~50. fejezet~

Sziasztok! Ezúttal az 50. résszel jelentkezem, ami egy hatalmas szám szerintem. Még soha nem voltam ennyi része egy blogomnak sem és én erre egy ici picit büszke vagyok, mindenféle nagyképűség nélkül. 
Ez a rész egyébként borzasztóan rövid lett, de talán egy kicsit elgondolkodtató. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit írhatnék még ebben a részben, de a következő ígérem, sokkal izgalmasabb és eseménydúsabb lesz.
Mégegyszer boldog új évet Nektek. Jó olvasást és kíváncsian várom a megjegyzéseket, valamint ne felejtsétek, hogy hétvégén Happily rész!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Éjszaka megint alig aludtam valamit. Csak forgolódtam, és Boo-n járt az eszem, meg azokon a dolgokon, amit mondtuk egymásnak. Valószínűleg nem volt a legjobb döntés, hogy sértődősdit játszom, de mégis megtettem... Gondolkoznom kellene, mielőtt cselekszem. De azért ő sem ártatlan, mindketten hibát halmoztunk hibára.

Reggelinél az asztal két ellentétes végére ültünk le, apuék pedig kérdőn méregettek minket, de végül semmit nem szóltak. Gondolom nem akartak bele szólni a mi ügyeikben, ahogy mi sem az övükébe. Boo előbb elindult a suliba, rögtön rájöttem, hogy nem akart velem menni. Aha, szóval már itt tartunk.

Aztán arra gondoltam, hogy biztosan megbeszélték Sasha-val, hogy találkoznak valahol. Így hát kénytelen voltam egyedül menni reggel, és őszintén még élni is alig volt kedvem a fáradság és a szomorúság miatt. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy zombi (amit nem csodálok, hiszen már egy ideje alig alszom), mert mikor megérkeztem Andy elég rémült arcot vágott.

-Ne szólj semmit!-mondtam neki, mire ő csöndbe maradt.

Egy ideig legalábbis, mert utána a többi osztálytársunkkal kezdett beszélgetni. Fogalmam sem volt, hogy ők mit tudtak a történtekről, de biztos voltam benne, hogy nem sokára mindenre fény derül. 

Vártam, hogy becsöngessenek, és elkezdődjön a tanítás, mert így legalább valamivel le tudtam kötni a gondolataimat (ahogy hétvégén a tanulással), és nem a sok hülyeségen járt az eszem, amit az elmúlt időszakban tettem. 

Összesen 6 óránk volt ma, ebből kettőn dogát írtunk, egy másikon pedig én feleltem. 5-st kaptam, ami nem volt meglepő, hiszen mint ahogy az előbb említettem viszonylag sokat készültem, na meg nem is volt nehéz anyag.

Vagyis ez így nem igaz, nem csak tanultam a hétvégén, hanem elmentem otthonról. Bár így lett volna, de én nem voltam képes a szobámba ülni, és muszáj volt elmennem abba a rohadt parkba. Hiba volt. Pontosabban nem ez, hanem amit ott tettem. Folyamatosan csak rosszat teszek, de ezzel a lépésemmel biztosan elfogom veszíteni Brooklyn-t. Persze csak akkor ha megtudja....

A nap végén azonban muszáj volt valakivel megbeszélnem a történteket. Képtelen voltam magamban tartani, így elhívtam Andy-t egy ebédre. Előadtam neki minden kis apró részletet, miközben falatoztunk, ő pedig rosszallóan nézett rám. Persze ezen nem lepődtem meg, hiszen legszívesebben én is szembe köpném magam, de amit történt, megtörtént. Fejen is állhatok, nem válik meg nem történtté.

-Harry, ezt nagyon, de nagyon elb*sztad!-szólalt meg, mikor a végéhez értem.

-Tudom-temettem arcomat a kezeimbe. 

-Brook semmi esetre sem tudhatja meg!

-Egyelőre szóba sem állunk, úgyhogy ezen ráérek később gondolkozni. Előbb a lelki ismeretemmel kéne számolnom.

-Ha így haladtok nem is fogtok soha kibékülni. Mindketten arra vártok, hogy a másik lépjen, mert képtelenek vagytok félre tenni a büszkeségeteket. Ráadásul Brooklyn-nak igaza van abban, hogy részben te tehetsz róla.

-Persze, fogd csak az ő pártját.

-Na most nehogy veszekedni kezdjünk ezen! Senki oldalán nem állok, mind ketten a barátaim vagytok, és elhiheted, hogy én csak segíteni akarok! 

-Jó bocs. Csak fáradt vagyok, meg ideges emiatt az egész miatt.

-Szerintem menj haza, aludd ki magad, aztán beszélj Brook-kal. Vagy legalább ne legyél vele olyan elutasító. Elmesélte, hogy milyen voltál tegnap, mikor ő kedvesen köszönt neked.

Belém hasított a bűntudat újra, amiért olyan szemét voltam. Andy-nek igaza van. Elszúrtam, és nekem kéne helyrehoznom, mert igen, tényleg én voltam a hibás. 

-Jó, belátom tényleg hülye voltam. Majd megpróbálom helyre hozni, és köszi, hogy őszinte voltál.

-Erre valók a barátok, nem igaz?!-mosolygott rám biztatóan, amitől nekem is jobb kedvem lett valamivel.

A barát szó hallatán vissza gondoltam a múltamra, és rájöttem, hogy ugyanazok az érzések kavarognak bennem. Szomorúság, csalódottság...

-Na akkor lépek. Kösz mégegyszer, és holnap beszélünk-pacsiztam le vele egy fokkal vidámabban.

Az utcára lépve megpillantottam Sasha-t és Boo-t. Nevetgélve vonultak végig az utcán és tényleg boldognak láttam a barátnőmet. Ha én nem is, legalább ő.

Gondoltam, hogy utánuk szólok, de valószínűleg figyelembe se venne, csak kiröhögnének az emberek, akik még az utcán vannak. 

Kicsit lemaradtam, hogy ők érjenek előbb haza, és ne fussunk össze, hiszen semmi kedvem nem volt egy újabb veszekedéshez. Megérkezésem után felmentem a szobámba, és gyorsan megcsináltam a házimat, majd bedőltem az ágyba. Semmi mást nem szerettem volna, csak végre kipihenni magamat, de órákon keresztül csak bámultam a plafont, és hallgattam a nevetésüket, aztán bizonyára komolyabb dolgokról kezdtek beszélgeti, és csöndben mivel utána már semmit nem érzékeltem. Bedugtam a fül hallgatómat, majd bekapcsoltam egy lassabb zenét, amely álomba ringatott.