~Epilógus~

Hát elérkeztünk ehhez a pillanathoz is. Nehéz szívvel ugyan, de megírtam az epilógust, ami szerintem egy méltó befejezés lett ehhez a bloghoz. Sokat gondolkoztam, hogy mit írhatnék, s végül Maya segített meghozni a végső döntést, szóval innen is köszönöm Neki. Valamint ha már a köszönetnél tartunk, nagyon hálás vagyok Dombi-chan-nek, aki a design felelős volt. Köszönöm a gyönyörű munkáidat! Továbbá nagyon köszönöm a legcsodálatosabb barátnőnek, aki végig támogatott engem. Ha most ezt olvasod, szerintem tudod, hogy rád gondolok! Nagyon-nagyon szeretlek tesó!
Fontos volt számomra ez a blog. Először egy másik lánnyal írtuk, az alapja egy tök sablonos dolog volt, de szerintem a végére egy egyedi történetet sikerült össze hoznom. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi olvasóm lesz. Nektek is nagyon köszönöm azt a rengeteg támogatást!
A facebook csoportba csatlakozva szavazhattok, hogy a rövid szünetem után nyíló blogomnak ki legyen a főszereplője, valamint ha esetleg az írásom hiányában szenvedtek, e blogger nevemre kattintva megtaláljátok a többi blogomat is. 
Nem tudom mi mást mondhatnék, igazából a könnyeimmel küszködöm. Még egyszer utoljára szeretnék jó olvasást kívánni, és nagyon szépen megkérek mindenkit, aki most elolvasta, az írjon nekem egy megjegyzést. Írjátok le, hogy mi az ami tetszett, vagy esetleg nem tetszett. Őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Hatalmas nagy öleléssel búcsúzom tőletek, és ezennel a Nobody, just you című blog hivatalosan is bezárja a kapuit.

xxx,

Sky

Május 31. Pontosan tíz éve, hogy Brooklyn itt hagyott minket. Sok minden változott azóta, s olyan dolgok is megtörténtek, amire senki sem számított.

Nem sokkal a temetés után készhez kaptam a levelet, melyet Boo éjszakákon keresztül írt. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, akit igazán szeretett: Andy, Kate, apu, Angel, Mary és Sasha. Andy és Sasha már össze házasodtak, s az első gyermeküket várják. Angel elismert művész lett, hiába csak 17 éves. Fantasztikusan tehetséges, de mikor valaki dicséri őt, mindig Brooklyn-ra hivatkozik, s legtöbbször könnybe lábad a szeme, mikor eszébe jut.

Apuék szerelme azóta is töretlen. Nehéz volt túltenni magunkat a történteken, de együtt átvészeltük ezt az időszakot. Boldogok együtt, állandóan egymás kezét fogják, mint a tinik. Hiába telt el több, mint tíz év, ők ugyanannyira szeretik egymást, hacsak nem jobban.

A többieknek nem tudom, hogy mit írhatott, de Boo velem megosztotta minden álmát, amit nem tudott megvalósítani. Végig olvastam azt a rengeteg kézzel írott oldalt, s elhatároztam, hogy én véghez viszek mindent. Így kerültem Afrikába. Brooklyn leírta, hogy mindig is elszeretett volna menni, hogy áttudja érezni mind azt, amit a szegény emberek, s hogy megtanulja értékelni a dolgokat. Akkor is csak az járt a fejembe, hogy a világ egy újabb csodálatos embert veszített el, 10 évvel ezelőtt. 

Igaz, Brooklyn-nak azt ígértem, hogy Ő lesz az egyetlen lány az életemben, de a sors másképpen hozta. Afrikában láttam először, s tudtam, hogy ő egy különleges ember. Pontosan úgy volt, mint mikor Boo-t először láttam. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer valakit ennyire tudok szeretni. Azonban ez az érzés teljesen más volt, mint akkor. Afrikában szörnyű körülmények uralkodnak. Az emberek többsége csont sovány, s rengeteg az olyan ember, aki teljesen egyedül van. Naponta több százan halnak meg, hisz a betegségeket nem tudják megfelelően kezelni. Így hozott össze a sors azzal a bizonyos lánnyal, akit azonnal a szívembe zártam. 

Az édesanyját nem sokkal a születése után veszítette el, majd nem sokkal később az édesapja is meghalt. Pontosan emlékszem a napra, mikor megpillantottam. Egy fa árnyékában ücsörgött, szája kicserepesedett a folyadék hiánytól, szeme vöröslött a portól, és a sírástól. Erőtlenül felemelte a fejét, majd rám nézett. Tekintetéből egyértelműen ki lehetett venni a szomorúságot és a magányt. Mintha csak magamat láttam volna.

Beszélgetni kezdtünk, és ő a bizalmába fogadott engem. Egyedül volt, csak én beszélgettem vele. A legtöbb ember ott is pontosan ugyanolyan, mint nálunk. Ha nekik megvan mindenük, vagy éppen ők a legtehetősebbek azon a szakaszon, akkor már másokkal nem is foglalkoznak. 

Felhívtam aput, aki segített mindent elintézni, s haza hozhattam magammal a lányt. Bár hónapokba tellett, míg megoldódott a dolog, de végül sikerült, és én rettentően boldog voltam. Ennek már lassan öt éve, azóta boldogan töltjük el együtt a mindennapjainkat. 

Az asztalomnál ücsörögtem, apuék cégébe dolgozom, és van munka bőven. Épp egy fontos ügyet intéztem, mikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Mindent félre tettem, s csak arra az egy emberre koncentráltam, aki ott állt az ajtóban.

-Bejöhetek?-kérdezte vékonyka hangján.

-Persze!-mosolyogtam rá, mire oda szaladt, és az ölembe ült.

Bűntudatom volt, amiért nem ünnepeltem meg a szülinapját, de mivel ő sem akarta, így nem erőltettem. Csak annyit kért, hogy legyek vele egész nap, amit én örömmel teljesítettem. Ez a nap vegyes érzésekkel tölt el minden évben, hiszen Brooklyn-ra gondolok, de ugyanakkor egy számomra fontos embernek ma van a szülinapja.

Talán a sors akarta így, hogy mikor a Föld egyik felén meghalt egy angyal, máshol megszületett egy másik.

-Na és milyen érzés megint egy évvel öregebbnek lenni?-kérdeztem tőle viccelődve.

-Szerintem Neked jobban kéne aggódnod a korod miatt!-nevette el magát.

-Kösz, hercegnő! Ezt megjegyeztem!

Szinte mindig így hívom őt, hiszen ezt jelenti a neve.

-Van valami terved mára, Sade?-kérdeztem.

-Sokszor meséltél már Brooklyn-ról, de még egyszer sem vittél el hozzá.

-Ha ott vagyok, mindig szomorú vagyok, és nem szeretném, hogy így láss. Pláne nem a születésnapodon.

-De én szeretnék elmenni. Hisz ez nem csak az én napom! 

-Rendben, de csak a te kedvedért!-vettem egy mély lélegzetet, mire nyugtatólag egy puszit nyomott az arcomra.

Felvettük a cipőnket, majd elindultunk a temető felé. Útközben Sade választott egy tökéletes, vörös rózsa szálat, amit később Brooklyn sírkövére helyezett el. Magam előtt láttam a szerelmem barna szem párját, szőke haj koronáját. Hallom a nevetését, és édes hangját. Szemeimet szúrták a könnyek, de Sade miatt erősnek kellett lennem. Nem akartam, hogy gyengének lásson. 

Leguggoltam Sade mellé, és átkaroltam.

-Ő egy jó ember volt, igaz?-kérdezte.

-A legjobb-mosolyodtam el halványan.

-Ha ő nem halt volna meg, soha nem ismerhettem volna meg az apukámat

.

Nem értettem, hogy mit beszél. Hiszen amíg meg nem halt, az édesapja nevelte. De aztán ahogy rám nézett, rögtön felfogtam.

-Te... te apunak szólítottál engem?-még soha nem tette ezelőtt.

-Ne haragudj!-szabadkozott azonnal, s lesütötte a szemét, mintha megbánta volna.

-Haragudni? Ne butáskodj! El sem tudod képzelni milyen boldoggá tettél, hercegnő!-öleltem magamhoz szorosan, és ekkor már utat törtek maguknak a sós könnycseppek. 

Boldogság töltötte meg a szívemet. Évek óta először történt velem ilyen. Mikor először láttam Sade-t, tudtam, hogy muszáj neki segítenem. Sokat kellett küzdenem, hogy örökbe fogadhassam, de apu támogatásával sikerült. Így én is apuka lettem, amit Boo halála után a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna.

Eszembe jutott, hogy vajon Brooklyn lát-e minket. Tudtam, hogy ha igen, akkor most Ő is boldog. Hiszen Ő ilyennek akart látni engem. Ez volt a kérése, mielőtt meghalt volna.

Igaz, már 10 éve történt, mégis talán csak most sikerült teljesen feldolgoznom azt, hogy a szerelmem már nincs mellettem. Ennek ellenére a szívemben továbbra is velem van, és örökre ott is marad. Biztos vagyok benne, hogy Sade-n kívül egy lányt sem fogok szeretni. Igen, valóban Brooklyn után is ezt mondtam, de Sade teljesen más, hiszen Ő a lányom. Ő az én kis hercegnőm! 

Boldog vagyok, amiért rátaláltam erre a kis angyalra. Boldog vagyok, ha vissza gondolok a Broonly-nal együtt töltött időre. Boldog vagyok, hogy egész életemben ilyen csodálatos emberek vettek körül, akik szerettek, és akiket örökké szeretni fogok!

-Szeretlek Sade!-mondtam halkan.

-Én is szeretlek Apu!-ölelt meg szorosan.

~The end~

~70. fejezet~

Elérkeztünk az utolsó részhez, ami számomra nagyon sokat jelent... Nem szeretnék most kisregényt írni, hisz még lesz egy epilógus is, így csak annyit mondanék, hogy mindent köszönök Nektek! Igaz, néhány bloghoz képest a 31 feliratkozó semmi, nekem mégis sokat jelent, s ezt mind mind Nektek köszönhetem. Nélkületek most sehol nem lennék!!
Fogalmam sincs mi mást mondhatnék még... Aki érzékenyebb, az szerintem készítsen elő pár zsepit, mert ez egy eléggé szomorú rész. Lehet, hogy kicsit durva lesz néhányotoknak, nekem is nehéz volt megírni, hisz még soha nem alkottam ehhez hasonlót. 
Végül pedig szeretnék jó olvasást kívánni az utolsó részhez, és boldog lennék, ha mindenki leírná a véleményét, aki elolvasta. Ha nem is most, de legalább majd az epilógusnál.

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Este fáradtan dőltem be Boo mellé. Valahogy olyan rossz érzés kerített hatalmába, mikor a szemébe néztem. Alig bírt ébren maradni, arca falfehér volt, szemei karikásak. Nem kellett megszólalnia ahhoz hogy tudjam: erős fájdalmak gyötrik. Hiába tudtam, hogy ez egyszer be fog következni, azt a pár szót, amit ezután mondott, soha nem akartam hallani az Ő szájából:
-Harry... nem bírom tovább...
Szemeim könnyekkel teltek meg, ahogy felfogtam mondandója súlyosságát. Tudtam hogy elfog jönni ez a nap, de reménykedtem hogy nem ilyen hamar. Viszont azt is tudom, hogy Boo borzalmasan érzi magát. Szörnyű fájdalmai vannak, s nem kérhetem tőle, hogy küzdjön tovább. Talán így mindenkinek könnyebb lesz... Najó, ha őszinte akarok lenni senkinek sem lesz így jó. Csak neki, de ő a legfontosabb.  Számomra csak az a lényeg, hogy Boo ne szenvedjen.
Sokat gondolkodtam, hogy mit tettem azért, amiért ennyi fájdalmat érdemlek. Anyu, a nővérem, az a rengeteg magány, és most Brooklyn is itt hagy. Az egyetlen lány akit valaha is létezni fog számomra. A lány, akinél soha senkit nem fogok jobban szeretni. A lány, aki az életet jelenti számomra. A lány, aki fényt hoz az én szürke világomba. És most ez a fény örökre el fog tűnni. Újra sötétségbe burkolózok, teljesen egyedül.
Szorosan magamhoz húztam, de azért vigyáztam, hogy ne fájjon neki még jobban. Ereje fogytán volt, ennek ellenére mégis éreztem ahogy belém kapaszkodik.
Tényleg a végsőkig küzdött. Bár én nem érezhetem azt, amit ő, de látom rajta. Sikerült kiismernem azalatt az idő alatt, amíg együtt voltunk. Az arcáról akkor is mindent le tudok olvasni, ha ő azt éppen nem akarja.
Szeméből kitűrtem egy haj tincset, és csak ekkor láttam, hogy ő is sír.
-Ugye emlékszel rá, hogy mit kértem tőled?
Pontosan tudtam, hogy mire gondol. Pár napja megkért, hogy ha eljött az idő, akkor ne szóljak senkinek. Megígérte, hogy én tudni fogok róla, mert el akar tőlem búcsúzni, s utolsó perceit csak velem akarja tölteni.
Fájt a tudat, hogy talán csak percek kérdése, s ő már nem lesz itt. Többet nem hallhatom gyönyörű, megnyugtató hangját, többet nem láthatom szép barna szemeit. Nem érezhetem jellegzetes illatát, amelyet akár ezer közül is felismernék.
-Persze. Minden egyes szavadra emlékszem, amit valaha mondtál nekem!-mondtam teljesen őszintén.
Igaz, hogy már sokat beszélgettünk, de minden egyes betű bele égett a szívembe, ahogy a hangját mindig ott hallom a fülembe. Erről a világról el fog menni, de a szívemben örökké élni fogok. Minden egyes közös percet elraktároztam, hogy soha ne feledjem el, de rá kellet jönnöm, hogy ha akarnám sem tudnám.
Sokszor hittem már azt, hogy szerelmes vagyok, de a Boo iránt érzett szeretet megcáfolta korábbi gondolataimat. Az ember nem is tudja mi az a szerelem, amíg nem találja meg a nagy Őt. Hiába vagyok fiatal, én Brooklyn személyében találtam meg a lelki társamat. Igaz, kérte tőlem, hogy felejtsem el Őt, és lépjek tovább, legyek boldog. Képtelenség! És ezt szerintem Ő is pontosan tudja.
Karjaim között halkan pityergett. Olyan aprónak és védtelennek látszott, mint még soha. Brooklyn nem ezt érdemli! Olyan életerős lány volt, mikor megismertem, s most már talán csak percek vannak hátra az életéből. Mint már oly sokszor mondtam, az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Ő különleges. Az előző sulink igazgatójának hálásak lehetünk, amiért bezárt minket. Akkor, azon a napon megváltozott az egész életem. Tudtam, hogy mi sosem lehetünk együtt, hisz én el fogok utazni, de barátként tekinthettem rá, és nekem ez már megtiszteltetés volt. Aztán jött Andy, mi össze vesztünk, nem sokkal ezután pedig egy újabb forduló pont jött az életemben. Kiderült, hogy együtt maradhatunk, s Boo is szeret engem. Idejöttünk Brighton-ba, ahol szebbnél szebb perceket tölthettünk el együtt... Az idő hamar elröpült, megtudtam, hogy életem szerelmét el fogom veszíteni. Minden szabad percemet vele akartam tölteni, de be kellett látnom, hogy ez önző lenne, hiszen rajtam kívül sokan mások is szeretik őt. Természetes volt, hogy mindenki el akart tőle búcsúzni. Ettől függetlenül minden este együtt aludtunk el. Ő engem ölelt, én pedig Őt. Túl gyorsan teltek a napok, s Brooklyn állapota egyre rosszabb lett. Láttam hogy szenved, láttam hogy nehezen bírja. És tudtam, hogy hiába nem akarjuk, ez a nap egyszer el fog jönni.
-Tudom, hogy te nem ezt szeretnéd, de én akarom, hogy tudd: soha senkit nem fogok annyira szeretni, mint Téged! Soha nem lesz még egy ilyen fontos ember az életemben, mint Te! Örökkön örökké emlékezni fogok Rád!-hunytam be a szememet, majd egy lágy csókot nyomtam a szájára.
-Csak azt szeretném hogy boldog legyél!
Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Szinte már zokogtam, hiába nem akartam, hogy Boo így lásson utoljára.
-Harry... Nagyon fáj!-fogta meg a fejét.
Hiába volt sötét a szobába, az arcáról még így is lelehetett olvasni a kínzó érzést. Össze kellett szednem magam, hogy oda tudjam adni neki a dobozt. Azt a dobozt, amiben a gyógyszerek vannak. Normál esetben ezek segítettek neki elaludni, de most ezek viszik majd át a túl világra. Ha most elalszik, többet nem nyitja ki a szemét...
Hoztam neki egy pohár vizet, kezében már ott voltak a bogyók. Mielőtt lenyelte volna, letette az asztalra, s hosszan megcsókolt. Minden érzelmét bele sűrítette a csókunkba.
Csak arra tudtam gondolni, hogy betartottuk az esküvői fogadalmat. Szeretjük egymást, amíg a halál el nem választ.
Újra és újra elmondta, hogy mennyire szeret, ahogy én is. Több apró puszit nyomtam az arca minden egyes szegletébe, s olyan erősen öleltem magamhoz, hogy attól féltem eltöröm a csontjait. Még egyszer utoljára megcsókoltam. Azt akartam hogy érezze, amit én. A félelmet a nélküle való élettől, az aggodalmat, hogy mi lesz ezután. Azt akartam, hogy biztos legyen abban: mindennél jobban szeretem Őt! Az utolsó csókunk többet ért minden szónál...
Újra kezébe vette a gyógyszert, s a poharat, majd lenyelte. Átöleltem, szorosan magamhoz húztam, és közben folyamatosan az arcát néztem. Szemét behunyta, láttam rajta, ahogy a fájdalmai enyhülni kezdenek. Mielőtt mély álomba zuhant volna, még egyszer utoljára elsuttogta azt a bizonyos szót. Azt a szót, amit oly sokszor mondtunk egymásnak, s ami minden egyes helyzetben igaz volt. Bármi történjék is, örökké így fogok érezni iránta.
-Szeretlek!-suttogtam halkan, annak ellenére, hogy nem lehettem biztos abban, hogy felfogja, amit mondok.
Könnyeim egyre gyorsabban hullottak, ahogy lassult a légzése. Imádkoztam, hogy ha már így kellett történnie, legalább fájdalmak nélkül tudjon elmenni. Nem akartam, hogy utolsó perceiben is kínzó érzések gyötörjék.
Szorításomon folyamatosan engedtem, majd végül eltávolodtam tőle. Láttam még ahogy mellkasa lassan, erőtlenül fel, s le emelkedik. Egy apró puszit nyomtam a homlokára, majd betakartam a kedvenc takarójával. Mellé tettem azt a plüsst, amit még Angel-től kapott, hogy a kislányból is legyen mellette egy darab. Képtelen voltam végig nézni ahogy meghal. Kiléptem a szobából, bezártam az ajtót, s a nyílás zárónak támaszkodva lecsúsztam a földre. Zokogásom folyamatosan felerősödött, a végére már fájt a szemem, s alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, hogy Brooklyn él-e még. Nem volt lelkierőm ránézni. Ha megláttam volna élettelenül, talán még ennél is rosszabb érzés kavarogna bennem.
Valami megmagyarázhatatlan dolgot éreztem a szívemben. Mintha letört volna belőle egy darab. Mintha belül sötétség borított volna el, ahogy eljutott a tudatomig, hogy mi is történt. A szemem előtt lepörgött minden egyes együtt töltött percünk. Az első pillanattól kezdve, az utolsóig. Vissza gondoltam a szülinapom éjszakájára, mikor haza jöttem Párizsból, és ez eszembe juttatta a tetoválást. Rápillantottam a kezembe, ahol a felirat található, s ujjamat lassan végig húztam rajta. 'Brooklyn'
Másoknak ez csak egy város, de nekem az életet jelenti. Az egyik legtökéletesebb embert ismertem meg a személyében. Persze, ahogy mindenkinek, neki is vannak rossz tulajdonságai, de én ezekkel együtt szeretem Őt. Emlékszem, édesanyám mindig azt mondta, hogy ne azt válasszam, akit az egész világ gyönyörűnek lát, hanem akitől az egész világot gyönyörűnek látom. Nekem pedig sikerült megtalálnom ezt a lányt.
Minden ember életében fontos szerepet játszik a szerelem, hisz az érzéseinknek nem lehet parancsolni. Úgy látszik nekem ennyi jutott ebből az érzésből, de soha nem fogom megbánni, hogy megismertem Brooklyn-t. Lehet, hogy ha egy másik lánnyal lettem volna, talán életünk végéig együtt élhettünk volna, de akkor soha nem tudtam volna meg, hogy milyen az, mikor valaki igazán boldog.
Soha nem volt egy szerencsés életem, túl mese szerű lett volna, ha minden tökéletesen alakul. És ha minden nem is, de a Boo-val töltött idő az volt. Mindenki hitt a szerelmünkben, mindenki támogatott minket.
Rengeteg embert veszítettem már el, de ebből csak három ember hiánya fáj igazán: Anyu, a testvérem és Brooklyn.
Nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, nem tudhatom, hogy kivel hoz össze a sors. Lehet, hogy még képes leszek szeretni valakit, de szerelmes már soha nem leszek. Boo az első és az utolsó igaz szerelmem. Igaz, hogy az ember nem lehet biztos semmiben, de én ennek ellenére mégis az vagyok. Megmagyarázhatatlan az a kötődés, ami Brooklynnal összefűzött minket, de túl erős ahhoz, hogy a halál elszakítsa. Olyan ez, mint egy láthatatlan kötél, mely egymáshoz kötözte a szívünket, hogy még véletlenül se felejtsük el egymást.
Nem tudom, hogy hol van most, vagy hogy lát-e engem. Féltem őt, bár szinte biztos vagyok benne, hogy most már semmi baj nem érheti. Most már semmi nem fáj neki...
Nekem viszont annál inkább. Elmém és szívem a magány leple alá került. Nem tudom, hogy mit fogok ezután kezdeni magammal. Hogy hová sodor a sors, de az biztos, hogy Brooklyn a szívemben örökké élni fog. Minden egyes perc élénken fog élni az emlékezetemben, mert nem akarom elfeledni azokat a perceket, mikor boldog voltam. Mikor azzal az emberrel voltam, akit örökké és egy nappal azután is szeretni fogok.

~69. fejezet~

Nos egy csodálatos hétvége, és dolgozat lavina után meg is hoztam a következő részt, ami az utolsó előtti. Lehet hogy egy kicsit össze visszára sikerült, de ihlet hiányba szenvedtem. Az utolsó rész és a prológus ígérem jobban ki lesz dolgozva, szóval arra még várnotok kell. Talán majd csak hétvégén fogom tudni hozni. Nem is tudom mi mást mondhatnék még... Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket és a már majdnem 19.000 oldalmegjelenítést! Jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket, bár ezzel a résszel őszintén nem vagyok megelégedve.

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Hatalmasat sikítottam, mikor Andy rám vetette magát, ugyanis csendben lopózott be a szobámba. A kis jelenet után, mindannyian nevetni kezdtünk, s nem is én lettem volna, ha eközben nem esek le az ágyról.
-Jól vagy?-segített fel azonnal Harry, mintha egyedül nem ment volna.
-Persze!-mosolyodtam el, majd átmentem a közös helyiségbe, hisz a szobámba nem férünk el mindannyian. (Legalábbis kényelmesen biztosan nem.)
Elnyúltam a szőnyegen, hogy már sehonnan ne tudjak leesni, a többiek pedig vagy mellém ültek vagy a bab zsák fotelbe.
-Na és Andy? Mi a terv a jövőre nézve? Tovább lógatod a lábat vagy kezdesz is magaddal valamit?-kérdezte egy mosollyal Sasha.
-Úgy tervezem, hogy megkérem annak a lánynak a kezét, akit már régóta szeretek-közölte, mintha ez teljesen természetes lenne.
Viszont ez az én érdeklődésemet is felkeltette. Bár tudtam, hogy ki tetszik neki, de arra azért nem gondoltam, hogy képes lenne hozzá menni, pláne úgy, hogy nincsenek is együtt.
-És ki a szerencsétlen?-kortyolt bele az italába barátnőm, ami később a ruhámon landolt, mikor meghallotta Andy válaszát.
-Te.
Harry-vel egymásra néztünk, és halványan elmosolyodtunk. Mindketten tudtunk Andy érzéseiről, de azért sikerült meglepnie.
-Hogy mi???-kérdezte kikerekedett szemekkel Sasha.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam az üdítős ruhámban, meg amúgy sem akartam zavarni őket, úgyhogy felálltam, s Harry-t magammal húzva bementem a szobámba.
-Brooklyn Sparks! Itt ne merjél hagyni ezzel az elme háborodottal!-nézett rám fenyegetően, de ugyanakkor segély kérően Sasha.
-Styles-javítottam ki a nevemet, majd kulcsra zártam az ajtót.-Te tudtál róla, igaz?
-Arról tudtam, hogy közelebb akar kerülni hozzá. Mikor mondtam neki, hogy Ő is itt van, nagyon megörült neki. Azt mondta, hogy muszáj tennie valamit. De ez azért egy 'kicsit' gyors.
-Te is elvettél engem-emlékeztettem őt, miközben gyorsan levettem magamról a vizes holmikat.
Bár éppenséggel zavarhatott volna, hogy Harry eközben folyamatosan bámult, de semmi olyan nincs, amit ne látott volna.
-De a mi helyzetünk teljesen más.
Igazat adtam neki. Egy éve vagyunk együtt, körülbelül másfél éve ismerjük egymást, és nem sokára meg fogok halni. Egyébként pedig nem mintha bántam volna az esküvőt. Igen, ez csak egy papír, de egy olyan papír, ami hivatalosan is össze köt két embert, amíg a halál el nem választja őket. Minden esetre én reménykedem abban, hogy Harry megtalálja a boldogságot egy olyan lány mellett, aki majd betölti az általam hátra maradt űrt.
-Minden esetre szerintem klassz dolog, hogy Andy ennyire bevállalós. Ki tudja, talán még lesz is ebből valami! Bár Sasha soha nem beszélt az ilyen ügyekről, csak mikor végzett Edward-dal. Akkor azt mondta, hogy mostanában nem akar kapcsolatot, de az már majdnem egy éve volt. És különben is: a lányok szeretik, ha a fiú lép először.
-Ez célzás akart lenni?
-Mire akarnék én célozni?-kérdeztem ártatlanul.
-Például arra, mikor nem mondtam el neked, hogy szeretlek. Pedig egy csomó veszekedést megspórolhattunk volna.
-Jöhetnék én is az előző szövegeddel, miszerint a mi helyzetünk teljesen más, de ezt megtehetted volna. Bár nem hazudtál, de az igazat sem mondtad el. De a múlton kár rágódni, pont ahogy a jövőn. Nem érdemes rá időt pazarolni, törődjünk azzal, ami most van.
Töröltem meg a hajam végét, majd egy apró puszit nyomtam az arcára.
-Nem megyünk vissza?-kérdezte.
-Talán nem élvezed a társaságomat?-tettettem sértődöttséget.
-Ezt egy szóval sem mondtam, de szerintem egy kicsit bunkó dolog egyedül hagyni a vendégeket, pláne, hogy Sasha csak pár napot van itt.
-Miért van az, hogy neked szinte mindig igazad van?-forgattam meg a szememet.
-Mi az hogy csak szinte?-bökött finoman oldalba, mire felnevettem.
Kilépve az ajtón, mindkettőnk szeme a barátainkra tévedt. Éppen megölelték egymást, és szerintem állati aranyosan voltak együtt.
-Na, mizu fiatalok?-huppantam le melléjük.
-Semmi-vágták rá egyszerre.
-Persze, persze. Én meg majd elhiszem!-bólintottam hitetlenül.
-Abban állapotunk meg, hogy mivel ez a szerencsétlen úgysem tud magával mit kezdeni..
-Hééé!-adott hangot Andy azonnal a felháborodottságának.
-...Majd kijön utánam Madridba. Aztán majd lesz, ami lesz!-vont vállat Sasha.
Órákon keresztül csak beszélgettünk. Volt hogy sírtunk, volt hogy nevettünk, mikor eszünkbe jutott egy-egy közös történet. Majd egy új napra ébredtünk. Teltek a percek, múltak a napok és a hetek. Azon kaptam magam, hogy már egyre jobban fáj minden. A gyógyszerek már alig hatottak. Az orvosok beakartak zárni a kórházba, de ha már el kell mennem, méltósággal akartam megtenni, otthon, a szeretteim között. Azon a helyen, ahol a legboldogabb perceimet töltöttem.
Azonban amíg még élek, szerettem volna véghez vinni valamit. Mikor egyedül voltam (ami igen ritka volt) folyamatosan csak írtam. Mindent, ami eszembe jutott. Azt akartam, hogy valami maradjon nekik belőlem. Valami, ami csak Nekik szól.
Az elmúlt éjszakákon aludni sem tudtam. Folytattam eddigi tevékenységemet. Valahol, legbelül éreztem, ha most lehunyom a szememet, többet nem nyitom ki. Mikor véletlenül elszunyókáltam, tudtam, hogy Harry vigyáz rám. Félig ébren voltam, s csak az járt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni. Még nem szabad elmennem, de bármennyire is akarom, nem bírom ki ezt a fájdalmat a végtelenségig. Hiába küzdök, hiába akarom... Egyszerűen lehetetlen!
Tudtam, hogy egyszer el jön a nap, mely számomra az utolsó lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Az ember nem is gondolná, hogy milyen hamar elrepül az idő, pláne mikor a szeretteimmel lehetek. Szinte mindig volt mellettem valaki, ha más nem, akkor Cara. Éjjel nappal a nyomomba lihegett, amit cseppett sem bántam, mert nem akartam egyedül lenni. Ki tudja mi vár rám abban a bizonyos másik világban, amely a halál után lesz a lakhelyem? Félek ettől az egésztől... De egyszer sajnos mindennek el jön az ideje. Egyszer mindenki megszületik, s egyszer mindenki meghal. Ez az élet rendje...

~68. fejezet~

Nos, sikerült elkészülnöm az új résszel még a hétvége előtt, szóval nem váratlak titeket. Hihetetlen, de ezen kívül már csak két rész lesz, meg persze az epilógus. Komolyan el sem tudom képzelni a mindennapjaimat enélkül a blog nélkül, de egyszer mindennek vége kell hogy legyen, ahogy azt már oly sokszor mondtam.
Fogalmam sincs, hogy hányan olvassátok még a blogot, mert egyre kevesebb megjegyzést érkezik, ami bevallom egy kicsit rosszul esik. Nyugodtan megmondhatjátok azt is, ha nem tetszik. Én elfogadom a kritikát, hiszen abból tanul az ember.
A jövő hétig biztos hogy nem tudok részt hozni, mert péntek reggel már utazok, holnap pedig tuti nem lesz időm egy sort sem írni, de mikor vissza jöttem, igyekezni fogok, hogy minél hamarabb olvashassátok az epilógust. Nem mernék rá megesküdni, de talán két héten belül vége lesz ennek a blognak.
Azt hiszem ennyi lenne a mondandóm... Jó olvasást és nagyon örülnék neki, ha most többen írnátok megjegyzést. (Nem kell kódot írni, és névtelenül is írhattok)

xxx,

Sky

u.i.: Ma megszületett Ernest és Doris (ikrek), Louis testvérei. Gratulálok Johanna!

~Brooklyn szemszöge~

-Sasha!-ugrottam azonnal barátnőm nyakába, ahogy belépett az ajtón.
Szorosan ölelt, mintha soha többet nem tehetné meg. Mintha az utolsó perceinket élnénk. Rázkódó vállából arra következtettem, hogy sír, amit átnedvesedett pólóm is igazolt. Bár még meg sem szólalt, biztos voltam benne, hogy miért jött. Tudtam, hogy mennyire örült, mikor utazhatott Madridba, hiszen felvették ott egy suliba. S azt mondta, hogy csakis egy dolog miatt jönne vissza, az pedig én vagyok.
-Neked nem itt lenne a helyed!-súgtam a fülébe.
-Dehogyis nem! Mit gondoltál? Hogy majd több ezer kilométerre tőled, ölbe tett kézzel fogom várni a hírt, hogy meghaltál? Szerintem te nem így ismersz engem! Mikor felhívtál, azonnal foglaltam jegyeket, s jöttem ahogy tudtam!
Mosolyt csalt az arcomra a tudat, hogy vannak még ilyen jó emberek a környezetembe. Valljuk be a legtöbb ember csak messziről siratna, de Sasha haza utazott, csak miattam, hogy még egy kis időt tudjunk együtt tölteni, pedig pontosan tudom, hogy egészen pici kora óta Madridba vágyik. Jól döntöttem aznap, mikor leültem mellé a parkban, és addig nem hagytam békén, még el nem mondta mi bántja. Együtt elsimítottuk ezt az ügyet, s azóta nem hallottunk a felől az ember felől, aki hosszú ideig bántalmazta ezt a csodálatos lányt. Azóta pedig töretlen a barátságunk. Ő az a lány, akiben vakon megbízok, s a legjobb barátnőm. Igaz, hogy Daisy-t és Rachel-t is szeretem, de Sasha-ban van valami, ami bennük nincs. Valami megmagyarázhatatlan dolog, amit talán nem is akarok megmagyarázni. A lényeg, hogy szeretjük egymást, s ez tényleg egy sírig tartó, örök barátság.
-Meddig leszel itt?-tettem fel a kérdést.
-Igazság szerint én addig maradnék, amíg szükség van rám, de a suliba úgy tudják, hogy otthon fekszem betegen. Szóval négy nap múlva már repülök is vissza. Sajnálom.
-Ne beszélj hülyeségeket! Nekem az is nagyon sokat jelent, hogy most itt vagy!-öleltem meg újra.
Igazából mikor elutazott nem is nagyon köszöntünk el. Pont akkor volt, mikor Harry-vel szerveztük a Las Vegasi utat, de ezt Sasha-nak nem mondhattam el, hisz nem értette volna, hogy miért ilyen fontos az esküvő, és akkor nyílván el kellett volna mondanom neki a betegségemet, amit akkor még nem akartam. Tudom, nem szép dolog hazudni a legjobb barátnőmnek, de pont elég volt, hogy Harry és Andy tudta.
Ekkor eszembe jutott valami: tudtam, hogy nem tudok mindenkivel elég időt tölteni.
-Mit szólnátok hozzá, ha ma itt aludná nálunk te, meg és áthívnánk Andy-t is? Szerintem egy tök jó estét tölthetnénk el, együtt, úgy mint eddig. Ki kell használni az alkalmat, hogy itt vagy!-néztem jelentőség teljesen Sasha-ra.
-Jó ötlet!-mosolyodott el Harry, s felvette a cipőit.-Úgyis át akartam menni Andy-hez, akkor megbeszélem vele, meg veszünk pár dolgot, ami kellhet.
Gyors csókot nyomott a számra, majd egy 'Sziasztok' után kilépett az ajtón. Nem bírtam ki, hogy ne öleljem meg még egyszer Sasha-t. Nem olyan régen ment el, de mégis hiányzik, hisz eddig szinte minden napot együtt töltöttünk.
Kezében láttam az utazó táskáját, ebből pedig azonnal rájöttem, hogy hozzám jött először. Bár egy kicsit furcsálltam, de tudom, hogy nincs valami jó kapcsolata a szüleivel, szóval megértettem. Alig vannak otthon, s ha egy légtérbe kerülnek, abból szinte mindig vita van. Többször is aludt már nálunk emiatt, sőt, volt hogy hetekig haza sem ment, csak néhány ruháért, mikor éppen nem volt otthon senki.
Felmentünk a szobámba, s elterültünk az ágyamon. Azonnali beszámolót kértem tőle, ő pedig mesélni kezdett. Majd egy mondat közepén az ujjamra tévedt a tekintete, és felsikoltott. Azonnal megnézte közelebbről is, majd számon kérte rajtam, hogy miért nem szóltam a leánykérésről.
-Hát.. tulajdonképpen az a helyzet, hogy már több történt annál, minthogy megkérte a kezemet...-vallottam be.
-Terhes vagy?
-Mi?? Dehogy! Gondolkozz már!
-Jó igaz, az nem lehetséges, hiszen ti még...
-Hagyjuk ezt a témát, jó?!
-Óóóóó! Szóval már azon is túl vagytok. Látom nem vesztegetitek az időt!
-Össze házasodtunk-jelentettem ki, hátha ezzel el tudom terelni a témát.
-Mi az hogy össze házasodtatok? Kivel házasodtál te össze? Mikor? Hol? És én miért nem tudok erről?-kaptam sorra a kérdéseket.
-Természetesen Harry-vel házasodtunk össze, Las Vegas-ba, pár nappal ezelőtt.
-Mit kerestetek ti Vegas-ba?
-Mikor szóltam neki a betegségemről, megkérte a kezemet. A szülinapomon pedig elutaztunk Vegas-ba, hogy össze kössük az életünket, amíg még lehet.
-Örülök, hogy ennyire szeretitek egymást-pillantott oldalra, s a falat kezdte el tanulmányozni.
Nem értettem, hisz mindig ő mondja, hogy utálja mikor az emberek beszélgetés közben nem tartják a szem kontaktust. De mikor vissza nézett rám, rögtön megértettem. Szeme könnycseppektől csillogott, melyek aztán végig folytak arcán.
Azonnal átöleltem, nem akartam, hogy sírjon. Örültem, hogy úgy tudunk beszélgetni mint régen. Azt kívántam bár maradtunk volna annál a bizonyos témánál: még az is jobb lett volna, minthogy megint szomorkodjunk. De mikor Harry olyan keményen beszélt velem, megértettem, hogy ez senkinek sem jó. Nem az a legjobb megoldás, ha vissza tartjuk a könnyeket. Talán úgy könnyebb, ha utat engedünk nekik.
Hagytam, had sírjon. Nem próbáltam vigasztalni, tudtam, hogy az nem segítene. Abba kell hagynom ezt az önző viselkedést, mert a végén elérem, hogy tényleg senkinek nem fogok hiányozni.
Régen sokat gondoltam a halára, hogy talán az lenne a megoldás az én problémáimra. De most, hogy ilyen közel van, rájöttem, hogy ez semmit nem old meg. Sőt! Minden sokkal bonyolultabb lesz...
-Ne haragudj!-hallottam meg elcsukló hangját, mikor gyengén eltolt magától.
-Add ki magadból, ami benned van!-mosolyodtam el halványan, hátha ezzel sikerül jobb kedvre derítenem.
-Olyan nehéz ez, Brook! Én úgy mentem el, hogy nem sokára vissza jövök, és mindent ott folytatunk, ahol abba hagytuk. De mikor legközelebb jövök, tudom hogy talpig feketében fogok állni a temetéseden, ha éppen nem ájulok el a sok sírástól. Egy nap felhívnak majd, és közlik velem, hogy a legjobb barátnőm meghalt. Mikor végzek a sulival, és haza jövök, csak a temetőben tudlak meglátogatni... Nem tudlak magamhoz ölelni, nem érezhetem többet az illatod. Nem látlak titeket Harry-vel boldogan, egymást puszilgatva és ölelkezve. Aki ismert téged, annak a boldogság egy időre kiköltözik majd a szívéből... A gyász szörnyű lesz, s tudom, hogy életem végéig egy hatalmas nagy űr lesz a szívemben, amit te fogsz magad után hagyni... Igaz, még itt vagy velem, de alig egy hónap s már csak a képek és az emlékek maradnak nekünk, belőled!
Még senki nem beszélt így az érzéseiről, ahogy Sasha tette. Igaz, eddig nagy valószínűséggel nem is hallgattam volna meg, de ez szeretem legjobban ebben a lányban. Azt, hogy mindegy milyen helyzettel állunk szemben, ő csakis az igazat mondja. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, de egy dologban száz százalékig biztos voltam, s azt akartam, hogy ezt Sasha is tudja:
-Nem tudhatom, hogy mi vár rám, de egy valamit véss az eszedbe: akárhová kerülök, akármi történik velem, én mindig szeretni foglak téged!

~67. fejezet~

Sziasztok! Kárpótlásul, amiért az előző részek között sok volt a kimaradás, ma mindenképpen akartam hozni Nektek egy részt, ami ráadásul Harry szemszög lett! Kicsit rövidke lett, és különösebb dolog nem is történik benne. A következő részt nem tudom, hogy mikor fogom tudni hozni, mert tényleg alig van valamennyi időm, de igyekszem vele. Viszont 14-17. között nem leszek itthon, szóval akkor 3 napra el fogok tűnni, hacsak nem lesz a szálláson wifi, mert akkor a facebook csoportba továbbra is elérhető leszek. 
Szóval a részt hozom, ahogy tudom, jó olvasást, és ne felejtsetek el megjegyzést írni, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre!
U.i.: Nagyon boldog születésnapot az egyik legnagyobb példaképemnek, Sophia Smith-nek! I love her very much! She's the best. Happy Birthday, Sophia Smith!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Brooklyn hiába akartam, képtelen voltam elűzni magamból a szomorúságot. Ahányszor arra a világra gondoltam, ahol ő nincs, össze szorult a szívem, a könnyek pedig mardosni kezdték a szememet. Egyedül az iránta érzett szerelmem akadályozta meg, hogy sírja bezárkózzak a szobámba. Kérte, hogy ne sírjak miatta, s nekem kötelességem teljesíteni a kérését.

Reggel csak pár percre láttam, tudtam hogy Mary-hez megy. Azt hittem, mire vissza jön, egy kicsit lenyugszik, de ehelyett teljesen magába volt zuhanva. Amilyen gyorsan csak lehetett, átszeltem a köztünk lévő távolságot, s karjaimba zártam. Szorosan ölelt, éreztem ahogy könnyei a pólómat áztatják. Elképzelésem sem volt, hogy mi történhetett, amitől ennyire kiborult.

-Utálom magamat!-jelentette ki, eltolva engem magától.-Nem érdemlem meg, hogy ennyien szeressenek!

-Miről beszélsz?

-Mindenki miattam szomorú! Én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy boldog legyen mindenki, és engem felejtsenek el! Itt vagy Te, anyu, Sam, Andy, Mary és egy hét éves kislány! Nektek nem kéne velem foglalkozni, hanem tovább élni. Boldogan!

Dühös lettem azért, amit mondott. Nem is tudom, hogy gondolhatja hogy valaha el fogom őt felejteni, vagy hogy bárki már így fog tenni.

-Mi ütött beléd Brooklyn? Szerinted én ki tudlak valaha is verni a fejemből? Azt hiszed te csak ennyit érsz nekem?

-Harry, én nem akarom hogy miattam szenvedj! Szörnyű az a tudat, hogy miattam nem vagy boldog!

-Több, mint egy évvel ezelőtt te voltál az, aki boldogságot hozott az életembe. Mikor rád gondolok mosolyognom kell, mert tudom, hogy te az enyém vagy, s én a tied. Te vagy az, aki az életet jelenti nekem, aki boldoggá tesz. Azóta a perc óta, mikor először megláttalak, rendíthetetlenül szeretlek Téged! Akárhogy is akarod, az érzéseimnek nem tudok parancsolni! Ha akarnálak se tudnálak elfelejteni, érted?! Amíg élek, nem foglak tudni elfelejteni. Számomra te leszel az egyetlen nő, amíg világ a világ. Soha nem fogok még egyszer valakit annyira szeretni, mint Téged.

-De..-kezdett volna bele.

-Nem! Kérlek, most fogd be a szádat, mert nem akarok kifogásokat hallani! Elég volt! Pont te mondtad nem rég, hogy ne a jövővel foglalkozzunk, hanem a jelennel, és te még is azzal foglalkozol, hogy mi lesz a halálod után! Nagyon szépen kérlek, hagyd ezt abba, és inkább szeressük egymást, legyünk együtt amíg lehet!

Még jobban sírni kezdett, tekintete elhomályosult, talán a fájdalomtól, melyet a könnyek okoztak. Mire észbe kaptam, már a földön ült, a falnak támaszkodva, arcát a kezei közé temetve. Lehet-sőt biztos-, hogy túl kemény voltam vele, de most nálam is betelt az a bizonyos pohár. Mióta ez az egész kiderült, konkrétan romokban áll a kapcsolatunk. Mindig csak a jövő a téma, alig foglalkozunk egymással. Hiányoznak az együtt töltött, érzelmes, romantikus percek. Vissza akarom kapni azt a lányt, aki régen volt, még akkor is, ha már csak hetek vannak hátra az életéből...

Feleszméltem a döbbenetből, s amilyen gyorsan csak tudtam, oda mentem hozzá. Letérdeltem mellé, mire megragadta a kezemet:

-Ne haragudj, igazad van!

-Te ne haragudj! Nagyon csúnyán beszéltem veled...

-Ez kellett ahhoz, hogy észhez térjek. Szörnyen bánt, amiért ilyen önző voltam... Mindig csak arra gondolok, hogy nekem milyen érzés, s hogy nekem mi lenne a legjobb, de soha nem veszem figyelembe, hogy mások mit akarnak. Köszönettel tartozom, amiért felnyitottad a szememet.

Már nehezen tudok kiigazodni ezeken a hangulat ingadozásokon, de már kezdem megszokni. Az előbb még szomorúságot láttam a szemébe, majd dühöt, most pedig bocsánatért könyörögve pillantott rám. Kezd teljesen össze zavarni a viselkedése, de nem akartam a tudtára adni.

Leültem mellé a parkettára, fejét a vállamra döntötte, a kezemet pedig még erősebben szorította. Annyira szeretem Őt, hogy talán szavakba sem lehet önteni. Ő a napfény, az én sötét világomban. A lány, aki színt visz szürke hétköznapjaimba. Hogy mi lesz ezután? Ezzel nem akarok foglalkozni. Ráérek akkor ezen gondolkozni, mikor itt az ideje.

-Harry...?

-Mond!

-Köszönöm, hogy itt vagy nekem.

Nem tudtam mit mondhatnék erre. Mégis hol lennék? Azt hiszem nyilvánvaló, hogy az ember amellett van, akit szeret. Bármi történjék, én a végsőkig ki tartok mellette. Nem érdekel mit mond, vagy mit tesz. Biztos vagyok benne, hogy szeret engem. Egyszerűen csak érzem, hogy igazat beszél, mikor a száján kiejti azt a bizonyos 'szeretlek' szót.

Lágyan megcsókoltam, de ő nem akart eltávolodni tőlem. Felkeltem a földről, magammal húzva őt is, és felmentünk a szobájába. Ledőlt az ágyra, magával húzva engem is, de eközben szánk egyszer sem vált el egymástól. Úgy éreztem most végre vissza kaptam őt. Nem éreztem azt a szorongást a csókjában, amit az utóbbi két napban. Egyszerűen csak jól érezte magát, bár ez eléggé furcsa volt az előző kirohanása után.

Feküdtünk az ágyon, egymásba gabalyodva, csók csatát vívva, és ami a legfontosabb: a világot kizárva. Csak mi voltunk, nem számított senki. Nem érdekelt a kint tomboló vihar, mely pár perce vette kezdetét. Nem érdekelt a rikoltozó sirályok hada, mely a szoba ablaka előtt repült el. Boldog voltam, hogy vissza kaptam azt a Brooklyn-t, akibe én bele szerettem. A lányt, aki szeret élni. 

Természetesen túl tökéletes lett volna ez a pillanat, ha valami nem zavar meg minket. A csöngő hangja fülsiketítően hatott a csendes házba, még akkor is, ha az emeleten voltunk. Mivel rajtunk kívül senki nem volt otthon, lementem az ajtóhoz, s kinyitottam azt, hogy megnézzem ki az, aki szükségét érezte meglátogatni minket. Mikor megláttam a lányt, aki ott ácsorgott, őszintén meglepődtem, hisz neki nem itt kéne lennie, mégis tudtam, hogy miért jött...

~66. fejezet~

Tudom, hogy rég volt új rész, és nincs is különösebb mentségem, csak az, hogy képtelen voltam írni. Egyszerűen nem voltam olyan hangulatba! Ez a rész pedig rövid lett, de nem tudom mi mást írhattam volna. Csak azért tettem fel, hogy azért ne maradjatok rész nélkül. Szóval tényleg nagyon-nagyon sajnálom ezt az egészet. Remélem még páran olvasni fogjátok.
A következő részt nem tudom, hogy mikor hozom, de azt igyekszem hosszabbra és jobbra írni. Talán ez a rész lett életem legrosszabb része. De azért kíváncsi vagyok a véleményetekre. Remélem leírjátok, még akkor is, ha nem tetszett. Szóval jó olvasást, és ne felejtsetek el megjegyzést írni!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Reggel, mikor felkeltem és lementem a konyhába, három szomorú szempárral találtam szembe magam. Tudtam, hogy rólam beszélnek, mert mikor beléptem, azonnal elhallgattak. Képtelen lettem volna huzamosabb ideig őket nézni. Felkaptam egy almát a gyümölcsös kosárból, töltöttem magamnak egy pohár vizet, s vissza mentem a szobámba. Miközben falatoztam, magamra kaptam egy rövid ujjút, meg a farmer sortomat. Ahogy lenyeltem az utolsó falatot, tisztára mostam a fogaimat. Lábamra felhúztam a Converse cipőmet, és átmentem a szomszédba. Muszáj volt valakivel beszélnem, aki már régóta tud a dologról, s akinek már sikerült feldolgoznia. Hiszen valljuk be őszintén, nem is volt más választása. Egészen eddig azt kellett tettetnie, hogy semmit nem tud, szóval volt ideje lerendezni magában, meg nem hiszem, hogy ő annyira szeretne engem, hisz van saját családja. Bár tény és való, hogy az utóbbi időben nagyon sok időt töltöttünk együtt, és nem is csak Angel miatt. Sokszor késő estig beszélgettünk arról, hogy mi lesz ezután vagy hogy hogyan mondjam el a szeretteimnek. Végül egyik tervem sem jött be. Az események követték egymást, s a végére már mindenki tudta.
A hátsó, kert felöli ajtón mentem be, tudtam, hogy ha otthon vannak, akkor ott bejuthatok. Eltoltam az átlátszó, üveg nyilászárót, és beléptem a házba. Mary a konyhában tevékenykedett, de amint meglátott, félre tette, amivel éppen foglalkozott, s hellyel kínált. Nem akartam leülni, csak pár dolgot szerettem volna elmondani neki, amit akartam hogy tudjon. Muszáj volt, hogy megosszam vele, amíg még lehet.
-Én csak... szeretnék Neked mindent megköszönni! Annyi sok mindent tettél már értem, ahhoz képest, hogy csak egy éve ismerjük egymást. Nekem hatalmas öröm volt az Angel-el töltött idő, mindig jól éreztem magam Vele, szóval köszönöm, hogy vele lehettem. S hálával tartozom azért is, amiért kettőnk közt maradt a titok, amíg szükség volt rá. Mindig meghallgattál, veled mindig tudtam beszélni. Sokszor már nem is akartalak terhelni, hisz láttam, hogy fáradt vagy, de te azt mondtad, hogy maradhatok. Hogy mondjam el mi bánt, mert akkor könnyebb lesz a lelkem. Próbáltál tanácsokkal ellátni, biztattál a legnehezebb időkben is. Sok mindent köszönhetek Neked és tudom, hogy képtelen leszek ezt meg hálálni Neked!
Annyi sok fantasztikus ember vesz körül engem, és most mindenkit itt kell hagynom. Nem tudom elégszer megköszönni senkinek sem, amit értem tett. Nem tudom elégszer azt mondani nekik, hogy 'szeretlek'. Nincs elég időm!
-Ne butáskodj, Brooklyn! Nem tartozol semmi féle köszönettel sem!-ölelt át szorosan, s hangja megremegett.
Tudtam, hogy legszívesebben most útnak engedné a könnyeit, de nem teszi, mert pontosan tudja, hogy én ezt mennyire nem szeretném. Tudja, hogy utálom sírni látni azokat az embereket, akiket teljes szívemből szeretek. És Mary is egy ilyen ember.
-Olyan vagy nekem, mintha te is az anyukám lennél-mondtam ki, amire akkor gondoltam.
-Bár kicsit durva lenne, ha nekem ilyen nagy gyermekem lenne, de teljesen olyan, minta a családhoz tartoznál, és én ennek igazán örülök. Angel is nagyon szeret ám téged!
-Ő még.. még nem tudja?
-Mit kéne tudnom?-hallottam meg a kislány vékonyka hangját a hátam mögül.
-Semmit!-vágtam rá azonnal.
-Azt hittem a hazugság csúnya dolog!-nézett rám szemrehányóan.
Igaza volt. A gyerekeket mindig arra tanítják, hogy csak is az igazat mondják. De azt hiszem ez kegyes hazugság volt. Meg akartam őt kímélni.
-De tényleg, nem nagy dolog!-mondtam.
Nem akartam hogy most meg tudja, még várni akartam vele egy picit. Lehet, hogy holnap már nem ébredek fel, lehet hogy már én nem tudhatom meg, mit fog gondolni, mikor értesül a dologról. De most még nem szeretném, hogy bármi is kiderüljön.
-Akkor miért könnyes a szemetek?
-Angel, hagyjuk most ezt, jó?!-szólalt meg Mary is.
-Nem! Nem akarom, hogy hazudjatok nekem!-emelte fel a hangját, de a végére elcsuklott a hangja-Tudom, hogy baj van!
Még soha nem láttam ilyennek. Egyszerre volt dühös, rémült, de ugyanakkor teljesen össze volt zavarodva. Borzalmasan éreztem magam, egy kislánynak is fájdalmat kell okoznom. Mikor idejöttünk, örültem hogy ilyen sok embert tudhatok magam mellett, hogy ilyen sok ember vesz körül nap, mint nap. Most pedig bánom, hiszen így annak a sok embernek fájdalmat kell okoznom.
Kérdőn Mary-re néztem. Megvonta a vállát, ami azt jelentette, hogy tegyek úgy, ahogy én azt jónak látom. Mérlegeltem a helyzetet, s végülis arra jutottam hogy elmondom Neki. Talán jobb ez így, mint halogatni, és legalább Ő tőlem tudja meg, ha már anyunak és Sam-nek nem voltam képes elmondani.
-Igazad van, Angel, tényleg nem voltam hozzád őszinte!-kezdtem bele, s próbáltam össze szedni magam, hogy normálisan el tudjam mondani.- Szóval... nem olyan régen kiderült, hogy beteg vagyok...
-De meg fogsz gyógyulni, ugye?!-kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem.
Szemeit pillanatok alatt ellepte a könny. Rögtön arra gondoltam, hogy össze rakta a képet, s rájött, hogy nem sokára egy olyan helyre megyek, ahonnan soha nem fogok vissza jönni. Egy hely, ami ki tudja létezik-e... Vajon látni fogom Harry-t, a családomat és a barátaimat, miután meghaltam?
A jelenbe egy ajtó csapódás rántott vissza, ami a kislány szobája felől érkezett. Mary továbbra is mellettem állt. Tanácstalanul néztem rá, fogalmam sem volt hogy mit mondhatnék egy ilyen pici lánynak.
Halkan bekopogtam az ajtón, csak sírást hallottam. Benyitottam, Angel-t az ágyán fekve találtam, arcát apró kezei közé temette.
-Nem akarom, hogy meghalj!-nézett fel rám, szinte már könyörgött, mintha csak én tehetnék róla.
-Sajnálom, de ezt hozta az élet! Hidd el, hogy mindennél jobban itt szeretnék veled maradni, hogy szemtanúja legyek, amint egyre jobb és jobb rajzos lesz belőled, s hogy még több időt tudjak veled tölteni!
-Soha többet nem fogok rajzolni!
-Ne mondj ilyeneket! Mindketten tudjuk, hogy mennyire szereted ezt csinálni. Nem hagyhatod abba!
-De te sokkal jobb vagy a rajzba. Neked kéne tovább rajzolnod!
-Figyelj! Azzal, hogy te tovább rajzolsz, jobbá fogod tenni a te saját világodat, és lehet hogy másét is! Valamint, ha igazán szeretsz, mindig eszedbe fogok, jutni és soha nem fogsz elfelejteni!
-Nem akarom, hogy csak az emlékezetemben élj!
-Nem csak ott fogsz! Minden egyes percet, amit együtt töltöttünk, raktározd el a szívedben! Ott örökké veled leszek!-húztam magamhoz szorosan.
-Én soha, de soha nem foglak elfelejteni! Szeretlek!-kezdett el még jobban sírni.
Próbáltam nyugtatgatni, nem ment. Még nem láttam őt ilyen szomorúnak, nem is láttam őt komolyabban sírni, legfeljebb mikor elesett és lehorzsolta valamiét.
De ez.. most szörnyű volt. Borzalmas volt egy ilyen apró lányt, ilyen szomorúnak lenni, miattam... És nem tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy jobb kedvre derítsem.

-Én is téged! Nagyon szeretlek, picúr!

~65. fejezet~

Sziasztok! Viszonylag egész hamar hoztam ezt a részt, legalábbis az eddigi csúszásaimhoz képest. Sajnálattal láttam, hogy csak egy megjegyzést kaptam, viszont azt nagyon szépen köszönöm. Valamint örömmel jelentem be, hogy Happily cimű blogom, melyet Maya-val közösen írunk, újra megnyitotta kapuit, a rövid szünet után. 
Ez a rész sem lett valami hosszú, szóval csak a szokásosra kell számítanotok. Lassan ugyan, de közeledik a vége... Még 5 rész, plusz epilógust, és ez a blog végleg bezárja kapuit. Bevallom őszintén, nehéz lesz megírnom az utolsó bejegyzést, de egyszer minden véget ér. 
Persze az egy hónapos szünet után egy új blogba fogok kezdeni. Az pedig, hogy ki legyen a főszereplő, részben rajtatok múlik. Szavazzatok ti is a facebook csoportba!
Remélem ehhez a részhez azért több megjegyzést fogok kapni. Ja igen, és még vissza menőleg mondanám, hogy sajnálom, ha valakinek nem tetszett Harry és Brooklyn esküvője, de én ezt akkor is így szerettem volna megírni, mert ez illik igazán a történethez.
Kicsit megint hosszúra nyúlt a beszédem, szólva most befogom, hogy eltudjátok olvasni a részt. Szóval jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Képtelen voltam, akár egy percet is pihenni. Tudtam, hogy anyu álomba sírta magát. Nem hagyod nyugodni a tudat, hogy miattam szomorú. Én ezt az egészet nem akarom!

A forgolódásommal nem akartam Harry-t is felkelteni, hiszen mellettem aludt. Az utóbbi időben csak öltözni megy a szobájába, ami persze nem baj. Nélküle már le sem tudom hunyni a szememet. Megszoktam már, hogy mindig a közelemben van. Ilyenkor nem félek a rém álmoktól, tudom hogy biztonságban vagyok.

Lementem a konyhába, s töltöttem magamnak egy pohár tejet, melybe pár csepp mézet csorgattam. Andy mindig ezt issza, ha nem tud aludni, így gondoltam, hogy én is kipróbálom. 

Pár perccel később kíváncsian kaptam fel a fejem, mikor lépteket hallottam. Sam lépett be a helyiségbe, s helyet foglalt mellettem, egy üveg vízzel a kezében. Gyakran össze futunk éjszaka. Mintha valami hetedik érzéke lenne, és tudná, hogy én mikor jövök le. Mindig meghallgat, hiszen ha nem jön álom a szememre, akkor az azt jelenti, hogy valami nyomja a szívemet. Ahogy most is.

Mindent elmondtam, amire csak gondoltam az anyuval való beszélgetésünk után. Könnyek gyűltek a szemembe, de még azelőtt letöröltem őket, hogy végig gördültek volna sápadt bőrömön. 

-Hiába szeretnéd, hogy ez ne így legyen, hatalmas űrt fogsz magad után hagyni. Mindenkinek fájni fog a tudat, hogy soha többet nem láthatunk téged, csak fényképekről-mondta Sam, miközben szorosan átölelt.

-Miért pont velünk történik ez?

Végleg kétségbe estem. Igen, elfogadtam a helyzetet, de ettől még nem bírom feldolgozni. Folyamatosan keresem magamba a hibákat, próbálok vissza emlékezni a dolgokra, melyeket rosszul csináltam, hogy megtaláljam az okát, amiért ezt érdemlem.

-Durva, hogy az emberek nem tudják értékelni az időt, egészen addig, míg nem tudják, hogy milyen kevés van. Én is csak most jöttem rá erre. Az idő a legértékesebb ajándék, s soha nem fogom vissza kapni azokat a perceket, melyeket elpazaroltam-szólaltam meg ismét.

-Kate azt mondta, hogy te ijesztően nyugodt voltál, mikor a...  a halálodról beszéltél. Ehhez képest, most én nem ezt látom. Teljesen össze vagy törve, Brook.

Igaza volt. Szerettem Sam-ben, hogy mindig igazat mond. Soha nem kertel, soha nem akar megnyugtatni, ha tudja hogy baj van. 

-Muszáj volt nyugodtan tűnnöm. Nem akartam, hogy még szomorúbb legyen az által, hogy engem sírni lát. Nem akartam neki még nagyobb fájdalmat okozni. Így is fáj, hogy miattam hullanak a könnyei.

-Bármit is teszel, ez így lesz. Meg kell értened, hogy nem tud mosolyogni, mikor a lánya meg fog halni! Gondold  magad az ő helyzetébe. Van egy gyermeked. Hónapokon keresztül a szíved alatt hordod, éveken keresztül neveled, s egyszer csak kiderül, hogy egy hónapon belül meghal. 

Bele borzongtam a gondolatba. Igaz, már bele gondoltam, hogy anyunak ez milyen lesz, de akkor még csak eljátszottam a gondolattal, hiszen akkor még nem tudta. De már Mary elmondta neki, mindent tud. 

-Egyébként azért nem volt kiakadva, hogy össze házasodtunk Harry-vel?-tettem fel a kérdést, hiszen ezzel kapcsolatban nem mondott egy szót sem.

-Mi? Ti össze házasodtatok?-kérdezte felháborodva.

-Nem tudtad?-állt meg egy pillanatra a szívverésem.

De hát... Mary-t megkértem, hogy ezt is mondja el! Lehet, hogy elmondta, csak Sam nem tud róla?

-Nyugi! Persze, tudjuk, hogy hol voltatok és hogy miért!-mondta azonnal, mikor meglátta, mennyire megrémültem.

-Hát ha ezt viccnek szántad, elég gyenge poén volt.

-Kate semmit nem mondott rá. Ez volt a legkevesebb, ami érdekelte. Elhiheted, hogy jobban felzaklatta a másik hír, amit Mary osztott meg velünk. Na meg az se esett jól neki, hogy rajta kívül már szinte mindenki tud a dologról.

-Mikor mondtam volna el? Az esküvő előtt? A nászút előtt? Nem akartam elrontani a kedveteket egy ilyen hírrel. 

-Egyébként pedig én már régóta tudtam, hogy Harry megakarja kérni a kezedet. Kikérte a véleményemet, hogy én mit szólnék hozzá. 

-És mit feleltél erre a kérdésre?

-Hogy örülnék neki! Tudod, hogy mennyire hiszek a kapcsolatotokban, s biztos voltam benne, hogy soha nem fogjátok elhagyni egymást, meg persze az esküvő csak még jobban megerősítené azt a bizonyos szálat, amely összeköt titeket.

-Teljesen váratlanul ért ez az egész. Szerintem még fel sem fogtam igazán, hogy mi össze házasodtunk. De már az első csóktól kezdve tudtam, hogy mit akarok. Már akkor azt szerettem volna, hogy Harry a férjem legyen!

-Örülök, hogy boldognak látlak Brook! De jobb szeretném, ha tovább láthatnálak ilyennek!

-Én lennék a legboldogabb, ha ez lehetséges lenne, mert akkor tovább maradhatnék veletek, és abban a tudatban élhetnék, hogy boldogok éltek, s biztonságban vagytok.

-Nem tudom, hogy ez mennyit számít, de én megígérem neked, hogy vigyázni fogok Harry-re és anyukádra. Bármi is történjék, velük fogok maradni, és együtt fogjuk átvészelni ezt az egész dolgot.

-El sem tudod képzelni hogy ez milyen sokat jelent számomra! Tudom, hogy megbízhatok benned, s bárhogy is alakul, te betartod az ígéreted!-öleltem meg szorosan.

Összesen három olyan férfi van az életemben, akire apaként tekinthetek. Ott van az az ember, akit éveken keresztül az édesapámnak hittem. Boldogan éltünk, szerettem Őt... és lelépett. Itt hagyott minket, anyut pedig tönkre tette. Aztán megtudtam, hogy ki a vér szerinti apukám. A hallottak alapján csodálatos ember volt. Végtelenül sajnálom, hogy soha nem találkozhattam vele. Harmadikként pedig itt van Sam. Aki most is velem van, aki mindig meghallgat, és megmosolyogtat. Ő az az ember, aki boldoggá teszi anyu. 

Egyértelmű volt, hogy ki az, akire apaként tekintek. Hogy ki az a férfi, akire felnézek, s akiben az első perctől kezdve megbíztam.

-Remélem tudod, hogy téged apaként szeretlek!-suttogtam a fülébe, alig hallhatóan.

Igaz, ez a helyzet egy kicsit abszurd, hiszen Sam Harry apukája, de akik a környezetünkben élnek, már mind megszokták, hogy ilyen furcsa a mi életünk. Az elején még szó sem volt arról, hogy anyu és Sam is összejönnek, szóval még azt sem lehet mondani, hogy a két mostoha testvér egymásba szeretett, hiszen akkor még koránt sem ez volt a helyzet. De ha így lett volna, az se érdekelne. Szeretem Harry-t, s csak ez számít.

-Nem is mondhattál volna ennél szebbet! Tudod, kezdetben féltem, hogy nem fogsz kedvelni, ezért sem akartuk elmondani Kate-tel, hogy többet érzünk egymás iránt, mint barátság. Féltünk a reakciótoktól. És most annyira örülök, hogy ezt mondtad! Nem tudtam, hogy szeretsz-e engem, vagy csak udvariasságból nem vagy velem ellenszenves, de most végre ezt is megtudtam. Igazából én akkor zártalak a szívembe, mikor azt az egy hetet nálunk töltötted, még Londonban, mikor Kate-tel össze vesztetek. Láttam azt is, hogy milyen sok szeretet van a szemedben, mikor Harry-re nézel. Már akkor tudtam, hogy ti egymásnak vagytok teremtve.

-Furcsa, mert már akkor is nagyon bírtalak. Boldog voltam, amiért a ti kapcsolatotok Harry-vel rendbe jöttem, és láttam, hogy szeretitek egymást. Láttam a megbánást a szemedben, amiért olyan sokáig elhanyagoltad az egyetlen fiadat. Engem pedig azonnal befogadtál, és kedves voltál velem.

Emlékszem, ahogy beléptem, azonnal megkérdezte, hogy mi történt pontosan, de hozzá tette, ha nem akarom, nem kell elmondanom. De nem akartam titkolózni, kiöntöttem neki a szívemet. Azt mondta, hogy felőle akár addig maradhatok, amíg ők London-ba tartózkodnak (akkor meg volt Sam régi állása), de jobban örülne annak, ha kibékülnek édesanyámmal. Bár így is szűkösen fértek el, felajánlotta, hogy alhatok a matracán, ő meg majd a kényelmetlen kanapét veszi birtokba. Persze ellenkezni akartam, de nem hagyta. Neki állt vacsorát főzni, meleg teával kínált. Évek óta először éreztem, hogy törődnek velem, holott csak pár órája ismertük egymást. Megtehette volna, hogy haza küld, de nem tette. Már akkor foglalkozott velem, ahogy most is, s én ezért tisztelem Őt. Ezért tekintek rá úgy, mintha az édesapám lenne!