~57. fejezet~

Sziasztook! Egy új résszel jelentkezem, ami szerintem sokkal, de sokkal hosszabb lett a megszokottnál! Én pedig ezzel most különösen meg vagyok elégedve. Igen, van benne egy hatalmas idő beli ugrás, mert feleslegesnek tartottam tovább húzni a semmit, és csak unalmas lett volna. Körülbelül még 10-15 rész van hátra, aztán végleg búcsút veszek ettől a blogtól, és megkezdődik az egy hónapos szünetem. Valamint január 28-án pedig érkezik egy különleges bejegyzés, amiről egyelőre nem szeretnék többet mondani. Innen is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni az egyik legcsodálatosabb embernek! Happy birthday Zayn Malik!
A részben lehet szexuális utalás, de semmilyen 18+-osra nem kell számítanotok, mert megmondtam, hogy én nem fogok ilyet írni. Köszönöm Nektek a több, mint 15.000 oldalmegjelenítést, az előző részhez érkező megjegyzéseket és a 31 feliratkozót! Imádlak titeket! Jó olvasást, és remélem ehhez a részhez is kapok véleményeket!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~ körülbelül egy évvel később

Teltek a napok, a hetek, a hónapok... És végül azon kaptuk magunkat, hogy eltelt egy teljes év. Végzősök lettünk, és már az érettségin is túl vagyunk. Mindannyian sikeresen elvégeztük a sulit, bár az igaz, hogy vért izzadva. Rengeteget kellett gyakorolnom, hogy fejlesszem a rajz tudásom, Harry pedig rengeteget énekelt, hogy tökéletesítse a hangját. Így elért, hogy beválogassák a legjobbak közé, s elmehetett Párizsba, egy megmérettetésre. Európa szinten 3. helyezést ért el, ami 16 évesen hatalmas teljesítmény, le írhatatlanul büszke vagyok Rá.
Pár perc múlva leszáll a gépe, és 2 hét múlva végre vissza kapom Őt. De ez a nap, nem csak ezért nevezetes, hanem mert ma van Harry szülinapja is. A 18., ezennel pedig hivatalosan is belép a nagykorúak klubjába, amibe én csak hónap végén kerülök be. Nem kért semmit, csak, hogy legyünk együtt. Ez anyuéknak is kapóra jött, ráadásul a nászutukat is be kellett pótolni, ami munka ügy miatt elmaradt. Egy hónapja házasodtak össze, gyönyörű nap volt! Anyut igazán boldognak láttam, nem rég indultak el az első kettesben töltött nyaralásukra, azóta kint vagyok a reptéren, hisz semmi kedvem otthon ücsörögni egyedül a hatalmas házba.
Az osztálytársainkra szinte már családtagként tekintek. Imádom őket! Mindig mindenbe segítjük egymást, de ennek itt a vége... Leérettségiztünk, lehet, hogy soha többet nem fogunk találkozni a szombati (vagyis a holnapi) végzős 'buli' után.
Az emberek leszálltak a Párizsból érkező gépről, közelebb mentem, s vártam, hogy végre meglássam Harry-t, akinek a hangját két hete csak telefonon hallottam.
Rengeteg ember jött, de egyik sem volt a barátom. Már kezdtem azt hinni, hogy lekéste a járatot, de ekkor megláttam barna, össze vissza álló, zselézett haj koronáját. Próbáltam minél közelebb férkőzni hozzá, de elég nagy volt a tömeg. Mindenhol ölelkező, síró emberek, akik örülnek, hogy viszont láthatják egymást. Harry a szemével engem keresett, mikor pedig meglátott egy széles mosoly terült szét az arcán, pont ahogy az enyémen is. Siettem, ahogy csak tudtam, végül célomat elérve a karjaiba kötöttem ki. Szorosan öleltem, végre újra érezhettem jellegzetes illatát, érezhettem ajkának csodálatos érintését, ahogy megpuszilta a nyakamat. Bele túrtam a fürtjeibe, amely beállításával valószínűleg hosszú perceket tölthetett el a tükör előtt ácsorogva. Csak 14 napot töltöttünk külön, de olyan volt, mintha hónapok óta nem láttam volna.
-Hiányoztál!-suttogtam a fülébe.
-Te is nekem.
-Olyan jó, hogy végre itt vagy!-adtam a szájára egy apró puszit, de eközben sem bontakoztam ki az öleléséből.
-Na gyere, menjünk haza!-engedett el, majd a kezemet megfogta, és elindultunk a parkolóba, ahol anyu kocsija állt.
Azzal jöttünk ide, és itt hagyták, hogy majd haza tudjunk menni vele, hisz Harry már megszerezte a jogsiját.
Beült a volán mögé, én pedig mellé, s mikor a kormányra helyezte a kezét, észre vettem valamit a kezén, ami még akkor nem volt ott, mikor elment.
-Mi ez a kötés?-tettem fel a kérdést gyanakvóan.
-Még régebben megesküdtem, hogy ha egyszer szerelmes lesznek, akkor magamra varratom a lány nevét-felelte.
-Óóó, szóval megismertél egy csajt Franciaországba?
-Látom sok időt töltöttél Andy-vel-nézett rám egy pillanatra, arra utalva, hogy neki szoktak ilyen megszólalásai lenni.
-Hát csak nem ücsöröghettem egész nap a négy fal között, várva, hogy végre beszélni tudjunk.
-Tudtam én, hogy oda kellett volna láncolni téged az ágyhoz, mielőtt elmegyek-nevetett fel.
-Köszi, Harry. Én is szeretlek!-forgattam meg a szemeimet, de én sem bírtam ki nevetés nélkül.
-Egyébként hoztam neked valamit!
-Mit?-csillant fel a szemem izgatottan.
-Meglepetés!
-Apropó meglepetés! Nehogy azt hidd, hogy ezzel elfelejtettem a kis magán akciódat! Tudhattam volna: amint betöltöd a tizennyolcat, neked valami őrültséget kell tenned!
-Ez nem őrültség! Csak be tartom a korábbi fogadalmamat.
-És mond csak, Sam-nek hogy fogod beadni ezt a sztorit?
-Ő már tudja, ahogy Kate is. Azt mondták, hogy az én felelősségem, azt tetováltatok magamra, amit csak akarok. Nem is értem, hogy téged ez miért akaszt ki ennyire!
-Mert az az én nevem!-tettem úgy, mintha meg lennék sértődve.
Pedig egyáltalán nem így volt, és ezt Harry is pontosan tudta. Jól esett, hogy az én nevemet a bőrén viseli. Akármit is hoz a jövő, biztos lehetek benne: soha nem fog engem elfelejteni.
Mikor megálltunk egy piros lámpánál, apró puszit nyomott az arcomra, majd aranyosan rám mosolygott, aminek köszönhetően megjelent a két kis gödröcske a szája szélén.
-Akármilyen hülyeséget is fogsz még csinálni, én ugyanúgy foglak szeretni-mondtam neki teljesen őszintén.
Azóta az egy hét óta, mikor olyan csúnyán össze kaptunk, s én megcsókoltam Andy-t, bosszút állva rajta, amiért ő is megcsalt, egyetlen egyszer sem vesztünk össze. Persze néha voltak összezörrenések, de pár perc múlva, már újra összebújtunk, és olyan volt, mintha semmi nem történt volna. A szeretetünk tényleg mindennél erősebb, s csak most kezdem elhinni, amit eddig mindenki mondott nekünk. Hogy különlegesek vagyunk, szerencsések, amiért így egymásra találtunk. Igen, tényleg szerencsésnek érzem magam, amiért egy ilyen csodálatos fiút tudhatok a barátomként. Nem csak egy fellángolás, szeretem Harry-t, ahogy ő is engem. Egyszerűen tudom: nem csak úgy mondja, tényleg komolyan gondolja, hogy szeret. Ezt pedig mindennap bebizonyítja. Akár hányszor kiejti a száján a 'szeretlek' szót, mindig mélyen a szemembe néz. Mikor megcsókol, vagy megölel érzem rajta, hogy törődik velem, s boldogságot jelentek számára. Harry a mindenem... Az életem része. Képtelen lennék élni nélküle, de szerencsére nem is kell. Mert tudom, ő mindig itt lesz Nekem. Halálom napjáig mellettem lesz.
A kocsival, leparkolt a házunk elé, mikor megérkeztünk. Ahogy szálltunk ki, nyílt a szomszéd ház ajtaja, s Angel szaladt ki rajta.
-Harry!-üdvözölte egy széles mosollyal barátomat, aki azonnal felkapta az ölébe a már 6 és fél éves kislányt.
-Szia, hercegnő! Hogy vagy?
-Jól! Brook-kal egy csomót rajzoltunk, amíg nem voltál itthon, és kiderült, hogy felvettek a rajz szakos suliba-dicsekedett el a nagy hírrel, ami miatt én rettentően büszke vagyok Rá.
-Hát el is vártam!-nevette el magát Harry.
-Milyen volt Párizs?
-Gyönyörű, bár Angliát jobban szeretem. Mégis csak itt élek!
-Én is azt szeretem jobban, ahol a családom lakik!
-Helyes!-mondta, miközben a zsebében kutatott valami után.
-Brooklyn, ugye te is örülsz, hogy itthon van Harry?-fordult felém a picur.
-Persze! Már nagyon hiányzott ám!-öleltem át mindkettőjüket.
-Tessék ez a tied!-tett a fejére egy kis koronát a barátom.
-Komolyan?-lepődött meg.
-Naná! Így már tényleg igazi hercegnő vagy!
-Köszönöm!-nyomott egy hatalmas, cuppanós puszit az arcára.
-Igazán nincs mit. Örülök, hogy tetszik.
-A te ajándékod fent van a szobádba. Brooklyn segített megrajzolni.
-De hát én miért kapok bármit is?
-Mert ma van a születésnapod!
-Nagyon szépen köszönöm! Biztos gyönyörű, amit rajzoltál.
-Remélem tetszeni fog! Nem is tartalak tovább vissza, menj nézd meg! Boldog születésnapot Harry!
Angel-től mindketten kaptunk egy-egy puszit, majd szaladt is haza a koronával a fején. Mindig szeretem nézni őket, olyankor eszembe jut, hogy Harry biztosan tökéletes apuka lesz. Igazán szerencsés lesz az a fiú, vagy lány, aki a gyermeke lesz.
Előkerestem a kulcsot, s bementünk a házba. Cara azonnal oda rohant hozzánk, mire Harry simogatással üdvözölte a kutyánkat. Grace pár hónapja halt meg. Az utolsó, búcsú leveléből kiderült, ő már régóta tudta, hogy el fog távozni. Ezért is kért meg olyan gyakran, hogy vigyem el sétálni a kutyáját. Így engem tekintet a második gazdájának, és elkerültük azt, hogy elpusztuljon a gyászba. Persze így is nagyon nehéz volt. Grace-t tekintettem a nagyszülőmnek, mindig szerettem hozzá átmenni, mindig meghallgatott, és finom süteményekkel várt. A halála napjától, a temetésig végig sírtam, nem bírtam abba hagyni. Iskolába se mentem, semmi értelme nem lett volna, figyelni nem tudtam volna. A temetésen el tudtam tőle búcsúzni, kénytelen voltam elfogadni, hogy ő már nincs többé, de a szívembe örökké élni fog. Cara hosszú napokig alig evett, úgy kellett bele erőszakolni az ételt. Nehezen akarta elfogadni, hogy ezentúl ez lesz az otthona. Ha sétálni megyünk, a mai napig mindig megáll Grace háza előtt, s hosszú percekig várja, hogy kijöjjön a gazdija, de ez soha többet nem fog megtörténni. Grace már csak oda fentről figyel minket...
Cara az emeletre is felkísért minket. Úgy láttam rajta, hogy ő is örült Harry vissza térésének. Már elfogadott minket, gazdaként tekint ránk, de természetesen soha nem fog minket annyira szeretni, mint Grace-t.
-Ezt tényleg Angel rajzolta?-emelte fel a bekeretezett művet Harry.
-Persze. Ugye milyen ügyes?-álltam mögé, átkarolva a derekát.
-Volt kitől tanulnia!-nézett rám.
-Alap járaton is tehetséges. Én csak egy picit segítettem neki, és tanácsokat adtam. A legtöbb dologra saját magától jött rá.
Hetente egyszer, mindig átjött, és rajzolgattunk. Már akkor tehetséges volt, de most már tökéletes amit csinál. Meg sem mondaná az ember, hogy ez egy hat és fél éves kislány rajza. Ha nem látnám, én magam sem hinném el.
Barátom ajándékán mi hárman vagyunk. Angel, Harry és én. Azt mondta, hogy mi olyanok vagyunk neki, mint a testvérek. Volt egy hét, mikor a szülei elutaztak, addig pedig megkértek minket, hogy vigyázzunk rá. Minden este felolvastam egy mesét, ha pedig még így se aludt volna el, Harry elénekelt egy dalt. Anyu és Sam azt mondták, hogy tökéletes szülő lesz belőlünk.
-Megcsináltam neked a kedvenc kajádat!-suttogtam a fülébe.
-Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.
-Gyakoroltam. Csak miattad!-feleltem.
Igazából egy hete már lasagne-t eszünk, mert mindig azt főztem. Anyu megtanított, hogy hogyan kell, én pedig tökéletesíteni akartam a tudásomat, így gyakoroltam. A mostani pedig szerintem elég jól sikerült.
Két tányérral tértem vissza a közös helyiségbe, rajta a friss lasagne-val, amit még pár percre betettem a sütőbe, hogy meleg legyen. Harry ez idő alatt gyertyát gyújtott, így romantikussá téve a szülinapi meglep vacsit. Leült az egyik babzsák fotelbe, mire én az ölébe ültem. Közel akartam lenni hozzá, hisz már pont eleget voltunk távol egymástól.
-Jól titkoltad, hogy ilyen jó kaját tudsz csinálni!-utalt arra az esetre, mikor még régebben próbálkoztam a főzéssel.
A vége az lett, hogy majdnem kigyulladt a ház. A füst jelző már beindult, mert elfelejtettem időben kivenni a tepsit, amiben azt hiszem éppen csirke sült.
-De ne szokj hozzá! Vagy hagyjuk, hogy továbbra is anyu főzzön, vagy életed végéig lasagne-t fogsz enni, mint Garfield. Szóval nem foghatod majd rám, mert én figyelmeztettelek!
-Egyáltalán nem érdekel, hogy tudsz-e főzni, mert nem a cselédem vagy, hanem a szerelmem.
-Sokat gyakoroltad ezt a szöveget?-kérdeztem, ezzel is leplezve, hogy mennyire elérzékenyültem.
Mindig ez van, ha valami kedveset mond. Érzékeny természetem lévén simán elbőgném magam, így inkább hozzá fűzök valamit, ami elrontja ezt a megható pillanatot.
-Javíthatatlan vagy!-sóhajtott.
Ahogy kivégeztük a kaját, az üres tányérokat feltettük az asztalra. Harry a zsebébe nyúlt, s kihúzott onnan egy kisebb dobozt. Felém nyújtotta, fogalmam sem volt, hogy mi lehet benne.
-Igaz, ez nem Párizsból van,-onnan csak csokit hoztam Neked.-és csak holnap szerettem volna odaadni, de úgy érzem most jött el az ideje-mondta.
Felnyitottam, s egy gyönyörű nyakláncot találtam benne. Ezüst láncon lógott egy sima, egyszerű gyűrű. Kezembe vettem, és jobban megnézve egy írást vettem észre a belsejébe. 'Örökké, s egy nappal azután is'. Apró pici betűkkel volt bele írva, mégis ki tudtam venni.
-Apu ezt vette anyunak legelőször. Mindig ott lógott a nyakába, soha egyetlen percre sem vette le. Mikor meghalt, ott volt a kezében. Sokan azt mondták, amikor már tudta, hogy elkerülhetetlen az ütközés, a kezébe vette, hogy apu tudja: ő volt az utolsó gondolata. A temetés után vissza kaptuk, apu pedig nekem adta. Pontosan emlékszem minden egyes szavára: 'Annak a lánynak add majd oda, akit jobban fogsz szeretni a saját életednél. Akire ha rá nézel a jövődet látod.'
Miközben ezeket a szavakat mondta, segített felrakni a nyakamba ezt a gyönyörű ékszert. Akkor és ott megesküdtem: bármi is legyen, többet ez le nem kerül rólam. Hosszú percekig könnyes szemekkel bámultam a fiúra. Nem találtam megfelelő szót, fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Arra jutottam, hogy a tettek többet érnek minden szónál. Lassan közelebb hajoltam, s lágyan megcsókoltam. Ebbe a csókba igyekeztem bele sűríteni minden érzelmemet. A köszönetet, amiért megfelelőnek tartott arra, hogy viselhessem ezt az ékszert. A szerelmet, amelyet iránta érzek. A hálát, amiért itt van velem. Mindent, amit csak iránta érzek. Azt szerettem volna, hogy érezze, amit én. Hogy biztos legyen abba: szeretem Őt.
Levegő hiányában ajkain elváltak egymástól. Felálltam, elfújtam a gyertyákat, majd finoman húzni kezdtem Harry-t, a kezénél fogva. Nem kérette magát, azonnal felállt. A szobám felé mentünk, folyamatosan a nyakamat, és az arcomat puszilgatta, végül ajkain újra egymásra találtak, nyelvünk vad táncba kezdett. Mindketten tudtuk, hogy mit akar a másik. Mindketten többet akartunk.

Elértünk az ágyamhoz, ledőltem, a fiú pedig fölém telepedett. Azt mondtam vár rám, amíg késznek nem érzem magamat. Ez a pillanat pedig most jött el. A ruhák lassan lekerültek rólunk, s a helyiség különböző pontjain értek földet. Éjszaka elmentünk egy másik világba, ahol senki és semmi nem számított, csak mi ketten. Életem legcsodálatosabb éjszakáját tölthettem el életem szerelmével.