~69. fejezet~

Nos egy csodálatos hétvége, és dolgozat lavina után meg is hoztam a következő részt, ami az utolsó előtti. Lehet hogy egy kicsit össze visszára sikerült, de ihlet hiányba szenvedtem. Az utolsó rész és a prológus ígérem jobban ki lesz dolgozva, szóval arra még várnotok kell. Talán majd csak hétvégén fogom tudni hozni. Nem is tudom mi mást mondhatnék még... Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket és a már majdnem 19.000 oldalmegjelenítést! Jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket, bár ezzel a résszel őszintén nem vagyok megelégedve.

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Hatalmasat sikítottam, mikor Andy rám vetette magát, ugyanis csendben lopózott be a szobámba. A kis jelenet után, mindannyian nevetni kezdtünk, s nem is én lettem volna, ha eközben nem esek le az ágyról.
-Jól vagy?-segített fel azonnal Harry, mintha egyedül nem ment volna.
-Persze!-mosolyodtam el, majd átmentem a közös helyiségbe, hisz a szobámba nem férünk el mindannyian. (Legalábbis kényelmesen biztosan nem.)
Elnyúltam a szőnyegen, hogy már sehonnan ne tudjak leesni, a többiek pedig vagy mellém ültek vagy a bab zsák fotelbe.
-Na és Andy? Mi a terv a jövőre nézve? Tovább lógatod a lábat vagy kezdesz is magaddal valamit?-kérdezte egy mosollyal Sasha.
-Úgy tervezem, hogy megkérem annak a lánynak a kezét, akit már régóta szeretek-közölte, mintha ez teljesen természetes lenne.
Viszont ez az én érdeklődésemet is felkeltette. Bár tudtam, hogy ki tetszik neki, de arra azért nem gondoltam, hogy képes lenne hozzá menni, pláne úgy, hogy nincsenek is együtt.
-És ki a szerencsétlen?-kortyolt bele az italába barátnőm, ami később a ruhámon landolt, mikor meghallotta Andy válaszát.
-Te.
Harry-vel egymásra néztünk, és halványan elmosolyodtunk. Mindketten tudtunk Andy érzéseiről, de azért sikerült meglepnie.
-Hogy mi???-kérdezte kikerekedett szemekkel Sasha.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam az üdítős ruhámban, meg amúgy sem akartam zavarni őket, úgyhogy felálltam, s Harry-t magammal húzva bementem a szobámba.
-Brooklyn Sparks! Itt ne merjél hagyni ezzel az elme háborodottal!-nézett rám fenyegetően, de ugyanakkor segély kérően Sasha.
-Styles-javítottam ki a nevemet, majd kulcsra zártam az ajtót.-Te tudtál róla, igaz?
-Arról tudtam, hogy közelebb akar kerülni hozzá. Mikor mondtam neki, hogy Ő is itt van, nagyon megörült neki. Azt mondta, hogy muszáj tennie valamit. De ez azért egy 'kicsit' gyors.
-Te is elvettél engem-emlékeztettem őt, miközben gyorsan levettem magamról a vizes holmikat.
Bár éppenséggel zavarhatott volna, hogy Harry eközben folyamatosan bámult, de semmi olyan nincs, amit ne látott volna.
-De a mi helyzetünk teljesen más.
Igazat adtam neki. Egy éve vagyunk együtt, körülbelül másfél éve ismerjük egymást, és nem sokára meg fogok halni. Egyébként pedig nem mintha bántam volna az esküvőt. Igen, ez csak egy papír, de egy olyan papír, ami hivatalosan is össze köt két embert, amíg a halál el nem választja őket. Minden esetre én reménykedem abban, hogy Harry megtalálja a boldogságot egy olyan lány mellett, aki majd betölti az általam hátra maradt űrt.
-Minden esetre szerintem klassz dolog, hogy Andy ennyire bevállalós. Ki tudja, talán még lesz is ebből valami! Bár Sasha soha nem beszélt az ilyen ügyekről, csak mikor végzett Edward-dal. Akkor azt mondta, hogy mostanában nem akar kapcsolatot, de az már majdnem egy éve volt. És különben is: a lányok szeretik, ha a fiú lép először.
-Ez célzás akart lenni?
-Mire akarnék én célozni?-kérdeztem ártatlanul.
-Például arra, mikor nem mondtam el neked, hogy szeretlek. Pedig egy csomó veszekedést megspórolhattunk volna.
-Jöhetnék én is az előző szövegeddel, miszerint a mi helyzetünk teljesen más, de ezt megtehetted volna. Bár nem hazudtál, de az igazat sem mondtad el. De a múlton kár rágódni, pont ahogy a jövőn. Nem érdemes rá időt pazarolni, törődjünk azzal, ami most van.
Töröltem meg a hajam végét, majd egy apró puszit nyomtam az arcára.
-Nem megyünk vissza?-kérdezte.
-Talán nem élvezed a társaságomat?-tettettem sértődöttséget.
-Ezt egy szóval sem mondtam, de szerintem egy kicsit bunkó dolog egyedül hagyni a vendégeket, pláne, hogy Sasha csak pár napot van itt.
-Miért van az, hogy neked szinte mindig igazad van?-forgattam meg a szememet.
-Mi az hogy csak szinte?-bökött finoman oldalba, mire felnevettem.
Kilépve az ajtón, mindkettőnk szeme a barátainkra tévedt. Éppen megölelték egymást, és szerintem állati aranyosan voltak együtt.
-Na, mizu fiatalok?-huppantam le melléjük.
-Semmi-vágták rá egyszerre.
-Persze, persze. Én meg majd elhiszem!-bólintottam hitetlenül.
-Abban állapotunk meg, hogy mivel ez a szerencsétlen úgysem tud magával mit kezdeni..
-Hééé!-adott hangot Andy azonnal a felháborodottságának.
-...Majd kijön utánam Madridba. Aztán majd lesz, ami lesz!-vont vállat Sasha.
Órákon keresztül csak beszélgettünk. Volt hogy sírtunk, volt hogy nevettünk, mikor eszünkbe jutott egy-egy közös történet. Majd egy új napra ébredtünk. Teltek a percek, múltak a napok és a hetek. Azon kaptam magam, hogy már egyre jobban fáj minden. A gyógyszerek már alig hatottak. Az orvosok beakartak zárni a kórházba, de ha már el kell mennem, méltósággal akartam megtenni, otthon, a szeretteim között. Azon a helyen, ahol a legboldogabb perceimet töltöttem.
Azonban amíg még élek, szerettem volna véghez vinni valamit. Mikor egyedül voltam (ami igen ritka volt) folyamatosan csak írtam. Mindent, ami eszembe jutott. Azt akartam, hogy valami maradjon nekik belőlem. Valami, ami csak Nekik szól.
Az elmúlt éjszakákon aludni sem tudtam. Folytattam eddigi tevékenységemet. Valahol, legbelül éreztem, ha most lehunyom a szememet, többet nem nyitom ki. Mikor véletlenül elszunyókáltam, tudtam, hogy Harry vigyáz rám. Félig ébren voltam, s csak az járt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni. Még nem szabad elmennem, de bármennyire is akarom, nem bírom ki ezt a fájdalmat a végtelenségig. Hiába küzdök, hiába akarom... Egyszerűen lehetetlen!
Tudtam, hogy egyszer el jön a nap, mely számomra az utolsó lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Az ember nem is gondolná, hogy milyen hamar elrepül az idő, pláne mikor a szeretteimmel lehetek. Szinte mindig volt mellettem valaki, ha más nem, akkor Cara. Éjjel nappal a nyomomba lihegett, amit cseppett sem bántam, mert nem akartam egyedül lenni. Ki tudja mi vár rám abban a bizonyos másik világban, amely a halál után lesz a lakhelyem? Félek ettől az egésztől... De egyszer sajnos mindennek el jön az ideje. Egyszer mindenki megszületik, s egyszer mindenki meghal. Ez az élet rendje...