~70. fejezet~

Elérkeztünk az utolsó részhez, ami számomra nagyon sokat jelent... Nem szeretnék most kisregényt írni, hisz még lesz egy epilógus is, így csak annyit mondanék, hogy mindent köszönök Nektek! Igaz, néhány bloghoz képest a 31 feliratkozó semmi, nekem mégis sokat jelent, s ezt mind mind Nektek köszönhetem. Nélkületek most sehol nem lennék!!
Fogalmam sincs mi mást mondhatnék még... Aki érzékenyebb, az szerintem készítsen elő pár zsepit, mert ez egy eléggé szomorú rész. Lehet, hogy kicsit durva lesz néhányotoknak, nekem is nehéz volt megírni, hisz még soha nem alkottam ehhez hasonlót. 
Végül pedig szeretnék jó olvasást kívánni az utolsó részhez, és boldog lennék, ha mindenki leírná a véleményét, aki elolvasta. Ha nem is most, de legalább majd az epilógusnál.

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Este fáradtan dőltem be Boo mellé. Valahogy olyan rossz érzés kerített hatalmába, mikor a szemébe néztem. Alig bírt ébren maradni, arca falfehér volt, szemei karikásak. Nem kellett megszólalnia ahhoz hogy tudjam: erős fájdalmak gyötrik. Hiába tudtam, hogy ez egyszer be fog következni, azt a pár szót, amit ezután mondott, soha nem akartam hallani az Ő szájából:
-Harry... nem bírom tovább...
Szemeim könnyekkel teltek meg, ahogy felfogtam mondandója súlyosságát. Tudtam hogy elfog jönni ez a nap, de reménykedtem hogy nem ilyen hamar. Viszont azt is tudom, hogy Boo borzalmasan érzi magát. Szörnyű fájdalmai vannak, s nem kérhetem tőle, hogy küzdjön tovább. Talán így mindenkinek könnyebb lesz... Najó, ha őszinte akarok lenni senkinek sem lesz így jó. Csak neki, de ő a legfontosabb.  Számomra csak az a lényeg, hogy Boo ne szenvedjen.
Sokat gondolkodtam, hogy mit tettem azért, amiért ennyi fájdalmat érdemlek. Anyu, a nővérem, az a rengeteg magány, és most Brooklyn is itt hagy. Az egyetlen lány akit valaha is létezni fog számomra. A lány, akinél soha senkit nem fogok jobban szeretni. A lány, aki az életet jelenti számomra. A lány, aki fényt hoz az én szürke világomba. És most ez a fény örökre el fog tűnni. Újra sötétségbe burkolózok, teljesen egyedül.
Szorosan magamhoz húztam, de azért vigyáztam, hogy ne fájjon neki még jobban. Ereje fogytán volt, ennek ellenére mégis éreztem ahogy belém kapaszkodik.
Tényleg a végsőkig küzdött. Bár én nem érezhetem azt, amit ő, de látom rajta. Sikerült kiismernem azalatt az idő alatt, amíg együtt voltunk. Az arcáról akkor is mindent le tudok olvasni, ha ő azt éppen nem akarja.
Szeméből kitűrtem egy haj tincset, és csak ekkor láttam, hogy ő is sír.
-Ugye emlékszel rá, hogy mit kértem tőled?
Pontosan tudtam, hogy mire gondol. Pár napja megkért, hogy ha eljött az idő, akkor ne szóljak senkinek. Megígérte, hogy én tudni fogok róla, mert el akar tőlem búcsúzni, s utolsó perceit csak velem akarja tölteni.
Fájt a tudat, hogy talán csak percek kérdése, s ő már nem lesz itt. Többet nem hallhatom gyönyörű, megnyugtató hangját, többet nem láthatom szép barna szemeit. Nem érezhetem jellegzetes illatát, amelyet akár ezer közül is felismernék.
-Persze. Minden egyes szavadra emlékszem, amit valaha mondtál nekem!-mondtam teljesen őszintén.
Igaz, hogy már sokat beszélgettünk, de minden egyes betű bele égett a szívembe, ahogy a hangját mindig ott hallom a fülembe. Erről a világról el fog menni, de a szívemben örökké élni fogok. Minden egyes közös percet elraktároztam, hogy soha ne feledjem el, de rá kellet jönnöm, hogy ha akarnám sem tudnám.
Sokszor hittem már azt, hogy szerelmes vagyok, de a Boo iránt érzett szeretet megcáfolta korábbi gondolataimat. Az ember nem is tudja mi az a szerelem, amíg nem találja meg a nagy Őt. Hiába vagyok fiatal, én Brooklyn személyében találtam meg a lelki társamat. Igaz, kérte tőlem, hogy felejtsem el Őt, és lépjek tovább, legyek boldog. Képtelenség! És ezt szerintem Ő is pontosan tudja.
Karjaim között halkan pityergett. Olyan aprónak és védtelennek látszott, mint még soha. Brooklyn nem ezt érdemli! Olyan életerős lány volt, mikor megismertem, s most már talán csak percek vannak hátra az életéből. Mint már oly sokszor mondtam, az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Ő különleges. Az előző sulink igazgatójának hálásak lehetünk, amiért bezárt minket. Akkor, azon a napon megváltozott az egész életem. Tudtam, hogy mi sosem lehetünk együtt, hisz én el fogok utazni, de barátként tekinthettem rá, és nekem ez már megtiszteltetés volt. Aztán jött Andy, mi össze vesztünk, nem sokkal ezután pedig egy újabb forduló pont jött az életemben. Kiderült, hogy együtt maradhatunk, s Boo is szeret engem. Idejöttünk Brighton-ba, ahol szebbnél szebb perceket tölthettünk el együtt... Az idő hamar elröpült, megtudtam, hogy életem szerelmét el fogom veszíteni. Minden szabad percemet vele akartam tölteni, de be kellett látnom, hogy ez önző lenne, hiszen rajtam kívül sokan mások is szeretik őt. Természetes volt, hogy mindenki el akart tőle búcsúzni. Ettől függetlenül minden este együtt aludtunk el. Ő engem ölelt, én pedig Őt. Túl gyorsan teltek a napok, s Brooklyn állapota egyre rosszabb lett. Láttam hogy szenved, láttam hogy nehezen bírja. És tudtam, hogy hiába nem akarjuk, ez a nap egyszer el fog jönni.
-Tudom, hogy te nem ezt szeretnéd, de én akarom, hogy tudd: soha senkit nem fogok annyira szeretni, mint Téged! Soha nem lesz még egy ilyen fontos ember az életemben, mint Te! Örökkön örökké emlékezni fogok Rád!-hunytam be a szememet, majd egy lágy csókot nyomtam a szájára.
-Csak azt szeretném hogy boldog legyél!
Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Szinte már zokogtam, hiába nem akartam, hogy Boo így lásson utoljára.
-Harry... Nagyon fáj!-fogta meg a fejét.
Hiába volt sötét a szobába, az arcáról még így is lelehetett olvasni a kínzó érzést. Össze kellett szednem magam, hogy oda tudjam adni neki a dobozt. Azt a dobozt, amiben a gyógyszerek vannak. Normál esetben ezek segítettek neki elaludni, de most ezek viszik majd át a túl világra. Ha most elalszik, többet nem nyitja ki a szemét...
Hoztam neki egy pohár vizet, kezében már ott voltak a bogyók. Mielőtt lenyelte volna, letette az asztalra, s hosszan megcsókolt. Minden érzelmét bele sűrítette a csókunkba.
Csak arra tudtam gondolni, hogy betartottuk az esküvői fogadalmat. Szeretjük egymást, amíg a halál el nem választ.
Újra és újra elmondta, hogy mennyire szeret, ahogy én is. Több apró puszit nyomtam az arca minden egyes szegletébe, s olyan erősen öleltem magamhoz, hogy attól féltem eltöröm a csontjait. Még egyszer utoljára megcsókoltam. Azt akartam hogy érezze, amit én. A félelmet a nélküle való élettől, az aggodalmat, hogy mi lesz ezután. Azt akartam, hogy biztos legyen abban: mindennél jobban szeretem Őt! Az utolsó csókunk többet ért minden szónál...
Újra kezébe vette a gyógyszert, s a poharat, majd lenyelte. Átöleltem, szorosan magamhoz húztam, és közben folyamatosan az arcát néztem. Szemét behunyta, láttam rajta, ahogy a fájdalmai enyhülni kezdenek. Mielőtt mély álomba zuhant volna, még egyszer utoljára elsuttogta azt a bizonyos szót. Azt a szót, amit oly sokszor mondtunk egymásnak, s ami minden egyes helyzetben igaz volt. Bármi történjék is, örökké így fogok érezni iránta.
-Szeretlek!-suttogtam halkan, annak ellenére, hogy nem lehettem biztos abban, hogy felfogja, amit mondok.
Könnyeim egyre gyorsabban hullottak, ahogy lassult a légzése. Imádkoztam, hogy ha már így kellett történnie, legalább fájdalmak nélkül tudjon elmenni. Nem akartam, hogy utolsó perceiben is kínzó érzések gyötörjék.
Szorításomon folyamatosan engedtem, majd végül eltávolodtam tőle. Láttam még ahogy mellkasa lassan, erőtlenül fel, s le emelkedik. Egy apró puszit nyomtam a homlokára, majd betakartam a kedvenc takarójával. Mellé tettem azt a plüsst, amit még Angel-től kapott, hogy a kislányból is legyen mellette egy darab. Képtelen voltam végig nézni ahogy meghal. Kiléptem a szobából, bezártam az ajtót, s a nyílás zárónak támaszkodva lecsúsztam a földre. Zokogásom folyamatosan felerősödött, a végére már fájt a szemem, s alig kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, hogy Brooklyn él-e még. Nem volt lelkierőm ránézni. Ha megláttam volna élettelenül, talán még ennél is rosszabb érzés kavarogna bennem.
Valami megmagyarázhatatlan dolgot éreztem a szívemben. Mintha letört volna belőle egy darab. Mintha belül sötétség borított volna el, ahogy eljutott a tudatomig, hogy mi is történt. A szemem előtt lepörgött minden egyes együtt töltött percünk. Az első pillanattól kezdve, az utolsóig. Vissza gondoltam a szülinapom éjszakájára, mikor haza jöttem Párizsból, és ez eszembe juttatta a tetoválást. Rápillantottam a kezembe, ahol a felirat található, s ujjamat lassan végig húztam rajta. 'Brooklyn'
Másoknak ez csak egy város, de nekem az életet jelenti. Az egyik legtökéletesebb embert ismertem meg a személyében. Persze, ahogy mindenkinek, neki is vannak rossz tulajdonságai, de én ezekkel együtt szeretem Őt. Emlékszem, édesanyám mindig azt mondta, hogy ne azt válasszam, akit az egész világ gyönyörűnek lát, hanem akitől az egész világot gyönyörűnek látom. Nekem pedig sikerült megtalálnom ezt a lányt.
Minden ember életében fontos szerepet játszik a szerelem, hisz az érzéseinknek nem lehet parancsolni. Úgy látszik nekem ennyi jutott ebből az érzésből, de soha nem fogom megbánni, hogy megismertem Brooklyn-t. Lehet, hogy ha egy másik lánnyal lettem volna, talán életünk végéig együtt élhettünk volna, de akkor soha nem tudtam volna meg, hogy milyen az, mikor valaki igazán boldog.
Soha nem volt egy szerencsés életem, túl mese szerű lett volna, ha minden tökéletesen alakul. És ha minden nem is, de a Boo-val töltött idő az volt. Mindenki hitt a szerelmünkben, mindenki támogatott minket.
Rengeteg embert veszítettem már el, de ebből csak három ember hiánya fáj igazán: Anyu, a testvérem és Brooklyn.
Nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, nem tudhatom, hogy kivel hoz össze a sors. Lehet, hogy még képes leszek szeretni valakit, de szerelmes már soha nem leszek. Boo az első és az utolsó igaz szerelmem. Igaz, hogy az ember nem lehet biztos semmiben, de én ennek ellenére mégis az vagyok. Megmagyarázhatatlan az a kötődés, ami Brooklynnal összefűzött minket, de túl erős ahhoz, hogy a halál elszakítsa. Olyan ez, mint egy láthatatlan kötél, mely egymáshoz kötözte a szívünket, hogy még véletlenül se felejtsük el egymást.
Nem tudom, hogy hol van most, vagy hogy lát-e engem. Féltem őt, bár szinte biztos vagyok benne, hogy most már semmi baj nem érheti. Most már semmi nem fáj neki...
Nekem viszont annál inkább. Elmém és szívem a magány leple alá került. Nem tudom, hogy mit fogok ezután kezdeni magammal. Hogy hová sodor a sors, de az biztos, hogy Brooklyn a szívemben örökké élni fog. Minden egyes perc élénken fog élni az emlékezetemben, mert nem akarom elfeledni azokat a perceket, mikor boldog voltam. Mikor azzal az emberrel voltam, akit örökké és egy nappal azután is szeretni fogok.