~67. fejezet~

Sziasztok! Kárpótlásul, amiért az előző részek között sok volt a kimaradás, ma mindenképpen akartam hozni Nektek egy részt, ami ráadásul Harry szemszög lett! Kicsit rövidke lett, és különösebb dolog nem is történik benne. A következő részt nem tudom, hogy mikor fogom tudni hozni, mert tényleg alig van valamennyi időm, de igyekszem vele. Viszont 14-17. között nem leszek itthon, szóval akkor 3 napra el fogok tűnni, hacsak nem lesz a szálláson wifi, mert akkor a facebook csoportba továbbra is elérhető leszek. 
Szóval a részt hozom, ahogy tudom, jó olvasást, és ne felejtsetek el megjegyzést írni, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre!
U.i.: Nagyon boldog születésnapot az egyik legnagyobb példaképemnek, Sophia Smith-nek! I love her very much! She's the best. Happy Birthday, Sophia Smith!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Brooklyn hiába akartam, képtelen voltam elűzni magamból a szomorúságot. Ahányszor arra a világra gondoltam, ahol ő nincs, össze szorult a szívem, a könnyek pedig mardosni kezdték a szememet. Egyedül az iránta érzett szerelmem akadályozta meg, hogy sírja bezárkózzak a szobámba. Kérte, hogy ne sírjak miatta, s nekem kötelességem teljesíteni a kérését.

Reggel csak pár percre láttam, tudtam hogy Mary-hez megy. Azt hittem, mire vissza jön, egy kicsit lenyugszik, de ehelyett teljesen magába volt zuhanva. Amilyen gyorsan csak lehetett, átszeltem a köztünk lévő távolságot, s karjaimba zártam. Szorosan ölelt, éreztem ahogy könnyei a pólómat áztatják. Elképzelésem sem volt, hogy mi történhetett, amitől ennyire kiborult.

-Utálom magamat!-jelentette ki, eltolva engem magától.-Nem érdemlem meg, hogy ennyien szeressenek!

-Miről beszélsz?

-Mindenki miattam szomorú! Én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy boldog legyen mindenki, és engem felejtsenek el! Itt vagy Te, anyu, Sam, Andy, Mary és egy hét éves kislány! Nektek nem kéne velem foglalkozni, hanem tovább élni. Boldogan!

Dühös lettem azért, amit mondott. Nem is tudom, hogy gondolhatja hogy valaha el fogom őt felejteni, vagy hogy bárki már így fog tenni.

-Mi ütött beléd Brooklyn? Szerinted én ki tudlak valaha is verni a fejemből? Azt hiszed te csak ennyit érsz nekem?

-Harry, én nem akarom hogy miattam szenvedj! Szörnyű az a tudat, hogy miattam nem vagy boldog!

-Több, mint egy évvel ezelőtt te voltál az, aki boldogságot hozott az életembe. Mikor rád gondolok mosolyognom kell, mert tudom, hogy te az enyém vagy, s én a tied. Te vagy az, aki az életet jelenti nekem, aki boldoggá tesz. Azóta a perc óta, mikor először megláttalak, rendíthetetlenül szeretlek Téged! Akárhogy is akarod, az érzéseimnek nem tudok parancsolni! Ha akarnálak se tudnálak elfelejteni, érted?! Amíg élek, nem foglak tudni elfelejteni. Számomra te leszel az egyetlen nő, amíg világ a világ. Soha nem fogok még egyszer valakit annyira szeretni, mint Téged.

-De..-kezdett volna bele.

-Nem! Kérlek, most fogd be a szádat, mert nem akarok kifogásokat hallani! Elég volt! Pont te mondtad nem rég, hogy ne a jövővel foglalkozzunk, hanem a jelennel, és te még is azzal foglalkozol, hogy mi lesz a halálod után! Nagyon szépen kérlek, hagyd ezt abba, és inkább szeressük egymást, legyünk együtt amíg lehet!

Még jobban sírni kezdett, tekintete elhomályosult, talán a fájdalomtól, melyet a könnyek okoztak. Mire észbe kaptam, már a földön ült, a falnak támaszkodva, arcát a kezei közé temetve. Lehet-sőt biztos-, hogy túl kemény voltam vele, de most nálam is betelt az a bizonyos pohár. Mióta ez az egész kiderült, konkrétan romokban áll a kapcsolatunk. Mindig csak a jövő a téma, alig foglalkozunk egymással. Hiányoznak az együtt töltött, érzelmes, romantikus percek. Vissza akarom kapni azt a lányt, aki régen volt, még akkor is, ha már csak hetek vannak hátra az életéből...

Feleszméltem a döbbenetből, s amilyen gyorsan csak tudtam, oda mentem hozzá. Letérdeltem mellé, mire megragadta a kezemet:

-Ne haragudj, igazad van!

-Te ne haragudj! Nagyon csúnyán beszéltem veled...

-Ez kellett ahhoz, hogy észhez térjek. Szörnyen bánt, amiért ilyen önző voltam... Mindig csak arra gondolok, hogy nekem milyen érzés, s hogy nekem mi lenne a legjobb, de soha nem veszem figyelembe, hogy mások mit akarnak. Köszönettel tartozom, amiért felnyitottad a szememet.

Már nehezen tudok kiigazodni ezeken a hangulat ingadozásokon, de már kezdem megszokni. Az előbb még szomorúságot láttam a szemébe, majd dühöt, most pedig bocsánatért könyörögve pillantott rám. Kezd teljesen össze zavarni a viselkedése, de nem akartam a tudtára adni.

Leültem mellé a parkettára, fejét a vállamra döntötte, a kezemet pedig még erősebben szorította. Annyira szeretem Őt, hogy talán szavakba sem lehet önteni. Ő a napfény, az én sötét világomban. A lány, aki színt visz szürke hétköznapjaimba. Hogy mi lesz ezután? Ezzel nem akarok foglalkozni. Ráérek akkor ezen gondolkozni, mikor itt az ideje.

-Harry...?

-Mond!

-Köszönöm, hogy itt vagy nekem.

Nem tudtam mit mondhatnék erre. Mégis hol lennék? Azt hiszem nyilvánvaló, hogy az ember amellett van, akit szeret. Bármi történjék, én a végsőkig ki tartok mellette. Nem érdekel mit mond, vagy mit tesz. Biztos vagyok benne, hogy szeret engem. Egyszerűen csak érzem, hogy igazat beszél, mikor a száján kiejti azt a bizonyos 'szeretlek' szót.

Lágyan megcsókoltam, de ő nem akart eltávolodni tőlem. Felkeltem a földről, magammal húzva őt is, és felmentünk a szobájába. Ledőlt az ágyra, magával húzva engem is, de eközben szánk egyszer sem vált el egymástól. Úgy éreztem most végre vissza kaptam őt. Nem éreztem azt a szorongást a csókjában, amit az utóbbi két napban. Egyszerűen csak jól érezte magát, bár ez eléggé furcsa volt az előző kirohanása után.

Feküdtünk az ágyon, egymásba gabalyodva, csók csatát vívva, és ami a legfontosabb: a világot kizárva. Csak mi voltunk, nem számított senki. Nem érdekelt a kint tomboló vihar, mely pár perce vette kezdetét. Nem érdekelt a rikoltozó sirályok hada, mely a szoba ablaka előtt repült el. Boldog voltam, hogy vissza kaptam azt a Brooklyn-t, akibe én bele szerettem. A lányt, aki szeret élni. 

Természetesen túl tökéletes lett volna ez a pillanat, ha valami nem zavar meg minket. A csöngő hangja fülsiketítően hatott a csendes házba, még akkor is, ha az emeleten voltunk. Mivel rajtunk kívül senki nem volt otthon, lementem az ajtóhoz, s kinyitottam azt, hogy megnézzem ki az, aki szükségét érezte meglátogatni minket. Mikor megláttam a lányt, aki ott ácsorgott, őszintén meglepődtem, hisz neki nem itt kéne lennie, mégis tudtam, hogy miért jött...