~4. fejezet~

Sziasztok! Sok-sok-sok késés után, meghoztam az új részt! Sajnálom, hogy ennyit késtem, de ez alatt az idő alatt sikerült befejeznem két blogomat is, így most már minden minden szabad percemet ennek a blognak az írásával fogom tölteni.Ez a rész nem lett a leghosszabb, de tartalmas lett! A következő részt nem tudom, hogy mikor fogom hozni (mert igen megint én fogom írni Brooklyn szemszögét), de addig is várom a véleményeket megjegyzés formájába, nagyon hálás lennék érte! Köszönöm az előző részhez érkező kommenteket. És akkor nem is húznám tovább az időt. Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Egyszerűen adva volt a lehetőség, és én kénytelen voltam ezt kihasználni. Mikor szólásra nyitottam a számat, már akkor tudtam, hogy ezt nem kéne, de nem bírom. Muszáj elmondanom valakinek az igazat, mert egyedül nem bírom el ezt a terhet.

Felnéztem, Brooklyn pedig közeledni kezdett, majd mikor oda ért hozzám, leült mellém a földre. Kíváncsi tekintettel fürkészett, én pedig ebből rögtön tudtam, hogy érdekli a történetem, így hát bele is kezdtem.

-Pár éve, anyukám, és a nővérem meghaltak egy autó balesetben. Valami őrült be teljesen részeg volt, és karambol történt. Olyan súlyosak voltak a sérülések, hogy semmi esélyük nem volt a túlélésre. Apukám és én, teljesen össze törtünk, de nekem sikerült össze szednem magam, mert az osztálytársaim mellettem álltak. Viszont apunak nem igazán voltak barátai, neki a család volt az első, így egyedül maradt. Magába roskadt, egész nap a szobájába ült és így a munkáját is elvesztette. Majd mikor ráeszmélt, hogy tulajdonképpen minden pénzünk elfogyott, elment meló helyet keresni. Két héten belül talált is, de kénytelenek voltunk elutazni. Mindenkit ott kellett hagynom. A sulimat, a barátaimat... az egész életemet magam mögött hagytam... Az új helyen sikerült új barátokat találnom, akiket nagyon bírtam.. De ez ugye túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, így apu bejelentette, hogy megint utaznunk kell. Akkor megint teljesen magam alatt voltam. Nem voltam képes újra új életet kezdeni. Így ekkor vettem fel a mostani álarcot. Egy utazás az egész életem. Soha nem maradunk fél évnél tovább egy helyen sem, így egy biztos pont sincs az életemben, még apukám sem, ugyanis csoda, ha észrevesz. A munkába temetkezve leplezi a szomorúságát, velem pedig nem foglalkozik, mintha csak én tehetnék anyuék elvesztéséről. Ezért megfogadtam, hogy többet nem engedek közel magamhoz senkit, mert nem tudok elviselni több csalódást. És az sem véletlen, hogy veled különösen bunkó voltam. Amint megláttalak, azonnal tudtam, hogy te más vagy, mint a többiek. Olyan kedvesnek tűntél. és sejtettem hogy hamar megkedvelnélek. Ezért próbáltam úgy tenni, mintha utálnálak... 

Ahogy felidéztem a régi emlékeket, egy kósza könnycsepp szökött ki a szememből. Szégyen ide vagy oda, még mindig fáj ez a dolog, ami a múltban történt. És most megmutattam a gyengeségemet Brooklyn-nak és ezzel közelebb engedtem magamhoz.

-Sejtettem, hogy te egy jó ember vagy!-törölte le az arcomról a sós cseppet.

-Komolyan mondod?

-Persze! Jó ember ismerő vagyok... Azt nem tudtam, hogy mi, de tudtam, hogy van oka ennek a bunkóság dolognak!-nyúlt a kezemért és támogatóan megszorította.

Furcsa volt ez a közvetlensége, hiszen azok után, amiket a fejéhez vágtam, megérdemeltem volna, hogy mindent elmondjon a többieknek. De ő ehelyett együtt érzett velem, és tudtam, hogy rá számíthatok.

-Ugye tudod, hogy semmit nem gondoltam komolyan amit mondtam?!-tettem fel a szívemet nyomó kérdést.

Ő egy aprót bólintott, majd mindketten elmosolyodtunk. 

-Viszont van egy kis gond...-komorodtam el azonnal.

-Mi?-rémült meg.

-Nem sokára megint el kell mennem. Nem maradhatok itt apám munkája miatt.

-Harry, ezen ne gondolkozz! Egyelőre még csak pár napja vagytok itt. És azt mondtad, hogy félévenként szoktatok elmenni.

-Általában. Csak hogy ez egy kivételes alkalom. Összesen 2 hónapot maradunk itt-vallottam be Brooklyn-nak.

Láttam rajta, hogy most nem tud mit mondani. Kicsi szomorúságot láttam az arcán, és ez engem még jobban elszomorított. Pontosan ezért nem akartam senkit sem közel engedni magamhoz, mert én már most tudom, hogy ez a dolog, mindkettőnket meg fog viselni. Alig pár perce kezdtünk el emberi módon viszonyulni egymáshoz.. Furcsa, hogy már ennyire bízunk egymásban, és úgy beszélgetünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

-Na jó, nekem ez már túl sok!-temette arcát a kezébe.

-Sajnálom-sütöttem le a szememet.

-Nem kell. Nem te tehetsz róla!

-Arról én tehetek, hogy ezt elmondtam Neked. Nem kellett volna Téged is bele kevernem, így még rosszabb lesz, mikor eljön az a nap...

-Jól tetted, hogy elmondtad! Ha csak egy kis időre is, de legalább nem leszek egyedül. Nem kell elmondanom, hogy milyen helyzetbe vagyok. Nincs senki, akiben megbízhatok. Sőt beszélni sem tudok senkivel, mert mindenki levegőnek néz!

-Miért? Anyukád?

-Körülbelül, mint a te apukád! Már annak örülök, ha észreveszi, mikor haza érek.

-Tudod, ez nagyon gáz... Annyira szerencsétlennek érzem magam!-sóhajtottam szomorúan.

-Te semmiről nem tehetsz. Nem te választod meg a családodat és nem te döntöd el, hogy mikor mi fog történni. 

-Jó is lenne... Amúgy te akarsz menni órákra?

-Persze, hogy nem. Mert?-kérdezett vissza meglepetten.

-Akkor menj vissza oda, ahol az előbb voltál! Két perc múlva kicsöngetnek, és az igazgató jönni fog. Tegyünk úgy, mintha semmi nem történt volna, és megússzuk a mai napot!-vázoltam a tervet. 

-Te esküszöm nem vagy normális!-állt fel mosolyogva, majd vissza ment eredeti helyére.

Kezébe vette a könyvet, és az arca elé emelte, hogy ne látszódjon a mosolya.

Ahogy azt gondoltam az igazgató, pontosan a kicsöngetés idejében belépett a kis helyiségbe. Először rám nézett, majd Brooklyn-ra, és csalódottan megcsóválta a fejét.

-Azért az megnyugtató, hogy még mindketten éltek!-állapította meg, majd el is tűnt az ajtó mögül.

Pár másodpercet vártunk, amíg biztosan halló távolságon kívülre kerül, majd egymásra néztünk és elröhögtük magunkat.