~66. fejezet~

Tudom, hogy rég volt új rész, és nincs is különösebb mentségem, csak az, hogy képtelen voltam írni. Egyszerűen nem voltam olyan hangulatba! Ez a rész pedig rövid lett, de nem tudom mi mást írhattam volna. Csak azért tettem fel, hogy azért ne maradjatok rész nélkül. Szóval tényleg nagyon-nagyon sajnálom ezt az egészet. Remélem még páran olvasni fogjátok.
A következő részt nem tudom, hogy mikor hozom, de azt igyekszem hosszabbra és jobbra írni. Talán ez a rész lett életem legrosszabb része. De azért kíváncsi vagyok a véleményetekre. Remélem leírjátok, még akkor is, ha nem tetszett. Szóval jó olvasást, és ne felejtsetek el megjegyzést írni!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Reggel, mikor felkeltem és lementem a konyhába, három szomorú szempárral találtam szembe magam. Tudtam, hogy rólam beszélnek, mert mikor beléptem, azonnal elhallgattak. Képtelen lettem volna huzamosabb ideig őket nézni. Felkaptam egy almát a gyümölcsös kosárból, töltöttem magamnak egy pohár vizet, s vissza mentem a szobámba. Miközben falatoztam, magamra kaptam egy rövid ujjút, meg a farmer sortomat. Ahogy lenyeltem az utolsó falatot, tisztára mostam a fogaimat. Lábamra felhúztam a Converse cipőmet, és átmentem a szomszédba. Muszáj volt valakivel beszélnem, aki már régóta tud a dologról, s akinek már sikerült feldolgoznia. Hiszen valljuk be őszintén, nem is volt más választása. Egészen eddig azt kellett tettetnie, hogy semmit nem tud, szóval volt ideje lerendezni magában, meg nem hiszem, hogy ő annyira szeretne engem, hisz van saját családja. Bár tény és való, hogy az utóbbi időben nagyon sok időt töltöttünk együtt, és nem is csak Angel miatt. Sokszor késő estig beszélgettünk arról, hogy mi lesz ezután vagy hogy hogyan mondjam el a szeretteimnek. Végül egyik tervem sem jött be. Az események követték egymást, s a végére már mindenki tudta.
A hátsó, kert felöli ajtón mentem be, tudtam, hogy ha otthon vannak, akkor ott bejuthatok. Eltoltam az átlátszó, üveg nyilászárót, és beléptem a házba. Mary a konyhában tevékenykedett, de amint meglátott, félre tette, amivel éppen foglalkozott, s hellyel kínált. Nem akartam leülni, csak pár dolgot szerettem volna elmondani neki, amit akartam hogy tudjon. Muszáj volt, hogy megosszam vele, amíg még lehet.
-Én csak... szeretnék Neked mindent megköszönni! Annyi sok mindent tettél már értem, ahhoz képest, hogy csak egy éve ismerjük egymást. Nekem hatalmas öröm volt az Angel-el töltött idő, mindig jól éreztem magam Vele, szóval köszönöm, hogy vele lehettem. S hálával tartozom azért is, amiért kettőnk közt maradt a titok, amíg szükség volt rá. Mindig meghallgattál, veled mindig tudtam beszélni. Sokszor már nem is akartalak terhelni, hisz láttam, hogy fáradt vagy, de te azt mondtad, hogy maradhatok. Hogy mondjam el mi bánt, mert akkor könnyebb lesz a lelkem. Próbáltál tanácsokkal ellátni, biztattál a legnehezebb időkben is. Sok mindent köszönhetek Neked és tudom, hogy képtelen leszek ezt meg hálálni Neked!
Annyi sok fantasztikus ember vesz körül engem, és most mindenkit itt kell hagynom. Nem tudom elégszer megköszönni senkinek sem, amit értem tett. Nem tudom elégszer azt mondani nekik, hogy 'szeretlek'. Nincs elég időm!
-Ne butáskodj, Brooklyn! Nem tartozol semmi féle köszönettel sem!-ölelt át szorosan, s hangja megremegett.
Tudtam, hogy legszívesebben most útnak engedné a könnyeit, de nem teszi, mert pontosan tudja, hogy én ezt mennyire nem szeretném. Tudja, hogy utálom sírni látni azokat az embereket, akiket teljes szívemből szeretek. És Mary is egy ilyen ember.
-Olyan vagy nekem, mintha te is az anyukám lennél-mondtam ki, amire akkor gondoltam.
-Bár kicsit durva lenne, ha nekem ilyen nagy gyermekem lenne, de teljesen olyan, minta a családhoz tartoznál, és én ennek igazán örülök. Angel is nagyon szeret ám téged!
-Ő még.. még nem tudja?
-Mit kéne tudnom?-hallottam meg a kislány vékonyka hangját a hátam mögül.
-Semmit!-vágtam rá azonnal.
-Azt hittem a hazugság csúnya dolog!-nézett rám szemrehányóan.
Igaza volt. A gyerekeket mindig arra tanítják, hogy csak is az igazat mondják. De azt hiszem ez kegyes hazugság volt. Meg akartam őt kímélni.
-De tényleg, nem nagy dolog!-mondtam.
Nem akartam hogy most meg tudja, még várni akartam vele egy picit. Lehet, hogy holnap már nem ébredek fel, lehet hogy már én nem tudhatom meg, mit fog gondolni, mikor értesül a dologról. De most még nem szeretném, hogy bármi is kiderüljön.
-Akkor miért könnyes a szemetek?
-Angel, hagyjuk most ezt, jó?!-szólalt meg Mary is.
-Nem! Nem akarom, hogy hazudjatok nekem!-emelte fel a hangját, de a végére elcsuklott a hangja-Tudom, hogy baj van!
Még soha nem láttam ilyennek. Egyszerre volt dühös, rémült, de ugyanakkor teljesen össze volt zavarodva. Borzalmasan éreztem magam, egy kislánynak is fájdalmat kell okoznom. Mikor idejöttünk, örültem hogy ilyen sok embert tudhatok magam mellett, hogy ilyen sok ember vesz körül nap, mint nap. Most pedig bánom, hiszen így annak a sok embernek fájdalmat kell okoznom.
Kérdőn Mary-re néztem. Megvonta a vállát, ami azt jelentette, hogy tegyek úgy, ahogy én azt jónak látom. Mérlegeltem a helyzetet, s végülis arra jutottam hogy elmondom Neki. Talán jobb ez így, mint halogatni, és legalább Ő tőlem tudja meg, ha már anyunak és Sam-nek nem voltam képes elmondani.
-Igazad van, Angel, tényleg nem voltam hozzád őszinte!-kezdtem bele, s próbáltam össze szedni magam, hogy normálisan el tudjam mondani.- Szóval... nem olyan régen kiderült, hogy beteg vagyok...
-De meg fogsz gyógyulni, ugye?!-kérdezte aggódva, mire megráztam a fejem.
Szemeit pillanatok alatt ellepte a könny. Rögtön arra gondoltam, hogy össze rakta a képet, s rájött, hogy nem sokára egy olyan helyre megyek, ahonnan soha nem fogok vissza jönni. Egy hely, ami ki tudja létezik-e... Vajon látni fogom Harry-t, a családomat és a barátaimat, miután meghaltam?
A jelenbe egy ajtó csapódás rántott vissza, ami a kislány szobája felől érkezett. Mary továbbra is mellettem állt. Tanácstalanul néztem rá, fogalmam sem volt hogy mit mondhatnék egy ilyen pici lánynak.
Halkan bekopogtam az ajtón, csak sírást hallottam. Benyitottam, Angel-t az ágyán fekve találtam, arcát apró kezei közé temette.
-Nem akarom, hogy meghalj!-nézett fel rám, szinte már könyörgött, mintha csak én tehetnék róla.
-Sajnálom, de ezt hozta az élet! Hidd el, hogy mindennél jobban itt szeretnék veled maradni, hogy szemtanúja legyek, amint egyre jobb és jobb rajzos lesz belőled, s hogy még több időt tudjak veled tölteni!
-Soha többet nem fogok rajzolni!
-Ne mondj ilyeneket! Mindketten tudjuk, hogy mennyire szereted ezt csinálni. Nem hagyhatod abba!
-De te sokkal jobb vagy a rajzba. Neked kéne tovább rajzolnod!
-Figyelj! Azzal, hogy te tovább rajzolsz, jobbá fogod tenni a te saját világodat, és lehet hogy másét is! Valamint, ha igazán szeretsz, mindig eszedbe fogok, jutni és soha nem fogsz elfelejteni!
-Nem akarom, hogy csak az emlékezetemben élj!
-Nem csak ott fogsz! Minden egyes percet, amit együtt töltöttünk, raktározd el a szívedben! Ott örökké veled leszek!-húztam magamhoz szorosan.
-Én soha, de soha nem foglak elfelejteni! Szeretlek!-kezdett el még jobban sírni.
Próbáltam nyugtatgatni, nem ment. Még nem láttam őt ilyen szomorúnak, nem is láttam őt komolyabban sírni, legfeljebb mikor elesett és lehorzsolta valamiét.
De ez.. most szörnyű volt. Borzalmas volt egy ilyen apró lányt, ilyen szomorúnak lenni, miattam... És nem tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy jobb kedvre derítsem.

-Én is téged! Nagyon szeretlek, picúr!