~68. fejezet~

Nos, sikerült elkészülnöm az új résszel még a hétvége előtt, szóval nem váratlak titeket. Hihetetlen, de ezen kívül már csak két rész lesz, meg persze az epilógus. Komolyan el sem tudom képzelni a mindennapjaimat enélkül a blog nélkül, de egyszer mindennek vége kell hogy legyen, ahogy azt már oly sokszor mondtam.
Fogalmam sincs, hogy hányan olvassátok még a blogot, mert egyre kevesebb megjegyzést érkezik, ami bevallom egy kicsit rosszul esik. Nyugodtan megmondhatjátok azt is, ha nem tetszik. Én elfogadom a kritikát, hiszen abból tanul az ember.
A jövő hétig biztos hogy nem tudok részt hozni, mert péntek reggel már utazok, holnap pedig tuti nem lesz időm egy sort sem írni, de mikor vissza jöttem, igyekezni fogok, hogy minél hamarabb olvashassátok az epilógust. Nem mernék rá megesküdni, de talán két héten belül vége lesz ennek a blognak.
Azt hiszem ennyi lenne a mondandóm... Jó olvasást és nagyon örülnék neki, ha most többen írnátok megjegyzést. (Nem kell kódot írni, és névtelenül is írhattok)

xxx,

Sky

u.i.: Ma megszületett Ernest és Doris (ikrek), Louis testvérei. Gratulálok Johanna!

~Brooklyn szemszöge~

-Sasha!-ugrottam azonnal barátnőm nyakába, ahogy belépett az ajtón.
Szorosan ölelt, mintha soha többet nem tehetné meg. Mintha az utolsó perceinket élnénk. Rázkódó vállából arra következtettem, hogy sír, amit átnedvesedett pólóm is igazolt. Bár még meg sem szólalt, biztos voltam benne, hogy miért jött. Tudtam, hogy mennyire örült, mikor utazhatott Madridba, hiszen felvették ott egy suliba. S azt mondta, hogy csakis egy dolog miatt jönne vissza, az pedig én vagyok.
-Neked nem itt lenne a helyed!-súgtam a fülébe.
-Dehogyis nem! Mit gondoltál? Hogy majd több ezer kilométerre tőled, ölbe tett kézzel fogom várni a hírt, hogy meghaltál? Szerintem te nem így ismersz engem! Mikor felhívtál, azonnal foglaltam jegyeket, s jöttem ahogy tudtam!
Mosolyt csalt az arcomra a tudat, hogy vannak még ilyen jó emberek a környezetembe. Valljuk be a legtöbb ember csak messziről siratna, de Sasha haza utazott, csak miattam, hogy még egy kis időt tudjunk együtt tölteni, pedig pontosan tudom, hogy egészen pici kora óta Madridba vágyik. Jól döntöttem aznap, mikor leültem mellé a parkban, és addig nem hagytam békén, még el nem mondta mi bántja. Együtt elsimítottuk ezt az ügyet, s azóta nem hallottunk a felől az ember felől, aki hosszú ideig bántalmazta ezt a csodálatos lányt. Azóta pedig töretlen a barátságunk. Ő az a lány, akiben vakon megbízok, s a legjobb barátnőm. Igaz, hogy Daisy-t és Rachel-t is szeretem, de Sasha-ban van valami, ami bennük nincs. Valami megmagyarázhatatlan dolog, amit talán nem is akarok megmagyarázni. A lényeg, hogy szeretjük egymást, s ez tényleg egy sírig tartó, örök barátság.
-Meddig leszel itt?-tettem fel a kérdést.
-Igazság szerint én addig maradnék, amíg szükség van rám, de a suliba úgy tudják, hogy otthon fekszem betegen. Szóval négy nap múlva már repülök is vissza. Sajnálom.
-Ne beszélj hülyeségeket! Nekem az is nagyon sokat jelent, hogy most itt vagy!-öleltem meg újra.
Igazából mikor elutazott nem is nagyon köszöntünk el. Pont akkor volt, mikor Harry-vel szerveztük a Las Vegasi utat, de ezt Sasha-nak nem mondhattam el, hisz nem értette volna, hogy miért ilyen fontos az esküvő, és akkor nyílván el kellett volna mondanom neki a betegségemet, amit akkor még nem akartam. Tudom, nem szép dolog hazudni a legjobb barátnőmnek, de pont elég volt, hogy Harry és Andy tudta.
Ekkor eszembe jutott valami: tudtam, hogy nem tudok mindenkivel elég időt tölteni.
-Mit szólnátok hozzá, ha ma itt aludná nálunk te, meg és áthívnánk Andy-t is? Szerintem egy tök jó estét tölthetnénk el, együtt, úgy mint eddig. Ki kell használni az alkalmat, hogy itt vagy!-néztem jelentőség teljesen Sasha-ra.
-Jó ötlet!-mosolyodott el Harry, s felvette a cipőit.-Úgyis át akartam menni Andy-hez, akkor megbeszélem vele, meg veszünk pár dolgot, ami kellhet.
Gyors csókot nyomott a számra, majd egy 'Sziasztok' után kilépett az ajtón. Nem bírtam ki, hogy ne öleljem meg még egyszer Sasha-t. Nem olyan régen ment el, de mégis hiányzik, hisz eddig szinte minden napot együtt töltöttünk.
Kezében láttam az utazó táskáját, ebből pedig azonnal rájöttem, hogy hozzám jött először. Bár egy kicsit furcsálltam, de tudom, hogy nincs valami jó kapcsolata a szüleivel, szóval megértettem. Alig vannak otthon, s ha egy légtérbe kerülnek, abból szinte mindig vita van. Többször is aludt már nálunk emiatt, sőt, volt hogy hetekig haza sem ment, csak néhány ruháért, mikor éppen nem volt otthon senki.
Felmentünk a szobámba, s elterültünk az ágyamon. Azonnali beszámolót kértem tőle, ő pedig mesélni kezdett. Majd egy mondat közepén az ujjamra tévedt a tekintete, és felsikoltott. Azonnal megnézte közelebbről is, majd számon kérte rajtam, hogy miért nem szóltam a leánykérésről.
-Hát.. tulajdonképpen az a helyzet, hogy már több történt annál, minthogy megkérte a kezemet...-vallottam be.
-Terhes vagy?
-Mi?? Dehogy! Gondolkozz már!
-Jó igaz, az nem lehetséges, hiszen ti még...
-Hagyjuk ezt a témát, jó?!
-Óóóóó! Szóval már azon is túl vagytok. Látom nem vesztegetitek az időt!
-Össze házasodtunk-jelentettem ki, hátha ezzel el tudom terelni a témát.
-Mi az hogy össze házasodtatok? Kivel házasodtál te össze? Mikor? Hol? És én miért nem tudok erről?-kaptam sorra a kérdéseket.
-Természetesen Harry-vel házasodtunk össze, Las Vegas-ba, pár nappal ezelőtt.
-Mit kerestetek ti Vegas-ba?
-Mikor szóltam neki a betegségemről, megkérte a kezemet. A szülinapomon pedig elutaztunk Vegas-ba, hogy össze kössük az életünket, amíg még lehet.
-Örülök, hogy ennyire szeretitek egymást-pillantott oldalra, s a falat kezdte el tanulmányozni.
Nem értettem, hisz mindig ő mondja, hogy utálja mikor az emberek beszélgetés közben nem tartják a szem kontaktust. De mikor vissza nézett rám, rögtön megértettem. Szeme könnycseppektől csillogott, melyek aztán végig folytak arcán.
Azonnal átöleltem, nem akartam, hogy sírjon. Örültem, hogy úgy tudunk beszélgetni mint régen. Azt kívántam bár maradtunk volna annál a bizonyos témánál: még az is jobb lett volna, minthogy megint szomorkodjunk. De mikor Harry olyan keményen beszélt velem, megértettem, hogy ez senkinek sem jó. Nem az a legjobb megoldás, ha vissza tartjuk a könnyeket. Talán úgy könnyebb, ha utat engedünk nekik.
Hagytam, had sírjon. Nem próbáltam vigasztalni, tudtam, hogy az nem segítene. Abba kell hagynom ezt az önző viselkedést, mert a végén elérem, hogy tényleg senkinek nem fogok hiányozni.
Régen sokat gondoltam a halára, hogy talán az lenne a megoldás az én problémáimra. De most, hogy ilyen közel van, rájöttem, hogy ez semmit nem old meg. Sőt! Minden sokkal bonyolultabb lesz...
-Ne haragudj!-hallottam meg elcsukló hangját, mikor gyengén eltolt magától.
-Add ki magadból, ami benned van!-mosolyodtam el halványan, hátha ezzel sikerül jobb kedvre derítenem.
-Olyan nehéz ez, Brook! Én úgy mentem el, hogy nem sokára vissza jövök, és mindent ott folytatunk, ahol abba hagytuk. De mikor legközelebb jövök, tudom hogy talpig feketében fogok állni a temetéseden, ha éppen nem ájulok el a sok sírástól. Egy nap felhívnak majd, és közlik velem, hogy a legjobb barátnőm meghalt. Mikor végzek a sulival, és haza jövök, csak a temetőben tudlak meglátogatni... Nem tudlak magamhoz ölelni, nem érezhetem többet az illatod. Nem látlak titeket Harry-vel boldogan, egymást puszilgatva és ölelkezve. Aki ismert téged, annak a boldogság egy időre kiköltözik majd a szívéből... A gyász szörnyű lesz, s tudom, hogy életem végéig egy hatalmas nagy űr lesz a szívemben, amit te fogsz magad után hagyni... Igaz, még itt vagy velem, de alig egy hónap s már csak a képek és az emlékek maradnak nekünk, belőled!
Még senki nem beszélt így az érzéseiről, ahogy Sasha tette. Igaz, eddig nagy valószínűséggel nem is hallgattam volna meg, de ez szeretem legjobban ebben a lányban. Azt, hogy mindegy milyen helyzettel állunk szemben, ő csakis az igazat mondja. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, de egy dologban száz százalékig biztos voltam, s azt akartam, hogy ezt Sasha is tudja:
-Nem tudhatom, hogy mi vár rám, de egy valamit véss az eszedbe: akárhová kerülök, akármi történik velem, én mindig szeretni foglak téged!