~64. fejezet~

Sziasztok! Tudom, tudom, megint nagyon régen volt új rész, (ráadásul ez is baromira rövid lett), de alig voltam gépnél, és mostanában rákaptam a szerkesztgetésre, s leginkább azzal foglalkoztam. Ígérem, ezentúl többet fogok az írással foglalkozni, igyekszem minél hamarabb megírni ezt a hátra levő 6 részt (plusz epilógust). 
Arra jutottam, hogy már nem fogom betartani a Brooklyn és Harry szemszögének váltogatását, úgy fogom írni, ahogy tudom, mert sokszor nem tudok mit írni Harry szemszögéhez. Szóval ne lepődjetek meg, ha sok lesz a Brooklyn szemszög. 

Nem tudom, mi mást mondhatnék még.. Ja igen! Nézzétek folyamatosan a Midnight Memories videóklippet!:) Meg kell döntenünk a rekordot. Na, befogtam a számat, jó olvasást és ne felejtsetek el megjegyzést írni!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Belépve az ajtón azonnal meghallottam édesanyám zokogását. Sam ugyan próbálta vigasztalni, de ő megállíthatatlanul sírt. Harry megszorította a kezemet, jelezve ezzel is, hogy mellettem van. Össze szedtem magam, s bementünk a nappaliba, ahol a szüleink voltak. Nem tudtam mit tegyek, csak álltam ott és néztem anyut. Kisírt szemekkel pillantott rám, azonnal felpattant, s olyan szorosan ölelt magához, mint még soha. Azt hittem összetöri az összes csontomat, de nem szóltam neki, hogy fáj, hiszen így is jól esett az érintése.
-Nem! Kérlek mond, hogy ez nem igaz!-suttogta erőtlenül a fülembe.
-Bár megtehetném!-eredtek meg az én könnyeim is.
Nem akartam édesanyámat szomorúnak látni. Annyira örültem, hogy végre az ő életébe is beköszöntött a boldogság. Utáltam azt az időszakot, mikor olyan rossz volt a kapcsolatunk. Rengetegszer megköszöntem már Sam-nek, amiért boldoggá teszi anyut. De most megint sír... és ami a legrosszabb, hogy miattam.
Egy kósza pillantást vetettem Harry-re, azonnal vette a lapot, s Sam-mel együtt elhagyták a helyiséget.
-Ne haragudj kérlek!-mondtam.
-Miért haragudnék? Haragot egyáltalán nem érzek, csak fáj... Fáj, hogy a lányom...
-Shhh... Ne sírj, ettől nem lesz jobb! Próbáljuk ki élvezni ezt a maradék időt!-kérleltem.
-Hogy tudnám abba hagyni? Brooklyn, te.. meg.. megfogsz halni! Az egyetlen lányom vagy, neked kéne engem eltemetni, nem pedig fordítva! Ezerszer megbántam már azokat az éveket, mikor rosszul bántam veled, de csak most fogom fel igazán, hogy mennyi időt elvesztegettünk. Annyi minden kimaradt az életünkből, annyi mindent nem mutattam meg Neked!
-Nem baj! Ezért már kár búslakodni. Ezt dobta a gép, nekünk ez jutott, és ezt el kell fogadni! Nem szeretném, ha sírnál, nem szeretnék ezzel több időt elpazarolni.
-9 hónapig a szívem alatt hordtalak. Azt hittem életem végéig veled lehetek, hogy életem végéig itt leszünk egymás mellett. De mi csak 18 évet kapunk?-tette fel a kérdést, melyre nem is kellett válasz.
Igen, mi ennyi időt kaptunk, de ezt el kell fogadni. Tudom, hogy nehéz. Nekem is sokáig tartott felfognom, de még tovább elfogadnom, hogy pár hónapon belül meghalok. Sokáig ki sem mertem mondani, még gondolatban sem, de muszáj volt elfogadtatnom magammal.
Nem tudom, hogy Mary mikor mondta el anyunak, így azt sem tudom, hogy mióta sírhat, de abban biztos voltam, hogy már hosszú órák óta. Szeme teljesen vörös volt, és feldagadt. Ijesztően hasonlított régi önmagára.
-Egy valamit megtennél Nekem?-szólalt meg ismét.
-Akármit! Amit csak akarsz!
-Vigyázz Harry-re kérlek! Neki nem marad senkije rajtatok kívül. Az összes szerettét elveszítette. Kezdve az édesanyjával és a tesójával, most pedig én... Ígérd meg, hogy fiadként fogod szeretni, és nem hagyod, hogy valami hülyeséget csináljon! Kérlek szépen, ígérd meg!-könnyeim még szaporábban kezdtek hullani.
Tüdőmben éles fájdalom nyilalt, csak nehezen jutottam levegőhöz. Igyekeztem lenyugodni, abba hagyni a sírást, hogy jobban legyek, de nem ment. Túlságosan zaklatott voltam, ahogy szóba került Harry jövője. Attól még, hogy én meghalok, neki tovább kell élnie az életét! Bármennyire is fáj ez most nekem, azt akarom, hogy boldog élete legyen egy gyönyörű lánnyal, és a gyermekeivel. Könyörögően bámultam anyut. Azt vártam, hogy megígérje. Biztonságban akartam tudni a férjemet. A fiút, kinek nevét örökre a szívembe véstem.
-Megígérem Neked, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik, de nekem ugyanolyan nehéz lesz, mint neki, ha csak nem nehezebb. Fel sem tudod fogni, hogy mit jelent egy anyának elveszíteni a gyerekét, és te még emellett arra kérsz, hogy egy másik embert szeressek gyermekemként.
Mindig azt mondják, hogy az emberek azt kapják, amit megérdemelnek, de ez egy nagy hazugság. Lehet, hogy én követtem el hibákat, talán így büntetnek. De a szeretteimnek nem ez jár! Ők a legcsodálatosabb emberek a Földön, nem akarom, hogy szomorúak legyenek. Azt szeretném, hogy boldogak legyenek, mosollyal az arcukon teljen mindennapjuk, akár velem akár nélkülem. És a sors úgy hozta, hogy ezt nélkülem kell megtenniük.
Elfogadtam, hogy meg fogok halni, és engem ez igazán nem is érdekel. Végig sírhatom ezt az egy hónapot, de nem akarom! Élni akarok. És azt szeretném, ha én már nem tehetem, a szeretteim tovább éljenek. Szeretném őket biztonságba tudni.
-Tudom, hogy mennyire fontos neked Harry! Megígérhetem, hogy, ha tudok, segíteni fogok neki.
-Nehogy azt hidd, hogy te nem vagy fontos nekem! Te vagy a világon a legjobb anyuka! Szeretlek!
-Ne mondj ilyeneket, mikor nem igaz! Olyan sokat hibáztam, olyan sokat bántottalak...
-Nem érdekel. Történt, ami történt, hiába siránkozunk rajta, ezt már nem tudjuk megváltoztatni, csak elfelejteni!
Mosolyogtam rá, hátha ettől végre felfogja, hogy én egyáltalán nem haragszom rá. Ő az anyukám, bármit is tesz, ezen semmi nem tud változtatni. Ő az, aki világra hozod, aki életet adott nekem, s aki felnevelt. Életem utolsó napjáig szeretni fogom. Szorosan megöleltem, úgy ahogy nem rég ő is tette. Érezni akartam az illatát, az érintését, melyek egész életemet végig kísértek. Ha akarnám sem tudnám elfelejteni. Ez az, ami éltet, ami megnyugtat. Ha azokkal vagyok, akiket szeretek, minden tökéletes. Nem számít, hol vagy hogy mit csinálunk. A lényeg, hogy velük lehessek, s én máris boldog vagyok!

~Különleges bejegyzés~

Egy éve directioner, és egyben egy éve a blogger világ része

2013. január 28-án fogtam bele az első blogomba, mely egy One Direction fan-fiction (Lucky Girl) volt, Harry főszereplésével. Igen, tényleg elég rossz ez a blog. Tőmondatok, sablont történet... Nem nagyon szoktam reklámozni mostanában ezt a blogot, mert tényleg nem olyan jó, de mégis közel áll a szívemhez. Persze elgondolkoztam már rajta, de nem fogom törölni, mert büszke vagyok arra, hogy az első blogomat, amelyet megnyitottam, végig vittem, és nem hagytam abba, ahogy sokan teszik. Úgy gondolom (az olvasók számából ítélve), hogy sikerült fejlődnöm ehhez képest, és legalább van viszonyítási alap.
Összesen 40 részes lett, bevallom fájó szívvel írtam meg az utolsó részt, de egyszer minden véget ér. Majd ezután következett a Niall fan-fiction-öm (Do you love me?), amely végül 31 fejezetes lett. Elvileg egy másik lánnyal írtam volna, de végül minden rész tőlem származott, így ezt is a saját blogomnak mondhatom. Úgy gondolom, ez már határozottan jobbra sikeredett, és több olvasója is volt. Nem mondanám sablon történetnek, mert őszintén még sehol nem olvastam hasonlót, azelőtt, hogy bele kezdtem volna.
Ezzel egy időben volt egy Liam fan-fiction-öm is (Stay Strong), amelyet szintén végig vittem. Rövid történet, mindössze 20 rész, mégis ez volt az, ami a legközelebb állt a szívemhez. A One Direction mellett Demi Lovato is szerepelt benne, ahogy már a Lucky Girl-ben is feltűnt, ami nem véletlen, hisz Demi a példaképem.
Most pedig itt a Nobody, just you cimű blogom. Kivételesen nem fan-fiction, csupán felhasználtam Harry karakterét, mert képtelen voltam anélkül blogot írni, hogy ne szerepeljen benne valamelyik srác. Nem rég, pedig barátnőmmel elkezdtük a Happily-t (sajnos ideiglenesen szünetel), ami Zayn és Louis fan-fiction. Valamint a Hipster Land szerkesztői között is megtalálhattok, kritika íróként, hiszen a photoshoppal és egyéb szerkesztő programokkal még nem vagyok teljesen kibékülve, így desgin felelő természetesen nem lehetek.
Összességében 6 blogot tudhatok a magaménak, és büszke vagyok rá, hogy ezt elértem egy év alatt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha lesz 30-40 feliratkozóm. Szóval köszönöm azoknak, akik figyelemmel kísértek az eddigi blogjaimat! Nekem ez a legnagyobb öröm, hogy másoknak tetszik amit csinálok. Köszönöm a sok biztatást, és a kedves szavakat. Nélkületek most sehol nem lennék.
Hálás vagyok továbbá Dombi-chan-nek és Nia-nak, amiért elkészítették nekem a szebbnél szebb fejléceket. Valamint köszönettel tartozom azoknak az embereknek, akik végig támogattak, és akik ihlettel szolgáltak, ha semmi nem jutott az eszembe. Köszönöm Nektek, Anne és Maya!


2013. január 28-a, pedig nem csak ezért nevezetes számomra, hanem mert innentől számítom a 'Directioner'-ségemet. Először 2012. januárjában hallottam róluk egy barátnőm által, de akkor még nem igazán érdekeltek... Aztán később elkezdtem blogokat olvasni, még több számukat hallgattam, egyre több dolgott tudtam meg róluk és megszerettem őket. Mikor erre ,,ráébredtem', akkor nyitottam meg az első blogomat, szóval ezért mondom azt, hogy 2013. hanuár 28-án lettem Directioner. Bár ez így nem teljesen igaz. Csak később jöttem rá, hogy ez mit is jelent. Először csak Harry-ért rajongtam, a többiek annyira nem izgattak. Később még több mindent tudtam meg róluk: a sok adakozást, a beteg gyerekkel a törődésüket, a szeretetet, amit a directionerek iránt éreznek... s mára már nem tudom eldönteni, hogy ki a kedvencem. Mindenkit másért, és másért szeretek. Lehet, hogy sokan nem így gondolkodnak, de mindre felnézek, s példaképként tekintek rájuk. Varázslatos, amit eddig elértek, s mégis mennyi mindent köszönhetek nekik. Az összes srác tanított valamit nekem, amit soha nem fogok elfelejteni.
Louis megtanította, hogy mindegy hány éves vagy. A nevetés, és a bohóckodás fiatalon tart, így nem kell félni attól, hogy felnősz, s egy irodában ücsörgő unalmas fazon leszel. Hiába ismeri Őt az egész világ, ő mégis bolondozik, mint a hírnév előtt. Louis Tomlinson megtanította nekem, hogy éretlennek lenni rendben van, hisz nem számít hány éves vagy. 
Élj gyorsan, szórakozz jól és légy egy kicsit huncut.- Louis Tomlinson
Harry megtanította, hogy mindegy mit mondanak rólad mások, a lényeg, hogy te és a szeretteid tudják, milyen ember is vagy valójában. Harry Styles megtanította nekem, hogy ne hallgassak a gyűlölködőkre.
Nyeld le a félelmeid,töröld le a könnyeid,engedd el a sötétebb éveidet.Állj fel.Mosolyogj.Menj el.-Harry Styles
Niall megtanította, hogy nem számít, honnan származol, ugyanolyan ember vagy, és ugyanúgy lehet szeretni valakit, attól még, mert valamiben különbözik másoktól. A belső értékek sokkal fontosabbak! Niall Horan megtanította nekem,hogy soha ne hagyjam abba a hitet.
Ha szingli vagy , az nem a gyengeséged jele. Ez azt jelenti , hogy elég erős vagy ahhoz , hogy várj arra amit megérdemelsz.-Niall Horan
Zayn megtanította, hogy ne szégyelj az lenni, aki akarsz. Bátran vállald fel, ki is vagy te valójában. Nem baj, hogy más a vallásod, esetleg sok tetoválásod van. Ne legyél más azért, mert a környezeted azt kívánja. Légy az, aki lenni akarsz, ne az, akit a világ akar! Zayn Malik megtanította nekem, hogy félénknek lenni néha , nem baj.
Gyűlölöm az utálóimat, ahogy ők is engem. De tudod mit? Tanítottak nekem valami jót...azt,hogy soha ne adjam fel.-Zayn Malik
Liam pedig megtanította, hogy soha nem add fel! Mikor megszületett, majdnem meghalt. Először elküldték az x-factorból, de aztán vissza jött. Sokáig csak egy vesével élt. Az iskolába bántották, egy lány több, mint hússzor vissza utasította. De ő nem adta fel, és most a csúcson van. Ő a mi hősünk! Liam Payne megtanította nekem, hogy soha ne adjam fel az álmaimat!
Mikor egy lánynak hegei vannak, akkor a lánynak van története is.-Liam Payne
A One Direction megtanított arra, hogy az legyek, aki most vagyok. A One Direction kívánságai valóra váltak, így lehet, hogy az enyéim is valóra válnak.
Sokszor felmerült már bennem a kérdés, hogy mi lett volna, ha Liam nem megy vissza másodszorra is. Ha Zayn-t nem rángatja ki az ágyából az édesanyja, és nem megy el a meghallgatásra. Ha Harry nem jelentkezett volna, mert abban a hitben élt, hogy nem elég tehetéges. Ha Niall nem jelentkezik a britt x-faktorba. Ha Louis valamiért nem tud elmenni a meghallgatásra. Vagy ha nem akartak volna össze állni egy csapatként. Ki tudja? Lehet, hogy már én sem lennék itt. Mert Ők azok, akiért érdemes élni. Akik mindig jobb kedvre derítenek, ha magam alatt vagyok. Akik az életemet jelentik!
Igen, ez közhelyesen hangzik, de minden egyes szó igaz. 5 fiú, akik számomra a világot jelentik, de számukra csak egy vagyok a többi rajongó közül. Lehet, hogy soha nem láthatom őket élőben, soha nem mehetek el egy koncertre... Ahogy nézem a sok felvételt, a sikítozó rajongókat, akiknek megadatott a lehetőség, hogy elmehessenek... Lehet, hogy nekem ez az álmom soha nem fog megvalósulni, de a szobám falán ott vannak, a lejátszóból az ő hangjuk szól, és bármi legyen is, soha nem fogom elfelejteni Őket. Ha lesz gyerekem, büszkén fogok mesélni arról, hogy rajongójuk lehettem. Hogy mennyire szerettem Őket, és hogy mennyit álmodoztam róluk. Hogy állandóan ők jártak a fejembe, üvöltve rohantam végig az utcán, mikor megláttam egy galambot, azt szajkózva, hogy 'Keviin'. Hogy ahányszor láttam egy répát, egy csíkos pólót vagy egy Kevint Louis jutott eszembe. Hogy ahányszor megláttam egy macskát vagy egy göndör hajkoronát Harry jutott eszembe. Hogy ahányszor meglátok egy szőke fiút vagy egy ír zászlót Niall jut eszembe. Hogy ahányszor meglátom batman-t, vagy egy teknőst Liam jut eszembe. Hogy ahányszor meglátok egy fekete, benyalt hajú fiút, egy Zap feliratot vagy egy tetovált embert Zayn jut eszembe.
Zayn nem terrorista! Ő az, akit a legkevesebben követnek twitteren, de a sok utálkozással ellentétben, ő mégis mindig mosolyog. Jótékonyságból rajzol, rengeteget adományoz különböző szervezeteknek. Megígérte az édesanyjának, hogy ha sok pénze lesz, vesz neki egy házat, s betartotta az ígéretét. Sokan észre sem veszik, hogy mekkora fájdalmat okoznak neki. Alig beszélnek róla az emberek, legtöbbször csak a többi srácról van szó. De Zayn a mi angyalunk!
Büszke vagyok rá, hogy Directioner lehetek, és hogy messziről ugyan, de támogathatom őket. Büszke vagyok arra, hogy elmondhatom, sok mindent tudok róluk. Büszke vagyok arra, hogy ha valaki utálkozik, megvédem őket. Sokan azt mondják, hogy csak öt fiú, akik pár év múlva sehol nem lesznek. Ez az öt fiú örökké ott fog élni a szívemben, a directionerek szívében, akármit is hoz a jövő! Sokan lebuzizzák őket, mert megölelik egymást, vagy mert néha elérzékenyülnek... Az egyik megkérte a barátnője kezét, másik kettő boldog párkapcsolatban él. És ha melegek lennének? Őket akkor is többen szeretik, mint bárki mást. Mert Ők megcsinálták, és nem hátrálnak vissza. Erősek, és küzdenek az álmaikért, s a rajongóikért.
Múltkor, mikor néztem az amerikai x-factort, ők voltak a vendégek. Eszembe jutott, hogy három éve, még ők voltak a versenyzők, és majdnem elsírtam magam. Nem vagyok egy sírós fajta, de nekik mindig sikerül megríkatniuk. Bármi kedveset vagy biztatót mondanak... Ha a jövőröl beszélnek, vagy ha egy érzelmesebb dalt énekelnek, és megértem a szöveget. Ők azt mondják el a dalokban, amiket minden lány hallani akar. Amitől jobban érezzük magunkat. Lehet, hogy nem tudnak rólam, nem tudják a nevemet, de biztos vagyok benne, hogy szeretnek, és ez a lényeg. Mert éreztetik a rajongókkal, hogy bármi is legyen, Ők szeretnek minket, pont úgy, ahogy mi is Őket.
Már háromszor láttam a This Is Us-t, már tudom mi után mi jön, mégis minden egyes alkalommal elsírom magamat. Mikor a szüleik beszélnek róluk, mikor egymásról beszélnek, mikor a rajongókról beszélnek... Olyan érzelmeket váltanak ki belőlem, amit eddig soha senki. Nem szálltak el a sikertől... Saját bevallásuk szerint, olyanok, mint a többi srác, csak más a munkájuk. Lányok milliói szeretik őket, mégsem használnak ki soha egyetlen egy csajt sem, mert ők nem ilyenek. Ők a legfantasztikusabb emberek!
Olvasom tőlük az idézeteket, a szomorúbbnál szomorúbb írásokat, melyek directionerek szerzeményei, és a szemem megtelik könnyel, képtelen vagyok vissza fogni magamat. Eszembe jut, mi lesz, ha ők már nem lesznek... Mi lesz, ha feloszlanak... Mi lesz, ha esetleg valamelyikük meghal? Azt tudom, hogy szörnyű érzés lesz. Talán napokon keresztül sírni fogok, de az biztos, hogy soha, de soha nem fogom őket elfelejteni. Azt az öt fiút, akik a mindennapjaim részei. Az öt fiút, akik megváltoztatták az életemet... Az öt fiút, kinek neveit örökké a szívembe véstem:
Liam James Payne, Harry Edward Styles, Louis William Tomlinson, Zayn Jawadd Malik és Niall James Horan
A dalaikat mindig hallgatni fogom. A képeikkel tele lesz a telefonom, a gépem, talán még a falamon is lesz egy-kettő, hogy minden nap eszembe jussanak. Nem tudhatom, mit hoz a jövő, de a One Direction egy biztos pont az életemben. A One Direction egy olyan dolog, amely feledhetetlen. A One Direction az a banda, akit mindenki ismer. A One Direction-nek köszönhetően sok embert megismertem már, köztük a legjobb barátnőmet. Büszke vagyok arra, hogy a Directioner Family egyik tagja vagyok.
Igen, mint mindenkinek, nekik is vannak hibái, de akik szeretik, azok így szeretik őket. Számomra Ők így tökéletesek, ahogy vannak. Semmit nem változtatnék meg rajtuk, még akkor sem, ha lehetne. Az összes 1D barátnőt szeretem, akár csak a srácokat. Soha nem utáltam őket, hiszen Sophia, Perrie és Eleanor teszik őket boldoggá. Utálom, mikor valaki rosszakat mond róluk, hiszen ők semmi olyat nem tettek, ami erre adna indokot. Azzal, ha valamit mondanak a lányokra, nem őket járatják le, hanem saját magukat. Hiába hiszi azt pár ember, hogy valaha is a felesége lehet akármelyik tagnak. Mindannyian tudjuk, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Inkább fogadja el mindenki, hogy a srácok Őket választották. Hiszen emellett ők még ugyanúgy szeretnek minket, rajongókat.
"Attól, hogy engem utálsz, ő még nem fog téged szeretni." - Danielle Peazer
Minden egyes szülinapon igyekszem teljesíteni az összes küldetést, ami legtöbbször csupa őrült dolog. De nem érdekel, ha mások bolondnak hisznek. Akik ismernek, azok tudják, hogy ki vagyok. Tudják, hogy mire vagyok képes. Tudják, hogy mióta Directioner vagyok, még több hülyeséget csinálok, és még hülyébb vagyok. De csak az számít, hogy az legyek, aki lenni akarok, pontosan ahogy Zayn teszi.
Directioner szív, directioner lélek, directioner leszek, amíg csak élek! Szerettem a One Direction egy éven keresztül. Most ebben a percben is csak rájuk gondolok, az ő zenéjüket hallgatom, szeretem a One Direction-t. Szeretni fogom a One Direction-t örökre, s még egy nappal azután is!

~63. fejezet~

Őszintén elég gyorsan lezavartam ezt az esküvőt, gondolom másra számítottatok, de én ezt így terveztem. Soha nem volt egy olyan agyon nyálas ez a blog szerintem, inkább olyan szomorkásabb, és most is hű akartam lenni ehhez.
Nem igazán tudom, hogyan zajlanak az ilyen Vegas-i esküvők, meg a sok hivatalos papír, így bocsánatot kérek, ha valami nagyon nem egyezik a valósággal, de én ilyennek képzeltem el. Szóval valószínűleg semmi nem igaz abból, amit leírtam. Minden csak a képzeletem szüleménye.
Amint látjátok új design van, köszönöm Dombi-chan-nek! Nekem nagyon tetszik, és ez az utolsó. Több féle design már nem lesz hiszen már csak 7 rész + epilógus. 
Ne felejtsétek el, hogy holnap érkezik a különleges bejegyzés, én már várom a keddi napot! Hihetetlen, hogy már 364 napja directioner vagyok!
A következő rész érkezik, ha elkészültem vele, de az biztos, hogy holnap nem fogom felrakni, még akkor sem ha megírtam, mert a holnapi nap, csak erről az egy bejegyzésről fog szólni. Azt hiszem nem is nagyon akartam mást mondani... Jó olvasást és kíváncsian várom a véleményeket.
U.i.: Ja igen! Kivételesen a következő rész is Brooklny szemszögből lesz!
U.i.2: Bocsánat a helyesírási hibákért, igyekeztem kijavítani őket, de sajnos bedöglött a helyesírás ellenőrző, szóval remélem észre tudtam venni a nagyobb hibákat.

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Képtelen voltam azt nézni, hogy az emberek veszekednek, pláne, ha szeretik egymást. Innen is tudtam, hogy ők még nem tudják eléggé értékelni az együtt töltött időt. Nem tudják felfogni, hogy milyen sokat jelenthet egy plusz nap, vagy akárcsak egy bónusz perc a szerelmeddet. Senkinek nem kívánom, de ha mégis olyan helyzetbe kerülnek, mint én bánni fognak minden egyes percet, amit veszekedéssel töltöttek.
Segíteni szerettem volna, hogy ne pazarolják el az értékes időt, amit inkább ölelkezéssel, és egymáshoz intézett kedves szavakkal kéne elütni.
-Nem tudnátok megbeszélni nyugodtan, és kibékülni?-fordultam hátra, ahol ők ültek.
-Mond csak, neked mi közöd van ehhez? Nem mondták még, hogy ne üsd bele más dolgába az orrod?-válaszolt lekezelően a férfi.
-Később meg fogják bánni a veszekedéssel eltöltött perceket!-feleltem.
-Mintha olyan sokat tudnál az életről!-mondta a nő, pedig csak olyan 8-9 évvel lehettek idősebbek nálam.
-Többet tudok, mint gondolná! És tudom, hogy mit beszélek! Én is megbántam az összes rossz szót, amit a barátomhoz intéztem, mert ezzel is csak elpazaroltam egy csomó időt, amit együtt tölthettünk volna!
-Úgy beszélsz, mint akinek csak pár napja van hátra! Hiszen még előtted az élet!-szólalt meg ismét a nő, most már egy fokkal kedvesebb hangon.
-Bár így lenne!-ölelt át Harry.
A szomorúságot jól kilehetett venni a hangjából, nem akartam ránézni, mert tudtam, hogy csak elbőgném magam, de nem akartam ezzel elrontani ezt a napot. Ma nem szerettem volna sírni. Ez nem az a nap.
-Hogy értitek ezt?-enyhült meg a férfi is végül.
-Beteg vagyok. Alig egy hónapom van hátra. Remélem most már értik, hogy miért mondtam ezt! Utálom, ha valakik veszekednek, ne fecséreljék ilyennel az idejüket!
-Ne haragudj, hogy durván beszéltünk Veled!
-Ne tőlem kérjenek bocsánatot, hanem egymástól, s ígérjék meg, hogy szeretni fogják egymást és csak értelmes dolgokkal foglalkoznak!-kértem őket.
Egymásra néztek, egy szót sem szóltak, csak átölelték egymást. Azt hiszem sikerült átértékelniük a dolgokat. Nem tudom, mi játszódhatott le bennük pontosan, de azt tudom, hogy én mit éreztem. Boldog voltam, mert valakinek segíteni tudtam, és talán többet nem is fognak veszekedni. De ugyanakkor rossz érzés lett úrrá rajtam, mert tudtam, hogy sikerült elrontanom mindkettőnk kedvét azzal, hogy újra felhoztam ezt a témát. Megfogadtam, hogy nem fogok erről beszélni, de egyszerűen nem lehet csak úgy elfelejteni, mikor szinte mindig fáj valamim.
A fejem akkor is sajgott, fáradt voltam a hajnali kelés miatt. Nem tudom mennyit aludhattam itt a repülőn, mielőtt felkeltettek volna, de úgy tűnik nem volt elég. Fejemet újra Harry vállára döntöttem, és igyekeztem vissza aludni, de megbökték a vállamat, így újra hátra fordultam. A nő nyította szólásra a száját:
-Ne haragudj, hogy megint felkeltettelek, csak szerettem volna bocsánatot kérni és kitartást, hogy minél tovább együtt tudj lenni a barátoddal.
-Köszönöm!-mosolyogtam rá halványan.
A férfi egy puszit nyomott barátnője (talán felesége) arcára, s boldogan néztek egymásra. Tisztán látszik, hogy szeretik egymást, de mint ahogy tudjuk, a legjobb háznál is előfordul a veszekedés.
Percek alatt sikerült vissza aludnom, s mikor felébredtem, már Las Vegas-ban voltunk. Mosollyal az arcomon néztem ki a kis ablakon, melyen a nap szikrázó sugarai próbáltak bejutni. Nekem ami először eszembe jutott: a fény városa. Kiszálltunk a repülőből, a reptérről kilépve leintettünk egy taxit, és megkértük hogy vigyen a legközelebbi kápolnába. Már ugyan nappal volt, de az összes fény felvolt kapcsolva. A kaszinók, és kisebb vidám parkok tömkelegének köszönhetően, olyan volt, mintha egy hatalmas, égőkkel díszített karácsonyfa lenne ez a város.
Kevesebb, mint fél óra alatt értünk oda. Ha őszinte akarok lenni, egy kicsit nagyobb durranásra számítottam. Össz-vissz annyi volt az egész, hogy aláírtunk egy hivatalos papírt, plusz be kellett mutatnunk az iratainkat. De ettől függetlenül boldog voltam, hiszen Harry már a férjem. Igen, ez csak egy papír, de számomra sokant jelent, hogy Styles-ként távozhatok ebből a világból, és büszkén fogom viselni életem szerelmének a nevét.
Mary felajánlotta, hogy elintéz minden fontos papírt, elvileg holnap már készhez kapjuk az új személyimet, és a többit, amin átírták a nevemet. Fogalmam sincs, hogyan tudta ilyen gyorsan elintézni, de mikor erre rákérdeztem, csak nevetve azt felelte, hogy vannak kapcsolatai.
A maradék időnket egy vidám parkba töltöttük. Bár a ruhám nem volt-e célra igazán megfelelő, azért jól éreztem magam. Rengeteg vattacukrot ettünk, egy csomó édesség mellett, ami majdnem vissza is jött, de nem szerettem volna elrontani a kedvünket egy rosszul léttel. Bevettem pár bogyót, amit az orvosom írt fel ilyen esetekre, és egy fokkal jobban is lettem.
Kislánykoromban nem igazán erről álmodoztam, hogy az esküvőm napját édesség zabálásával fogom tölteni Las Vegas-ban, de ez így volt tökéletes számomra. Tényleg, csak most értettem meg igazán ennek az egésznek a lényegét. Sokan azt hiszik, ez csak egy fölösleges felhajtás, talán igazuk is van. De soha nem fogják megtudni, milyen érzés, ha nem csak az érzelmek kötnek össze. (Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem az a legfontosabb.)
Lassan indulnunk kellett, és bevallom féltem. Rettegtem attól, hogy anyu mit fog mondani. Időközben Mary-t megkértem, hogy mondjon el mindent a szüleinknek, úgyhogy már biztosan tudják. Tudtam, hogy anyu rosszul fogja kezelni a helyzetet, de hát én is így tennék, ha a gyermekem egy ilyen hírrel állna elém. Bár így bele gondolva, lehet hogy nekem kellett volna elmondanom Neki, lehet, hogy ez rosszul fogja érinteni.
A többi ismerősöm közül nagyjából már mindenki tudja. Mielőtt elutaztunk volna, elküldtem mindenkinek egy levelet, amelyben megpróbáltam elbúcsúzni. Hiába van még egy hónapom, azt nem a levelek megfogalmazásával szeretném eltölteni, hanem a családommal. Mindenki felhívott telefonon, mindenki sírt, és ezt szörnyű volt hallani. Sokan már elutaztak arra a helyre, ahol tovább tanulnak, vagy ahol dolgozni fognak. Páran azt mondták, hogy haza utaznak, mert szeretnének velem még egyszer találkozni, de én megkértem őket, hogy ne tegyék. Elég fájdalmas volt hallani őket, nem szerettem volna még látni is. Ismét ez az önzőség dolog, de ezt nem bírom levetkőzni. Soha nem voltam ilyen, de most már a maradék időben szeretnék időt fordítani magamra is, és ezért igazán nem okolhatnak.
Haza felé vezető út valamiért hosszabbnak tűnt, mint Vegas-ba, valószínűleg azért, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. Izgultam, nem múlt a félelmem. A kezem remegni kezdett, Harry nyugtatgatni próbált, de sehogy sem ment neki.
-Hé, Boo! Próbálj meg egy kicsit lehiggadni. Biztos nem lesz Rád dühös, amiért nem mondtad el eddig. Hidd el, meg fogja érteni!
-És mi van, ha nem?
-Erre ne gondolj, kérlek!-puszilt bele a hajamba, mikor beültünk egymás mellé a taxiba.
-Félek.
-Tudom.
-Ott leszel mellettem?
-Végig. Szeretlek, Brooklyn Styles.
-Én is téged Harry Styles!-nyomtam egy apró csókot a szájára.

Egy apró mosoly bújkált a szám szélén, mikor meghallottam újdonsült nevemet a férjem szájából. Brooklyn Styles. Ez tetszik!

~62. fejezet~

Borzalmasan sajnálom, amiért ilyen sokára hoztam az új részt, de képtelen voltam írni. Egyszerűen nem voltam olyan állapotban. Rengeteget fájt a fejem, és beteg is lettem, de gondolom ez titeket annyira nem is érdekel, szóval nem is beszélek tovább a bajaimról.
A részről nem tudom mit mondjak... Hosszúsága a szokásos: se nem rövid, se nem hosszú, de ha választanom kéne, akkro inkább rövid. A tartalma.. nos nem történik benne túl sok minden, de újabb dolgokat tudhattok meg Harry múltjáról. Őszintén ezt a részt nem terveztem bele írni, de ez csak úgy jött, s gondoltam nem egy rossz ötlet, de ezt döntsétek el ti! A Happily című blogom ideiglenesen szünetel, magán jellegű problémák miatt. Ne felejtsétek el, hogy kedden jön a különleges bejegyzés! A következő részt hozom, ha megírtam. Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

-Brooklyn!-kiabáltam fel barátnőmnek körülbelül századszorra.-Le fogjuk késni a gépet!

-Jól jegyezd meg, hogy én soha sehonnan nem kések!-jelent meg az utazó táskájával, amit természetesen azonnal elvettem volna tőle, ha engedi.-Elboldogulok egyedül is, de azért köszi.

Tudtam, hogy mire gondol. Azt hiszi, a betegsége miatt, esetleg sajnálatból szeretnék neki segíteni, holott én csak teljesítettem férfi kötelességemet. Meg egyébként sem fogom hagyni, hogy a menyasszonyom cipekedjen. De végülis ő vitte a táskáját. A jegyeket már másnap lefoglaltam, mikor megkértem Boo kezét, szerencsére még voltak szabad helyek, így semmi nem állt a tervünk útjába. Most hajnali öt óra van nálunk, Amerikába még csak csütörtök van, de mire oda érünk, már átlépünk a mai napba. Körülbelül 3 órát leszünk ott, aztán rohanunk vissza a reptérre, s már röpülünk is haza. 

Gondosan bezártuk az ajtót, miután meggyőződtünk róla, hogy semmit sem hagytunk bekapcsolva, Cara-t átvittük erre a kis időre Mary-ékhez, majd beszálltunk a kocsiba, amit aztán a repülőtér parkolójában hagytuk, mivel apuék nem sokára jönnek vissza, s majd akkor haza viszik. Épp hogy, az utolsó percekbe tudunk becsekkolni. Körülbelül egy óra várakozásra kellett számítanunk a felszállásig. Igaz, a reptér tele volt különböző boltokkal, de Brooklyn nem akart körbe nézni. Túl fáradt volt, azt mondta ő marad, viszont én menjek, ha szeretnék. De nem akartam. Fölöslegesnek tartottam, hogy bármit is vegyek. Boo azt mondta, ő semmit nem kér, csak velem szeretne lenni, s házasodjunk össze. Én pedig nem vitatkoztam vele, nem készültem semmivel, hiszen ő is betartotta amit én kértem a szülinapomon. Meg egyébként sem voltunk olyan nagyon ajándékozós emberek. Egymás szeretetét kértük, és mindig megadtuk. Ennyi volt számunkra egy születésnap vagy egyéb ünnep. 

Két egymás melletti széken foglaltunk helyet a reptérnek azon részén, ahol a beszállásra várakoztunk. Megfogtuk egymás kezét, Boo pedig fejét a vállamra döntötte, s egy puszit nyomtam a homlokára.

-Most már én is berúghatok teljesen legálisan-szólalt meg nevetve.

-Amerikába még nem. Ha jól értesültem, ott csak 21-től számít felnőttnek az ember.

-Amúgy sem szeretnék lerészegedni, csak úgy mondtam. Az első napomat tizennyolc évesen nem idiótaságokat énekelve, és bénán táncolva akarom tölteni, meg egyébként sem tenne jót az alkohol.

-Legalább most már tudom, hogy mit tesz veled a pia!-jegyeztem meg viccelődve.

-Még soha sem ittam egy cseppet sem. Így valójában én sem tudom, csak felsoroltam a leggyakoribb 'mellékhatásokat'.

-Én ittam, de még soha nem rúgtam be annyira, hogy hülyeségeket csináljak. Mielőtt Londonba mentünk volna, egy olyan suliba jártam, ahol cikinek tartották, ha nem mérgezed magad alkohollal, droggal vagy cigivel. A tanárokat nem érdekelte, hogy a diákok mit csinálnak iskola után. Ledarálták az anyagot, majd hagyták hogy menjenek bulizni, és a legdurvább, hogy a szülőket sem zavarta. Az összes gyerek tönkre tette magát, le merem fogadni, hogy páran már meg is haltak közülük. 

Tényleg borzalmas volt az a hely. Szerencsére csak három hónapig voltunk ott. Minden bűzlött az alkoholtól és a többitől. A szülők leszarták, hogy mit csinál a gyerekük. Csoda hogy egyáltalán bárki is bejárt az órákra. Habár miért ne tették volna?! Semmit nem csináltunk. Nem volt felelés, a dolgozatoknál meg mindenki puskázott: ez volt az egyetlen alkalom, mikor kinyitották a tankönyveket.

Soha nem piszkáltak ott, nem érdekelte őket, hogy ki vagyok. Megpróbáltak rá venni az összes ön pusztító baromságra. Egyetlen egyszer velük tartottam egy buliba, nem akartam kilógni a sorból. De amit ott láttam az szörnyű volt. Körülbelül mindenki 15 év körül lehetett, viszont a kinézetük nem ezt mutatta. A lányok többségén szinte nem is volt ruha. Részegen vagy éppen beszívva ültek a szakadt kanapén, de azok sem zavartatták magukat, akik a földön fetrengtek. Füst szagot éreztem, s a levegő állott szagát. Alig fél órát töltöttem ott, még az is sok volt. Akkor megfogadtam, hogy én soha nem fogom így tönkre tenni magamat. A legborzasztóbb az egészben, hogy ők ezt menőnek hitték. 

Az eddig várt hang felszólított minket a beszállásra. Elővettük a repülő jegyet, meg az útlevelünket, s így sikeresen feljutottunk a gépre. Természetesen egymás mellett foglaltunk helyet. Boo ült az ablaknál, én középen, jobb oldalamon pedig egy középkorú nő.

-Te már utaztál repülőn?-tette fel a kérdést barátnőm.

-Persze. A sok utazgatás miatt elég sokszor. Miért?

-Mert félek! Nekem ez az első!-vallotta be, s én nem bírtam ki nevetés nélkül.-Ne már! Ez nem vicces!

-Ne haragudj, csak úgy mondtad, mint aki a legnagyobb félelmén megy keresztül.

-Nem állsz messze az igazságtól. Mi van ha lezuhanunk?

-Szerintem te túl sok filmet nézel, nem fog semmi történni. Meg úgy sem fogod kibírni az egész utat ébren. 

-Már most álmos vagyok.

-Akkor aludj-feleltem, mire fejét a vállamra döntötte, ahogy pár perccel ezelőtt is tette.

A fül hallgatót elővéve, bekapcsoltam a zenét, s egy újságot vettem elő, hogy ne unjam halálra magam. Soha nem tudtam repülőn aludni, és tudtam: ez most sem lesz másképp.

Felszállás után végig járták a repülőt a légiutaskisérők a kocsival, melyen minden féle élelem volt, én mégis egy pohár kávéra vágytam. Semmi étvágyam nem volt, viszont baromi fáradt voltam. A sötét folyadékot apró kortyokként ittam, a zene hallgatás közben. Brooklyn elaludt, álmában pedig a karomat szorongatta. Sejtettem, hogy rosszat álmodik, akkor szokott ilyet csinálni. Apró puszit nyomtam a fejére, hátha ettől megnyugszik. 

Két zene közti váltásnál hangos zajra lettem figyelmes. Azonnal kirántottam a fülemből a fülhallgatót, s a hang irányába fordultam. Egy lány és egy fiú veszekedtek, a hallottak alapján valami teljesen értelmetlen dolog miatt. Barátnőmre néztem, aki felkelt a veszekedésre. Fáradtan pislogott párat, majd szólásra nyitotta a száját. Fogalmam sem volt, hogy mit akar mondani, s féltem a következményektől. De aztán, mikor kiejtette a száján az első szavakat, már tudtam, hogy mire gondol. Tudtam, hogy mit akar mondani Nekik.

~61. fejezet~

Túl a 16.000 oldalmegjelenítésen! Köszönöm! Mindent: a feliratkozókat, a megtekintéseket, a megjegyzéseket. Mindent. Zseniálisak vagytok. Sajnálom a sok késést de egyszerűen nem volt se időm, se kedvem. Ma viszont össze hoztam Nektek, bár igaz, nem lett túl hosszú, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~ 

Egy ideje már a szobámban ücsörögtem, a kulcsra zárt ajtónak támaszkodva, miközben Cara-t simogattam. A kopogás, mely a nyilászáró másik oldaláról jött, megrémisztett. Majd Andy hangját hallottam meg, amint azt kéri, engedjem be. Hangján éreztem, hogy a könnyeivel küszködik, talán már az arcán folytak végig. Nem tudtam mit tegyek, soha nem láttam még a legjobb barátomat sírni. És nem is akartam, de tudtam, hogy nem bujkálhatok előle hátra lévő életemben.
Erőt vettem magamon, feltápászkodtam, s kinyitottam az ajtót. Andy azonnal karjaiba zárt, azonnal vissza üleltem. Mélyen beszívtam jellegzetes illatát, amely keveredett a cigi szagával, amire nem rég szokott rá. Az érettségi miatt feszült volt, és azt mondta, ő így vezeti le a stresszt. Mégis számomra Harry és Andy illata a legmegnyugtatóbb.. Ha a közelembe vannak, tudom, hogy biztonságban lehetek, hogy nincs mitől félnem, semmi baj nem érhet. És most mégis.. Alig egy hónap, s többet már egyiküket sem tudhatom magam mellett. Ők tovább fogják élni az életüket, én pedig... Ki tudja mi lesz velem?!
-Olyan jó lenne, ha most felébrednék, és kiderülne, hogy ez csak egy rossz álom!-suttogta a fülembe.
-Tudom... de sajnos ez a valóság!
-Azt hittem a legjobb barátok megbíznak egymásban, és elmondják a titkaikat.
-Te is jól tudod, hogy nem maradt volna köztünk. Elmondtad volna Harry-nek, de én szerettem volna.
-Jó, és akkor most miért nem te mondtad el?
-Mert képtelen lettem volna fájdalmat okozni Neked!-néztem mélyen a szemébe, egy kicsit eltolva magamtól
-Szerinted ezzel nem azt tetted?
-Ne haragudj, azt hiszem ezt önzőségből tettem. Inkább magamat akartam megvédeni ezzel.
-Mindegy. Most már nem számít, csak... Ez így olyan igazságtalan! Végre találtam egy olyan embert, akiben megbízhatok... Soha nem volt még ilyen jó barátom, mint te... De persze, csak mi lehetünk ilyen szerencsétlenek.
-Hé, ne feledd, hogy itt mindig élni fogok és Veled leszek!-böktem a szíve felé, egy halvány mosoly kíséretében.
Nem akartam elbőgni magam, bár közel álltam hozzá. Erősnek akartam tűnni, s támaszt adni a szeretteimnek, mert akárhogy is nézzük, ők járnak rosszabbul. Ha én meghalok, nem lesz fájdalom. De nekik hiányozni fogok. Egy űrt hagyok magam mögött, hiába nem szeretném.
-Hogy tudod ilyen könnyen elfogadni?-kérdezte.
-Kénytelen vagyok. Hiába sírnék, csak még rosszabb lenne. És különben is, amíg van okom boldognak lenni, addig nem fogok szomorkodni-mutattam fel a kezemet, melyen a gyűrű volt.
-Igen, Harry mondta. Gratulálok!-ölelt meg mégegyszer.
-Igaz, nem így terveztem. Mindig is nagy esküvőről álmodtam, de most már rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Sőt az egész házasság, csak egy körítés. Egy papír, amely össze köt minket. De a lényeg, hogy szeressük egymást, és boldog lehetek, hiszen abban a tudatban élem minden napjaimat, hogy Harry életem végéig szeretni fog.
-Csak kár, hogy ilyen áron. Biztos vagyok benne, hogy ha még élnél 80 évig, akkor is ugyanúgy szeretne, mint most.
-Hagyjuk abba ezt a fölösleges siránkozást, oké?! Ettől semmi sem fog rendbe jönni, csak elpazarolunk egy csomó percet, amit együtt tölthetnék!
-Oké, igazad van! Van mára valami terved?
-Igazából legszívesebben itthon fetrengenék, de úgyis el kéne mennem ruhát venni.... Eljössz velem?-néztem rá kiskutya szemekkel.
-Miért kell neked már megint ruha?
-Remélem te sem gondoltad komolyan, hogy farmerbe meg pólóba fogok férjhez menni?
-Tudod, hogy utálok veled vásárolni menni, ugye?!-forgatta meg a szemeit.
-De azért eljössz velem, mert legjobb barátok vagyunk!-nevettem el magam, amiért megint eljátszottuk a szokásos párbeszédünket.
Komolyan mondom, Andy-vel már többet voltam vásárolni, mint a lányokkal. Valamiért rá jobban hallgatok, elvégre ő mégis pasi szemmel lát engem, és őszintén elmondja, ha valami nem tetszik neki.
Villámgyorsan össze kaptam magam, s elviselhető külsőt varázsoltam magamnak. Csak ekkor tűnt fel, hogy pizsamába vagyok, pedig határozottan emlékszem, hogy tegnap este ruhástul aludtam el... Ezek szerint Harry erről is gondoskodott.
Lesiettem a nappaliba Andy-vel együtt, majd egy csókkal elbúcsúztam Harry-től, aki megígérte, hogy csinál lasagne-t, mire vissza érek, mivel eddig ez volt az egyetlen kaja, amit nem hánytam ki. De azért remélem, hogy nem kell egy hónapig folyamatosan ugyanazt ennem, mert valószínűleg a végén már az sem fog bent maradni.
A plázába hamar megérkeztünk. Rengeteg ember rohangált boltról-boltra, mintha holnaptól örökre bezárnának a boltok. Azonnal a kedvenc üzletem felé vettük az irányt, éreztem, hogy itt fogom megtalálni a tökéletes darabot, ahogy mindig. Sorról-sorra jártam, végül a próba fülkébe öt ruhát vittem be. Egyenként próbáltam fel, s mindegyiket megmutattam Andy-nek. Az első kettő közepes volt, a harmadik és a negyedik egyenesen borzalmas volt az elmondása alapján. És ahogy az a mesékben lenni szokott, az utolsó tetszett mindkettőnknek a legjobban. Körbe fordultam többször is, hogy minden egyes szegletét meg tudja nézni. Meg merem kockáztatni, hogy a világ egyik legszebb darabját viseltem akkor. Csipkézett, testhez simuló, fehér ruha. Körülbelül comb középig ér, derekát egy masni díszíti. Egyszerű volt, pont egy vegasi esküvőhöz való.
Andy-re néztem. Pár másodpercig még mosolygott, aztán megláttam a szemét csillogóvá tevő könnyeket. Közelebb mentem hozzá, letérdeltem a szék melé, amiben ült, de ő óvatosan az ölébe húzott.
-Mi a baj?-kérdeztem aggódva.
-Semmi, csak... hiányozni fognak ezek a napok. Akármennyire is azt mondtam, utálom az ilyen programokat. Ezeket a perceket is veled tölthettem, s most is veled lehetek, de nem sokára már csak az emlékek maradnak belőled. Te már nem leszel itt-csuklott el a hangja.
-Ne sírj kérlek!-töröltem le ujjammal a sós cseppeket.
-Menj, vedd vissza a ruhád, addig megpróbálok kezdeni magammal valamit-erőltetett egy mosolyt az arcára.
Apró puszit nyomtam az arcára, hogy némiképp megnyugtassam, de ezzel pont ellenkező hatást váltottam ki. Csak még jobban elszomorodott. Fogalmam sincs mi legyen... Bármit teszek, mindig csak rosszabbodik a helyzet. Mindig csak sokkal nagyobb fájdalmat okozok a szeretteimnek.
Andy-vel konkrétan össze vesztünk a pénztárnál azon, hogy ki fizeti a ruhát, mivel barátom mindenképpen megakart ajándékozni vele, s végül ő győzött. Ahogy mindig.
-Remélem tudod, hogy utálom, mikor ez van! Utálok veled vásárolni, mert mindig csak a te pénzedet költöm!
-Persze, nehogy még sajnáljalak!-nevette el magát.
Nem bírtam megállni, mosolyra húztam a számat, és közelebb bújtam hozzá. Fél kézzel átölelt, s egy puszit nyomott a fejemre.
-De imádlak!-mondtam mosolyogva.

-Én is! Legjobb barátok, örökké!-suttogta a fülembe.

~60. fejezet~

Sziasztok! Meg is hoztam az új részt, ami nem lett olyan hosszú, de több benne a leírás, így lesz mit olvasnotok. 
Mikor megláttam, hogy 5 megjegyzést kaptam azt hittem leesek a székről meglepettségemben. Köszönöm Nektek, és remélem akik akkor megtették, most is írnak majd véleményt. Azt írtátok, hogy sírtatok, és ennek én egy picit mindig örülök (félre ne értsétek, nem azért mert szomorúak vagytok), mert ez azt jelenti, hogy sikerült átadnom Brooklyn és Harry érzéseit. Szóval mosolyogva ültem a gépem előtt, és többször is elolvastam a megjegyzéseket.. Nem hittem a szememnek! Csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm!
60. fejezet, ami azt jelenti, hogy már 'csak' 10 rész van hátra... Megmondom őszintén hiányozni fog ez a blog, de azért örülök, hogy lesz egy 1 hónapos szünetem. Egyébként a facebook csoportba szavazhattok, hogy a szünet után milyen bloggal indítsak. 
Nem is dumálok tovább... Jó olvasást és ne felejtsetek el megjegyzést írni. Kíváncsi vagyok a véleményetekre!
u.i.: sok sikert azoknak, akik holnap felvételiznek. Ügyesen!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~ 

Nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik. Képtelenség volt, hogy egy emberrel ennyi rossz dolog történjen. Először anyu és a nővérem, most pedig... Brooklyn. A lány, aki fényt hozott a szürke mindennapjaimba. A lány, aki mindig jobb kedvre derít. A lány, aki mindig mellettem van. A lány, akit mindennél jobban szeretek... Egy hónap múlva már csak az emlékek maradnak belőle. A sok boldog percet, amiket ő okozott... A sok szeretet, amit tőle kaptam... Soha többet nem lesz senki ilyen fontos számomra mint ő. Jelenleg bele gondolni sem akarok abba a világba, ahol Ő nincs. Legszívesebben tényleg magamhoz láncolnám, s ki sem engedném a házból, hogy mindig vele legyek, és semmi veszély ne érje. De nem tehetem, tiszteletben kell tartamok a kérését.
Éjszaka elfelejtettük bezárni a szoba ajtaját, így Cara befészkelte magát a lábunkhoz. Szemeivel engem pásztázott, mintha belelátott volna a lelkembe, pedig 'csak' egy kutya. Lassan közelebb kúszott, egészen addig, míg el nem érte a kezemet. Simogatni kezdtem, és elgondolkoztam, hogy vele mi lesz. Valószínűleg nem lesz képes átvészelni még egy olyan ember elvesztését, akiben megbízott, és akit csak nehezen, de elfogadott gazdájaként. És velem mi lesz? Biztosan nem fogom megtenni, amit Boo mondott. Nincs még egy olyan lány, aki pótolhatja őt. Az ő helyébe senki nem léphet, ő az, akit mindig is szeretni fogok.
Rajta kívül nem lesz feleségem, se gyerekem. Persze, mindig is erre vágytam, hogy családod alapíthassak, de Brooklyn nélkül ez az egész nem ér semmit. Ő az, akit a gyermekeim anyaként képzeltem el, nem pedig mást.
A sok jó, amit mások mondtak, hogy mi életünk végéig együtt leszünk, igaz lett, de szerintem senki nem így gondolta. Ahogy én sem. Sokszor álmodtam magunkról... Mikor már gyermekeink voltak, s egyik alkalommal már nagyszülők is voltunk, ami azt jelentette, hogy rengeteg idő eltelt. De mi mégis ugyanúgy szerettük egymást. A gyerekeknek elmeséltük a megismerkedésünket, természetesen egy kicsit kiszínezve, mintha csak egy tündérmese lenne. De ez soha nem fog megvalósulni...
Ha gyermekünk nem is lehet, de Broolyn a feleségem lesz. Nem így terveztem... Várni akartam, amíg betölti a 18-at és azon a napon megkérni a kezét, de a sors közbe szólt. Mikor tegnap elhatároztam, hogy letérdelek elé, berezeltem, hogy mit is fogok mondani. De titkon reméltem, hogy Őt nem nagyon fogja érdekelni. Egyáltalán nem volt romantikus. Mindketten kisírt szemmel néztük egymást a sötét szobában. Mégis... boldog voltam, amiért a száját egy rövid 'igen' válasz hagyta el. Féltem a vissza utasítástól... Persze, érezteti velem, hogy szeret, de attól féltem, azt fogja hinni, hogy csak sajnálatból teszem. Holott szó sem volt ilyenről. Abban a pillanatban nem az járt a fejemben, hogy meg fog halni... Hanem, hogy boldoggá kell tennem. Fel kell vidítanom. A mosoly sokkal jobban áll neki, mint a szomorúságról árulkodó könnyek. Akármennyire is borzalmas perceket éltünk át előtte, láttam rajta, hogy abban a pillanatban boldog. Mosolyogva aludta végig az éjszakát, ami számomra is meglepő volt. Azt hittem, hogy ennyi sírás után, egész végig össze vissza fog forgolódni, ahogy szokott. Ugyanis mindig ezt tette, ha könnyei potyogtak: képtelen volt utána nyugodtan aludni.
Köhögésre lettem figyelmes, mire a lányra néztem. Ahogy össze találkozott a tekintetünk, rám mosolygott, amit én természetesen viszonoztam. Gyönyörű szemeivel engem fürkészett, hosszú haja szétterült a feje körül. Esküszöm, reggel a legszebb, mikor semmi smink nincs rajta. Tegnap este, miután elaludt, lemostam az arcát, s ráadtam a pizsamáját. Bár majdnem felébredt egyszer, de annyira mélyen aludt, hogy talán nem is emlékszik már az egészre.
Azt láttam rajta, mintha valami eszébe jutna, s tekintete a kezére siklott. Megnyugvást láttam rajta, mikor megláttam a gyűrűt.
-Egy pillanatra azt hittem, csak álom volt-mondta.
-És ha az lett volna, csalódott lennél?
-Nem. Biztosra venném, hogy egyszer megkérnéd a kezemet-nyomott egy apró puszit a számra.
-Kérsz valami reggelit?
-Köszi, de nem vagyok éhes.
-Biztos? Tegnap is alig ettél valamit-jegyeztem meg.
-Harry, kérlek! Fölösleges lenne bármit is ennem, úgyis kijön. Mostanában alig marad meg bennem a kaja. Kivéve a lasagne, amit szülinapodra sütöttem.
-Még maradt belőle. Nem akarsz enni?
-Megpróbálhatom-vont vállat, majd kikecmergett az ágyból.
Követve példáját, én is felálltam, majd lementünk a konyhába, Cara-val együtt. Barátnőm leült az egyik székre, mert mondtam neki, hogy majd megcsinálom. A hűtőből elővéve megmelegítettem a kaját. Igaz, már két napja ott van, de semmi baja nem volt.
Leraktam elé a tányért még egy evő eszközt, majd falatozni kezdett. Pillanatok alatt eltüntette, persze azonnal kételkedni kezdtem abban, hogy nem éhes. Egyértelmű volt, hogy kopog a szeme az éhségtől. Tegnap csak a suli bulin evett, de aztán később az is kijött belőle.
A suli buli... el se köszöntünk az osztálytársainktől. Andy küldött egy SMS-t, hogy hová tűntünk, de csak annyit mondtam: ,,Hosszú történet, és egy újabb titok. Ha Boo majd szeretné, elmondja Neked. Sajnálom, én nem tehetem."
-Andy-nek mikor akarod elmondani?-tettem fel a kérdést.
-Nem tudom. Remélem még egy ideig nem kell, de ha találkozunk, meg kell neki magyaráznunk, hogy mi a helyzet. Viszont én úgy érzem, hogy nem vagyok rá képes... Képtelen vagyok még egyszer végig csinálni. Egy olyan embernek a szemébe mondani, akit szeretek. Pedig még elég sok ilyen alkalom áll előttem.
-Ha gondolod, segítek Neked.
-És mégis hogyan?
-Nem tudom! Elmondom én, vagy csak ott állok melletted... Nem tudom, hogy ilyen helyzetben mi a jó megoldás.
-Szerintem ez az, amit senki sem tud. Persze nem várhatom el tőled, hogy mindenki előtt úgy tegyünk, mintha semmi gond nem lenne.
-Én megteszem, ha neked ettől jobb lesz. De ne feledd el, hogy egyszer úgy is meg kell tenni.
-Igen. Anyunak viszont nem fogom tudni megmondani. Gondolkoztam, és arra jutottam, hogy majd megkérem Mary-t. Elvégre ő is anyuka, átérzi a helyzetet, és tudni fogja, hogyan mondja el.
-És szerinted neki nem fog rosszul esni?
-Nem tudom, de.. nem lehetne, hogy most másról beszéljünk? Nem tartozik a kedvenceim közé ez a téma.
-Persze, ne haragudj!-néztem rá bocsánat kérően, miközben gyorsan elmostam a tányért.
Átmentünk a nappaliba, leültem a kanapé egyik felére, ő pedig elterült, ölembe hajtva a fejét. Haját csavargattam az ujjam körül, miközben egy zene csatornán szóló dalt hallgatunk. A mi dalunk volt. A dal, ami a bálkirálynő és bálkirály estéjén szólt, mikor táncoltunk.
Alig hogy vége lett, a telefonom csipogni kezdett, jelezve, hogy üzenetem jött. Előhalásztam, de már tudtam, hogy ki írt.
-Andy kérdezi, hogy átjöhet-e-szólaltam meg.
-Ha azt mondom nem, akkor is jönni fog, ugye?!-kérdezte, mire bólintottam.-Nem vagyok rá képes.
-Szeretnéd, hogy én mondjam el?
-Megtennéd?
-Persze.
-Köszönöm!-csókolt meg, majd elindult a szobájába.
Ezek szerint nem is akar itt lenni, mikor Andy megtudja. Andy... A legjobb barátja, úgy tekintenek egymásra, mint a testvérek. Fogalmam sincs, hogy fog rá reagálni, és azt sem tudom, mit mondhatnék neki, de majd valamit kitalálok. Minél hamarabb túl kell ezen esni, nem szabad halogatni, mert most már tapasztalatból tudom, milyen érzés valamit megtudni, mikor már késő. Persze valószínűleg akkor sem éreztem volna jobban magam, ha aznap elmondja, de legalább akkor úgy éltem volna tovább az életet, mintha az lenne az utolsó napja, és nem pazaroltam volna el az értékes perceket minden féle marhaságra.
Körülbelül negyed óra múlva, csöngetés ütötte meg a fülemet. Sóhajtva indultam ajtót nyitni, de mielőtt megtettem volna, még egyszer átgondoltam, hogy mit is fogok mondani. Majd Andy aggódó szemeivel találtam szembe magam. Már tudta, hogy rossz hírrel fogok szolgálni.

~59. fejezet~

Végre eldöntöttem, összesen 70 részes lesz ez a blog. A mostani fejezetben egy kicsit előrehaladtam a dolgokba, de ennek így kellett történnie. Vagyis én így terveztem el, remélem nektek is tetszeni fog. Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket, mind nagyon jól estek. Ti vagytok a legjobb olvasók, komolyan! Láttam nagyon kíváncsian vagytok, hogy happy end lesz-e a vége, de csak annyit mondok,, hogy majd kiderül. 

Azt hiszem nem is akartam mást mondani... A következő részt hozom, ha elkészültem. Jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket!    

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~ 

Nem tudtam mit tenni, tudtam, hogy most már nem titkolózhatok tovább. El jött az igazság ideje. Bármennyire is nem szerettem volna, kénytelen vagyok elmondani neki, hisz tudom, hogy addig úgy sem hagy békén.
Néha sikerül elhitetnem magammal, hogy semmi bajom, biztosan csak félre néztek valamit az orvosok. De akkor jönnek a rosszul létek és a fájdalmak. Miért történik velem ennyi szörnyűség? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
Arcomon patakokban folytak a könnyek, régen volt már ilyen. Az elmúlt hónapokban maximum az örömtől kezdtem sírni. De most újra éreztem a szomorúságot, amelytől annyira irtózom.
Harry szemébe néztem, az ő szeme is sós cseppekkel volt tele. Nem akartam őt így látni. Utálom őt szomorúnak látni. Mert ha ő az, akkor én is.
A fejemben kavarogtak a gondolatok, nem tudtam mondhatnék. Gondolkoztam, hogyan tudnám szépíteni a dolgot, de rájöttem, hogy ezt sehogy. Ez egy olyan dolog, amely bárhogy is fogalmazok, kegyetlen és... talán a legszörnyűbb dolog a világon.
-Harry én... meg fogok halni-közöltem végül a tényt, ami így kimondva sokkal durvábbnak hangzott.
Kirántottam a karomat a szorításából, és elfutottam. Könnyeimtől alig láttam valamit a lámpával megvilágított utcán. Nem tudtam merre megyek, csak futottam, amerre tudtam. Hamar elfáradtam, s lerogytam egy padra. Arcomat kezeim közé rejtettem, sírásom továbbra sem csillapodott, tudtam, hogy nem sokára egy újabb rosszul lét fogja irányítás alá venni a testemet.
Furcsa, de egy könnyet sem hullattam, mikor az orvos közölte velem a diagnózist, és utána sem. Talán nem tudtam, vagy nem akartam felfogni, hogy ez velem történik.
Hallottam, mikor valaki megérkezett mellém, de fölösleges volt felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki is ő.
-Mi...mi az, hogy te..?-kérdezte, de nem merte kimondani a 'meghalsz' szót.
Megértem, legszívesebben én sem tettem volna meg, de tudtam, hogy az még rosszabb lenne, ha csak körül írnám. Felnéztem rá, s beavattam abba, amire kíváncsi.
-Az orvosok sem tudják megmondani pontosan, hogy mi bajom van. Rengeteg kivizsgáláson voltam, de azt mondták, ilyennel még nem találkoztak. Csak pár dolog biztos, az egyik az, hogy nem fertőző.
-De biztos van valami gyógymód!-próbálkozott, de fölöslegesen.
-Harry, értsd meg, hogy ez ellen semmit nem lehet tenni! Talán még egy hónapom van hátra. Az is lehet, hogy ma este elalszom, és holnap már nem kelek fel....
-És mégis mikor akartad közölni velem? Vagy azt akartad, hogy ne is tudjak semmit az egészről?-emelte fel a hangját.
-Úgy gondoltam, hogy ráér. Nem akartam, hogy túl hamar megtudd, mert akkor még a széltől is óvnál, s én a hátralévő időmben teljes életet akarok élni. Meg egyébként sem tudtam, hogyan és mikor mondjam el.
-Én nem tudok Nélküled élni! Mi lesz velem... miután...?
-Egyértelmű: lesz egy csodálatos feleséged, meg gyerekeid, és te leszel a világ legjobb apukája!-álltam fel, s két kezem közé fogtam az arcát.
-Nem! Én azt akarom, hogy te legyél a feleségem! Hogy te legyél a gyerekeim anyja!-ölelt meg szorosan.
-Hidd el, hogy én is ezt szeretném. Te is tudod, hogy ez volt az álmom, de nem tudunk mit tenni!-sírásom egyre csak erősödött, alig kaptam levegőt, s köhögni kezdtem.
-Tud valaki róla?-kérdezte.
-Mary, Angel anyukája. Ő kísért el az orvoshoz, mivel nem tudtam ki másnak szólhatnék.
-Szóval Kate nem is tudja?
-Nem-ráztam meg a fejemet, és tudtam, hogy talán ez lesz a legnehezebb feladatom.
Mindig is attól féltem, hogy ha lesz egy gyermekem, ő idő előtt távozik az élők sorából. Ehhez képest most nekem kell közölnöm édesanyámmal, hogy haldoklom. Rettegek attól, hogy mi lesz a reakciója. Rettegek attól, hogy mi lesz, mikor én már egy másik világban fogom tengetni a napjaimat. Tényleg: Mi lesz Harry-vel? Mi lesz anyuval és Sam-mel? Mi lesz Andy-vel és a többi barátommal?
-Haragszol rám, amiért nem mondtam el?
-Nem tudok. Képtelen vagyok, azzal a tudattal, hogy nem sokára már nem leszel velem. Nem akarom elvesztegetni az időnket ilyen fölösleges dolgokkal. Együtt akarok tölteni veled minden egyes másodpercet, amit még lehet, amellett, hogy teljesítem minden kérésedet. Kezdve azzal, hogy legyen, ahogy akarod: nem fogok veled másként bánni, élj olyan életet amilyet eddig!
Tudtam, hogy ez számára megerőltető lesz. Jól esett, hogy azt is szemelőt tartja: én mit szeretnék. Harry egy gondoskodó tipus. Mindig is a tenyerén hordozott, mindig védett mindentől és mindenkitől. Attól féltem, hogy ezek után az utcára sem fog kiengedni, esetleg oda láncol magához, és mindenkit agyonüt, aki csak hozzám mer érni. De úgy látszik tiszteletben tartja a kérésemet.
-Köszönöm, Harry!
-Nem akarom, hogy ez történjen!-rázkódott meg a vála, amiből arra következtettem: a könnyezésből zokogás lett.
Valószínűleg csak akkor fogta fel igazán a keserű valóságot. Csak akkor jutott el a tudatáig, hogy meg fogok halni. Valószínűleg akkor megjárta a poklok poklát, pont ahogy én. A csendes utca a mi zokogásunktól zengett. Könnyeinkkel áztattuk egymás ruháját, nem szóltunk egymáshoz. Nem tudtunk mit mondani, mert nem lehet. Szörnyű érzés azt az embert szomorúnak látni akit szeretsz. És még szörnyűbb a tudat, hogy ez mind miattad van.
Mikor én megtudtam, biztos voltam benne, hogy nehéz feladat lesz elmondani a szeretteimnek. De azt nem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni.
A köhögésem egyre erősödött, s már a hányinger kerülgetett. Megkértem Harry-t, hogy menjünk haza. A cipőm nyomta a lábamat, így azt levéve mezítláb vonszoltam haza magam. Úgy éreztem bármikor össze rogyhatok. Ilyen rosszul még talán nem is voltam. Fejembe éles fájdalom hasított, mely újabb könnycseppeket fakasztott. Harry végig tartott a derekamnál fogva, ha ezt nem teszi, valószínűleg össze csuklottam volna az utca közepén.
Mikor haza értünk, barátom a konyhába sietett, majd vissza hozzám gyógyszerrel, és egy üveg vízzel, amit a kezembe nyomott, s az ölébe kapott. Hálásan néztem rá, amiért nem nekem kellett felbukdácsolnom az emeletre. Képtelen lettem volna rá. Befektetett az ágyamra, bebugyolált a takaróval, én pedig bevettem a fájdalomcsillapítót. Pár percre rá már hatni kezdett, s egy fokkal jobban éreztem magam. Harry bebújt mellém, szorosa magához húzott és folyamatosan a hajamat simogatta. Jól esett a törődése, de valamiért nem akartam, hogy így lásson. Mivel együtt lakunk már látott pizsamában, kócosan, smink nélkül, lázasan, náthásan, sőt ruha nélkül is, de ez mindennél rosszabb volt.
-Annyira sajnálom!-suttogtam erőtlenül.
-Mit?
-Mindent. Azt, hogy így alakultak a dolgok. Hogy nem tudtam a feleséged lenni...
-Ez utóbbin könnyen segíthetünk.
-Egy hónap alatt? Még nem is vagyok 18!
-Nem, de 5 nap múlva az leszel. Mindig is szerettél volna eljutni Amerikába, nem igaz? Elmegyünk Las Vegas-ba, és össze házasodunk.
-Ez jó terv, de elárulod, hogy honnan lesz erre pénzünk?
-Van egy kis spórolt pénzem, az pont elég arra.
-Na és hol marad a gyürű?
Elengedett, felállt az ágyból, pár másodperccel később pedig egy kis dobozkával tért vissza. Még a félhomályban is jól kivehető volt a fehér tárgy.
-Igazából a születésnapodon akartam megkérni a kezedet, de mivel szorít az idő. Így egy kicsit előre kell hozni-térdelt le az ágy mellé.
Nem hittem a fülemnek. Mi az hogy meg akarta kérni a kezemet a születésnapomon? Pár nap múlva már menyasszony lettem volna? De várjunk... hiszen csak pár perc és az leszek!
-Már az első pillanatban, mikor megláttalak, tudtam, hogy különleges lány vagy. Bántott a tudat, hogy csak 2 hónapig láthatlak, aztán tovább kell állnunk. Fájt, mikor megbántottalak téged a beszólásaimmal, de aztán úgy láttam rajtad, hogy nem vagy dühös. Megismertük egymást, majd kiderült, hogy együtt fogunk lakni. Végre a barátnőm lettél, s én végtelenül boldog voltam. Több mint egy.. vagyis lassan már másfél éve vagyunk együtt. Ugyanúgy szeretlek téged, mint akkor, hacsak nem jobban. Tudom, ez nem sok idő, és fiatalok vagyunk, de én biztos vagyok benne, hogy veled akarom le élni az életemet. Igen, ez már nem lehetséges, de szeretném, ha büszkén mondhatnám el, hogy igen: ez a csodálatos lány az én feleségem volt... Brooklyn Sparks, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz egy gyors, Vegasi esküvő keretében?
Ezzel a kis akciójával a keserves könnyekből sikerült örömkönnyeket varázsolnia. A hangulatingadozásaimon néha még én sem tudok kiigazodni, de talán ez volt életem egyik legszebb perce. A lánykérést kicsit romantikusabbnak képzeltem, de Harry így is kihozta belőle a maximumot. Tény, az emberek nem ezt mondanák, de nekem akkor is ez volt a legtökéletesebb. Nem az számít, hogy hol, mikor és hogyan. Hanem az, hogy ki kéri meg a kezedet. Az én történetemben a másik főszereplő a legaranyosabb fiú, aki csak létezik. És ő kérte meg a kezemet. Egy olyan srác, aki számomra mindennél fontosabb.
-Igen, igen, igen!-válaszoltam hevesen rázva a fejemet, mire a fiú felhúzta a gyönyörű ékszert az ujjamra.
Sima egyszerű ezüst volt, középen végtelen jelet ábrázolva. Vételen, és örök, mint a szerelmünk. Nem túl csicsás, de mégis szép. Pont, amilyenről mindig is álmodtam. Hiába, Harry sokkal jobban ismer engem és az izlésemet, mint én azt gondoltam.
-Legszívesebben most sikítanék, de nem feltétlenül tenne jót az állapotomnak-mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.-De amint jobban leszek, és felfogtam, hogy most mi is történt, tőlem fog zengeni egész Anglia!
-Mi lenne ha titokba tartanánk, egészen addig míg házasok nem leszünk? Apuéknak majd azt mondjuk, hogy elmegyünk kipihenni a sulit. Azt nem kell tudniuk hogy hová és miért. Majd ha vissza jöttünk, úgy is kiderül.
-És szerinted anyu nem fogja kiszúrni a gyűrűt? Tudod a nők hamar észreveszik az ilyesmit.
-5 nap múlva megyünk, ők pedig egy hétre utaztak el. Szóval pont elkerüljük őket.
-Tökéletes terv!-csókoltam meg.
Harry vissza feküdt mellém az ágyba, majd ismét karjaiba zárt. Nem bírtam megállni, hogy ne nézegessem folyamatosan a gyönyörű ékszert, mely az újamat díszitette.
-Köszönök Neked mindent!-suttogtam halkan a fülébe, egy mosollyal az arcomon.

-Nincs rá szükség. Szeretlek, Brooklyn!