A mostani részről annyit mondanék, hogy egy kicsit több infó kerül napvilágra Brooklyn életéről, de azért annyira még nem izgalmas. A hossza az olyan közepesnek mondható, de mint mondtam még nagyon-nagyon a történet elején vagyok, így egyelőre ennél hosszabbra ne nagyon számítsatok... Várom a megjegyzéseket, valamint ha még nem tettétek meg, iratkozzatok fel! Nagyon fontos a véleményetek! Előre is köszönöm Nektek, és akkor én be is fogtam a számat... Jó olvasást!
xxx,
Sky
~Brooklyn szemszöge~
Tudtam, hogy Harry nem rossz ember. Általában, ha valaki ilyen bunkó, az azért van, mert rejtegetni valója van. És ez az állításom, most bizonyítékra lelt. Azt hittem, hogy nekem van a legrosszabb sorsom, de ez egyáltalán nem így van. Nekem él anyukám is és apukám is, Harry-nek pedig meghalt az édesanyja és a nővére. Egyszerre két embert veszített el, egy őrült miatt. Viszont egy dolog közös bennünk: senkink sincs.
Legalábbis eddig nem volt, de most hogy tudom, mi történt vele, azt hiszem közelebb kerültem hozzá.
Furcsállom, hogy így megbízom benne és nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Mikor emberi stílusban szólt hozzám, és bele kezdett a történetébe, önkéntelenül is oda mentem hozzá, és mikor sírni láttam, letöröltem a könnyeit. Hogy miért tettem? Fogalmam sincs. Úgy éreztem, hogy ezt muszáj megtennem. Mintha egy belső hang súgta volna...
Végre van egy ember, akivel beszélhetek, és aki átérzi a helyzetemet. Mióta anyuék elváltak, szinte nem is beszéltem. Kivéve persze a pszichológusnál, de az teljesen más. Ő egy felnőtt ember, és Neki már nincs annyira szüksége a támogatásra, mint nekem. Ő nem tudja átélni a velem történteket, maximum megértő és együtt érez velem...
Régóta nem mosolyogtam, viszont Harry-nek sikerült megmosolyogtatnia a hülye tervével. Még egyetlen egyszer sem lógtam a suliból, mert nem szerettem volna mutatni a gyengeségemet. Most viszont végre megúszok egy napot.
-Sokat szoktál lógni a suliból?-fordultam kérdőn a fiú felé.
-Anyuék balesete előtt egyszer sem lógtam. Csak akkor hiányoztam mikor beteg voltam, mert imádtam suliba járni. Tudom, most nem úgy nézek ki. De imádtam az osztálytársaimat. Viszont azóta a tanítási napok egy harmadát legalább ellógtam.
-Ismerős az érzés. Régebben imádtam bejárni. Akkor még azt hittem, hogy vannak barátaim! Minden egyes reggel vártam, hogy találkozzak az osztálytársaimmal. Mind jó fejnek tűntek, és sokat voltunk együtt iskolán kívül is. De mikor gondom volt, és egy kicsit figyelni kellett volna rám, ők hátat fordítottak nekem. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen az egész életem egy hatalmas csalódás volt...
-Miért váltak el a szüleid?-tapintott rá a lényegre.
-Én csak egy hatalmas nagy hiba vagyok! Egy futó kapcsolatnak indult, de aztán jöttem én. Apu családja nagyon szigorúan veszi ezeket a dolgokat, úgyhogy kötelezték őt, hogy neveljen fel. Anyuék soha nem szerették egymást, csak megjátszották, hogy mi egy nagy, szerető család vagyunk. Egészen addig, míg el nem értem azt a kort, míg úgy gondolták, hogy én ezt az egészet el tudom viselni. Az apám soha nem szeretett... És nem az volt a bajom, hogy szét mentek. Hanem az, hogy egy hazugságban éltem. És később kiderült, hogy nem csak őket vesztettem el, hanem azokat az embereket is, akikre barátként tekintettem...-meséltem, miközben vissza mentem az előző helyemre.
-Ez most nem értem... Ha anyukád tudott róla, akkor miért viselte meg őt ennyire ez a dolog?-tette fel az egyébként nagyon is jogos kérdést.
-Hát ez még egy régi megállapodás volt. Akkor mikor kiderült, hogy anyu várandós velem. Azóta nem beszéltek róla, és anyu teljesen abban a hitben volt, hogy apu megszerette őt, és életük végéig együtt maradnak... És ez azért volt, mert afféle ,,barátság extrákkal" dolog volt köztünk. Mármint.. gondolom tudod, hogy mire gondolok. Aztán apu, egyik napról a másikra úgy döntött, hogy én már elég nagy vagyok az igazsághoz, és anyut is teljesen ledöbbentette. Mert ugye ő már a kezdetektől szerelmes volt belé.
-Ez a dolog eléggé komplikált!-túrt bele göndör hajába, és láttam rajta, hogy próbálja átgondolni és megérteni a dolgokat.
Igazából közeli család tagokon kívül senki nem tudja a teljes igazságot. A hivatalos verzió, az az, hogy kihűlt a kapcsolatuk... Jellemző! A felnőttek sosem képesek magukra vállalni az igazságot.
-És most mi lesz ezek után? Mármint holnap, mikor újra suliba kell jönni...
-Egy biztos: én maradok ugyanaz, aki eddig voltam.
Ez a mondata egy kicsit szíven ütött. Azt hittem, hogy most már legalább vele tudok beszélgetni, de ezek szerint ő csak erre a pár órára vesz ember számba... Utána folytatódik a bunkózás, és a beszólogatások.
-Azt egy szóval sem mondtam, hogy Veled is ugyanúgy fogok viselkedni!-fogta meg a kezemet.
-Ezzel is kezdhetted volna!-bokszoltam játékosan a vállába.
-Direkt nem mondtam. Bocsi, de ezt nem tudtam kihagyni, Boo.
-Boo?-csodálkoztam a megszólításon, mert még így soha senki nem szólított.
-Igen, mert a Brooklyn túl hosszú, a Brook pedig nem tetszik. És szerintem ez illik hozzád a legjobban-vont vállat.
Elmosolyodtam, ezen a magyarázaton, meg az új becenevemen is. Aranyos dolog, hogy kitalálta ezt, mert ez azt hiszem annak is a jele, hogy egy kicsit még közelebb kerültünk egymáshoz.
Mindezt pedig pár óra alatt. Mikor először megláttam Harry-t, már akkor azt súgta valami, hogy ő fontos szerepet fog betölteni az életemben. Hogy ő majd fenekestül felforgatja az unalmas hétköznapjaimat.
-Mit szeretsz csinálni, mikor van egy kis szabad időd?-faggatóztam, mert szerettem volna egy kicsit jobban megismerni.
-Zenét hallgatok, filmet nézek, vagy a régi osztály társaimmal beszélgetek.
-Mi a kedvenc számod?
-Tired Pony-All Things All At Once
-Kedvenc film?
-Nincs.
-Kedvenc szín?
-Kék.
-Hány gyereket szeretnél?
-Egy kislányt.
-És mi lenne a neve?
-Darcy.
-Mi a kedvenc állatod?
-Tigris.
-Tudsz főzni?
-Igen.
-Oké, asszem' egyelőre csak ennyi.
-Most pedig te jössz!
-Jó. Rajzolok vagy zenét hallgatok. Kedvenc számom, James Arthur-Impossible. Kedvenc filmem a P.S.: I love you. Kedvenc színem a lila. Egy kislány szeretnék, de a nevét még nem döntöttem el. Esetleg Sophia, de meghallgatnám az apuka javaslatát is. A farkas a kedvenc állatom, és csak egy kicsit tudok főzni.
-Pasi ideálod?
-Kifejezetten nincs. A lényeg, hogy legyen kedves és vicces. Na meg az sem egy hátrány, ha jól néz ki, de ne legyen egoista. Meg aztán a külső nem annyira fontos. Inkább a belső értékekre hajtok. Neked van ,,ideálod"?
-A lényeg, hogy lány legyen...
-Ezen kívül?
-Ne legyen beképzelt, és tudja, hogy hol a határ. Nem szeretem azokat a lányokat, akik nyomulósak és túl sokat gondolnak magukról. Kedvenc sport?
-Lovaglás. Neked?
-Kosárlabda. Szépen rajzolsz?
-Döntsd el te!-vettem ki a táskámból a vázlat füzetemet, és a kezébe nyomtam.
Szinte csak fekete-fehér rajzokat szoktam csinálni, mert úgy érzem ez illik a hétköznapjaimhoz. Van ott rózsa, különböző virágok, tájkép, portré, állatok... Egy-egy mese figura... Sokat szoktam rajzolni, szinte már az életem részévé vált. Mivel nagyon nincs mit csinálnom, rajzolással töltöm az időt.
-Na, milyenek?-kérdeztem, mikor az utolsó tele rajzolt oldalhoz ért.
-Ezek gyönyörűek!
-Köszönöm!-mosolyogtam rá, majd egy üres oldalhoz lapoztam, és egy újabb műbe fogtam.
De ebben az esetben előkerültek a színes ceruzáim is. Egy szivárványnak kezdtem neki, vízeséssel a háttérben. Harry kíváncsian nézte, hogy mit alkotok, de közben folytattuk a beszélgetést.
-Volt már barátnőd?-kérdeztem.
-Igen, volt. De őt is ott kellett hagynom. Egy ideig próbálkoztunk a távkapcsolattal, de megállapítottuk, hogy ez egyikünknek sem jó. Azóta pedig egy olyan lánnyal sem találkoztam, akit el tudnék képzelni barátnőmként. Vagyis eggyel igen, de ezt most bonyolult lenne elmondani...-gondolkozott el a földet bámulva, és direkt kerülte a tekintetemet, amit nem igazán tudtam hova tenni.
Bár az oldalamat fúrta a kíváncsiság, hogy mi is a teljes történet, de nem kérdeztem rá. Ha akarja, úgy is el fogja mondani. Ha pedig nem, akkor nyílván nem tartozik rám.
-Na és neked barátod?-kérdezett vissza.
-Még soha...-vallottam be, és egy kicsit cikinek tartottam.
-Ne szégyelld! Inkább légy rá büszke, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy várj a tökéletesre, és nem jelölöd ki barátodként az első veled szembe jövő fiút!-mondta kedvesen.
-Miért nem tudtál egy kicsit előbb jönni?!-tettem fel a kérdést, mire elnevette magát.
-Nem biztos, hogy jobb lett volna. Szerintem akkor sokkal jobban megviseltek volna azok a hülyeségek, amiket a fejedhez vágtam.
-Miből gondolod?
-Az ember egy idő után megtanulja elengedni a füle mellett a beszólásokat. Felépítesz magad köré egy falat, amit csak különleges személyeknek engedsz átlépni. De az elején még sérülékeny az ember..
-Honnan tudsz te ennyi mindent?-tettem fel a szerintem jogos kérdést.
-El hiheted, hogy elég sok embert bántottam már meg, és ez tapasztalat. Na meg volt egy olyan hónap mikor a két korszakom között voltam, és teljesen bezárkóztam magamba. Na ott aztán kaptam rendesen a fejemre. Minden honnan csak beszólásokat kaptam, hogy milyen néma vagyok és, hogy olyan vagyok, mint egy ovis kislány.
Furcsa, hogy a sorsunk milyen sok dologban hasonló. Kezdve azzal, hogy mondhatni félig árvák vagyunk mindketten, hiszen apám már több hónapja felénk sem nézett, sőt még azt a rohadt telefont sem képes felemelni, és legalább engem, az egy szem lányát felhívni. Az ő szülei meghaltak, és azt hiszem így még nyugodtabban teszi a dolgát, hiszen most már nem tudják megmondani, hogy mi csináljon. Nagyon szerettem a Nagyit meg a Papát, de sajnos elég kevésszer találkoztam velük, mert messze laktak. És most sajnálom őket, amiért ilyen lett a fiúk, hiszen biztos vagyok benne, hogy ők mindent megtettek a jól neveltsége érdekében, és most apu ezekkel a cselekedetekkel szégyent hoz a fejükre...
Anyu szülei, pedig már akkor meghaltak, mikor még én meg sem fogantam, így sajnos őket nem ismerhettem. Viszont abban szinte száz százalékig biztos vagyok, hogy most ők sem lennének büszkék a lányukra.
Még csak gyerek vagyok, de mégis annyi mindenen kellett már keresztül mennem, amit azt hiszem még egy felnőtt embernek is komoly feladat lenne elviselni. Bevallom, egyszer-kétszer eszembe jutott az öngyilkosság, de eszembe jutott az a bizonyos ha és ott volt bennem a remény. Mi van ha valami csoda folytán anyu újra foglalkozik velem? Mi van ha találkozom valakivel, aki mindent megváltoztat? Mi van ha valaki meggondolja magát, és rájön, hogy nem volt jó dolog így kirekeszteni?
És efféle gondolatok kavarogtak a fejemben. Reménykedtem a lehetetlenben, de legalább volt egy kis kapaszkodóm, ami az a bizonyos ha szócska.
Mi lett volna, ha megteszem? Egy biztos:nem találkoztam volna Harry-vel... Semmivel sem lett volna jobb, ha véget vetettem volna az életemnek, sőt lehet, hogy anyu csak még jobban összeroppant volna, azt pedig semmi féle képpen nem szeretném, hiszen szeretem őt. Akár mennyire is nem foglalkozik velem, ő az az ember, aki a világra hozott, és én ezért örökké hálás leszek neki. Bármi is fog történni a jövőben, mindig is szeretni fogom az Édesanyámat.
