~2. fejezet~

Sziasztok! Meghoztam a Harry szemszögöt is, amit remélem már vártatok. Bocsi, hogy ilyen sokára hoztam, de ha befejeztem a másik két blogomat, gyakrabban lesz itt új rész. Legalábbis így tervezem, de hát az a tanároktól is függ, meg az író társamtól is! A részről annyit, hogy nem lett a leghosszabb, de még nagyon az elején vagyunk a sztorinak. Szóval várom a megjegyzéseket, és ha még nem tettétek meg, iratkozzatok fel!

xxx, 

Sky

Harry szemszöge

Igen, tény és való, hogy bunkó vagyok. Viszont mint mindennek, ennek is megvan az oka. Az elmúlt pár évben megváltoztam, és mondhatni ellentéte lettem önmagamnak. 

Mikor végre haza értem ebből a kosz fészekből, amit köznyelven csak iskolaként emlegetnek, aput a konyhába találtam, a laptopja előtt ücsörögve. 

Észre se vette, mikor beléptem az ajtón, csak akkor nézett rám egy pillanatra mikor köszöntem.

-Szia. Hogy telt a napod?-tette fel a szokásos kérdést.

-Mint mindig. Unalmasa-feleltem ugyanazt, amit mindig szoktam.

És a legdurvább, hogy neki ez még fel se tűnik. Nem tesz fel több kérdést.. ennyi az össz beszélgetésünk nap, mint nap. 

Egy új suli, ahol új barátaim lehetnének. Már most sokan szimpatikusnak találnak, bár nem tudom mi okból, mikor mindenkinek vissza szólok. Viszont az a lány.. Brooklyn... Nem tudom miért, de mióta megláttam, rajta gondolkozom. Mikor a többiek elmesélték, hogy miken ment keresztül, tőlem nem megszokott módon, megsajnáltam. Egy lány, akinek konkrétan tönkre ment az egész élete. Talán rosszabb, mint ami velem történt. De nem tudom, hogy mit tudnék tenni érte. Egy biztos! Nem szabad vele megismerkednem, mert tudom, hogy túlságosan is megkedvelném. És hogy ez miért baj? Azt most nem mondhatom el...

Csöngetést hallottam, így lerohantam a lépcsőn, és ajtót nyitottam. Emma állt ott, az egyik új osztálytársam.

-Öhm... szia..-csavargatta zavartan göndör fürtjeit.

-Szia. Mit akarsz?-vettem fel a hétköznapi személyiségemet.

-Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem kell-e valami segítség.. 

-Nem.

-És a tankönyveid?

-Majd elintézem. Más?

-Nincs. Szóval akkor én megyek is. 

-Jó.

-Szia...-köszönt el és éreztem, hogy szomorúság bujkál a hangjába.

Nem búcsúztam el tőle, csak bevágtam az ajtót és vissza mentem az ideiglenes zugomba.

Youtube-on beraktam a kedvenc számomat, majd ledőltem az ágyra. Sajnálom, hogy ezt kellett tennem Emma-val, de muszáj. Egyszerűen nincs más választásom, mint fenntartani azt a látszatot, hogy egy érzéketlen tuskó vagyok, különben nagyon megjárom. Igaz, nem az a célom, hogy kirúgjanak, de nagy valószínűséggel túl sokat nem fogunk itt maradni. 

Kinyitottam az éjjeli szekrényem fiókját, és kivettem azt a képet, amit már évek óta magammal viszek, akár hol is vagyok. Az első sulimból egy osztályfénykép. Mindenki rajta van aki számít. Pontosabban mindenki aki nekem számít, akit szerettem. Akár mióta is nem találkoztam velük, mindennap ők járnak a fejemben.

És azt hiszem most már Brooklyn is. Tudom, hogy nagyon klassz barátok lennék, mert ha nem is ismerem, sejtem, hogy milyen is ő valójában. Úgy gondolom egy kedves, aranyos és vicces lány. Valószínűleg sokkal jobban kijönnék vele, mint a fiúkkal. De jó is volna, ha ez ilyen egyszerű lenne, hogy csak úgy oda megyek és beszélgetek vele. Ha tehetném megtenném, de kisebb-nagyobb-és inkább nagyobb-akadályokba ütközöm. És ez alatt most nem azt értem, hogy a többiek nem kedvelik. Ez engem koránt sem érdekel. Sokkal komolyabb és rosszabb okaim vannak. Az élet sajnos ilyen. Egyszer lent, egyszer fent és szerencsétlenségemre én az utóbbit gyakrabban élem meg. 

Rossz úgy élni, hogy mindenki egy szemét állatnak gondol, de hát mit is várhatnék?! Hiszen ez az én döntésem. Nem lenne muszáj így viselkednem, de nincs más választásom. Ahhoz hogy fent tudjam tartani ezt a se túl szomorú se túl vidám élet érzést, áldozatokat kell hoznom. Többek között azt, hogy senkinek nem engedem, hogy közelebbről is megismerjen, vagy hogy bármit is megtudjon az én életemről.

Éreztem, hogy valami szúrja a szememet, és ez nem volt más, mint egy fránya könnycsepp. Igen, tudom, hogy nem túl férfias, de én már csak ilyen érzékeny vagyok. Ez is az egyik olyan tulajdonságom, amit soha senki, semmilyen körülmények között nem tudhat meg. Párszor előfordul, hogy párnáimat a szememből kifolyó sós cseppekkel áztatom szét, de azért általában igyekszem vissza fogni az érzelmeimet. 

Nem sokkal később elővettem egy másik fotót, amin rajta van az egész családom. Anyu, apu a nővérem és én. Milyen régen is készült ez a fotó! És milyen régen nem lehetünk így együtt... Sokszor mondják, hogy Isten nem ver bottal. Már annyit gondolkoztam rajta, hogy mit is tettem, hogy ezt érdemlem. Talán nem szerettem eléggé a családomat? De nem ez lehetetlen.. Mindent megtettem volna érte, amíg szét nem hullott. Vagy nem segítettem eleget ember társaimnak? Hiszen minden nem használt játékomat eladományoztam, és mindenkinek ott segítettem ahol tudtam.

Valószínűleg, ha ezt mondanám senki nem hinne nekem. Igazából így bele gondolva én se hinnék magamnak. Egy ilyen ember, mint amilyen én vagyok, hogy tehetett volna ilyen dolgokat? De mint említettem, nem mindig voltam ilyen. Megváltoztam, és ez így van jól. Nem lehetek újra a régi önmagam.