xxx,
Sky
Brooklyn szemszöge
Pár hónapja már, hogy koptatjuk az iskola padokat ebben a tanévben. Még van másfél évünk itt, utána szabadok vagyunk, mint a madár. Az elején még szerettem suliba járni, de most már olyan, mintha a pokolba járnék. Mindig is úgy gondoltam, hogy vannak barátaim, de mint ahogy mondani szokták, a bajban derül ki, ki az igazi barát. Hát nekem ebből egy se jutott. Amint gondom akadt, mindenki elfordult tőlem, és néha azt kívánom, bár levegőnek néznének! De nem... ehelyett állandóan megy a beszólogatás és a piszkálódás.Nem sokára becsöngetnek az első órára, és kezdődik a mindenki által utált angol. Nekem már csak a hátsó pad jutott, ahol magányosan jegyzetelek óráról-órára.
-Jó reggelt!-lépett be az osztályfőnökünk az angol tanár helyett, egy göndör hajú fiú kíséretében.
Néhányan köszöntötték a tanárt, de túlságosan nem hatotta meg őket a jelenléte. Ugyanúgy folytatódott az ökörködés, és minden más, amit eddig csináltak.
-Figyeljetek egy kicsit légyszíves! Szeretném nektek bemutatni az új osztálytársatokat, Harry-t. Mától ide fog járni, mutassátok meg neki a sulit, vezessétek körbe, és ha lehet ne utáljátok ki-mondta nem túl kedvesen, és ezzel már el is hagyta a termet.
A fiú körbe nézett a terembe, majd ledobta magát a második padba. Nem sokkal később a tanár megjelent az ajtóban, és elkezdődött az óra. Vagyis csak kezdődött volna, ha az új fiú nem szól bele:
-Nincs tankönyvem-jelentette ki nemes egyszerűséggel.
-És mit vársz tőlem, mit tegyek az órám kellős közepén?-kérdezte hasonló stílusban a tanár.
-Oldja meg. Nem én vagyok a felnőtt!-vont vállat bunkó módon.
-Nagyon gyorsan vegyél vissza az arcodból, különben egy intővel kezded ebben az iskolában!
-És akkor mi van?!
-Ezt a szüleiddel beszéld meg! Viszont ha most nem haragszol, folytatnám a tanítást.
-Csak nyugodtan!-bólintott, majd fejét lehajtotta az asztalra, és azt hiszem elaludt.
Hmm.. mit ne mondjak! Szép kis kezdés. Nekem már nem szimpatikus ez a fiú és ahogy elnézem a többiek arcát... mintha rémület tükröződne róla.
Első szünetben páran oda mentek hozzá, és kérdezgettek tőle pár alap dolgot... A nevét, hogy honnan jött és ehhez hasonlókat. Nem szokásom a hallgatózás, de ha nem beszélhetek senkivel, valamit tennem is kell, és így legalább meg tudtam pár infót róla. A teljes neve Harry Styles, Dublin-ból jött, és mint azt eddig is sejtettem: utálja a sulit. Meg szerintem úgy ahogy van az egész világ felé hasonló érzéseket táplál.
Mindenki sutyorogni kezdett és ha jól sejtem, most pár napig lesz min csámcsogniuk. Mindig ezt csinálják. Kipécéznek maguknak valakit, és addig róla beszélnek, míg nem akadnak egy másik sztorira. Mikor a szüleim elváltak, folyton rólam beszéltek. Ennek is köszönhető a végeredmény, vagyis az, hogy pszichológushoz kellett mennem. Nem bírtam ezt a sok dolgot, ami egyszerre a fejemre zúdult. És talán könnyebb lett volna minden, ha valaki mellettem áll. De nem volt erre a szerepre jelentkező. Apu messzire költözött, anyu pedig magába zuhant. Vagyis a munkájába, merthogy mást se csinál egész nap csak dolgozik, dolgozik és dolgozik.
Emlékszem régen mindig morgolódtam, mikor anyu megkérdezte, hogy mi volt a suliba, meg hogy kaptam-e valami jegyet. Mindig utáltam erre a kérdésre válaszolni, mert úgy gondoltam felesleges, hiszen az ellenőrzőmbe úgy is meglátja. Most meg már minden nap annak reményében megyek haza, hogy valami megváltozott, és anyu felteszi ezt a kérdést, főz ebédet, és kedvesen rám mosolyog. De nem. Ez már a múlté... Hozzám se szól, ételt soha nem csinál, csak mindig rendel valahonnan, és néha még rám is gondol, de nem jellemző. Általában magamnak dobok össze valamit. Nem hogy rám, de senkire nem szokott mosolyogni. Ha netalántán ott hagyja a munkát, annak 3 oka van: eszik,iszik/wc-re megy/alszik. Mintha egy unalmas, folytonosan ismétlődő társas játékba élnék. Minden áldott nap ugyanaz történik, mióta minden szét hullott körülöttem...
-Te meg mit bámulsz?-vetette oda Harry, ezzel vissza rángatva a jelenbe.
Biztosra vettem, hogy hozzám szól, ezért gyönyörű, zöld szemeibe néztem, és vissza szóltam:
-Egy barmot, aki azt hiszi, övé a világ!
-Jé, hogy kinyílt a csipád hirtelen!-szólalt meg az én drága osztálytársam, Jack.
-Már csak azt nem értem, hogy Neked miért kell mindig mindenbe bele ugatnod!-néztem rá idegesen, és úgy éreztem, hogy most telt be a pohár.
-Jajj, vigyázz nehogy ideg össze roppanást kapjál!-mondta tettetett aggodalommal Harry.
Aha.. szóval ő már tud mindenről. Gratulálok, meséljék csak el a fél életemet.
-Még mindig szánalmasak vagytok, hogy más baján röhögtök!-néztem végig az összes ,,barátomon", villámokat szóró tekintettel.
-Nem felejtetted el beszedni reggel a bogyóidat?-folytatta a piszkálódást Jack.
-Aki bogyókat szed, azok maximum a csajaid, nehogy a végén még apuci legyen belőled!-utaltam ezzel arra, hogy szinte a suli össze lányát felcsinálta.
-Ez aztán nagy oltás volt!-szólt közbe Harry.
-És te mit akarsz? Hmm? Persze, állj csak közéjük! Legyenek egyel többen azok, akik tönkre akarják tenni az életemet! Van egy jó hírem számotokra: sikerült!-fakadtam ki végleg, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet.
De nem, most nem szabad elgyengülnöm. Bár már nincs energiám, úgy kell tennem, mintha erős lennék.
Végig néztem az összes jelen lévő emberen, akik mind szánalommal teli tekintettel néztek rám, kivéve egyetlen egy embert. Harry a szemeivel engem méregetett, míg végül találkozott a tekintetünk. Megbánást, és sajnálatot olvastam ki a tekintetéből, ami nagyon meglepett. Nem gondoltam volna, hogy pont tőle kapom meg a megértést, amire már olyan rég vártam...
De persze ez koránt sem ilyen egyszerű. Hiszen, ha egy pillanatig meg is sajnált, az nem azt jelenti, hogy szóba áll velem, és barátkozni fogunk. Hiszen ő a nagy menő, új fiú, aki azzal keménykedik, hogy mindenkinek beszól.. És ki vagyok én?! Egy senki, akire mindenki szánalommal, és gúnnyal néz. Aki egyedül van, és hiába várja, nem kap sehonnan segítséget. Nincs barátom, és ami még szörnyűbb családom sincs. Hol van az, amikor minden tökéletes volt? Amikor boldog voltam, és voltak olyanok, akik szerettek engem!? Sehol. Rég volt, és talán igaz se volt. Már csak a jövő maradt nekem, és a remény, hogy talán egyszer újra olyan boldog lehetek, mint azelőtt.
