~Epilógus~

Hát elérkeztünk ehhez a pillanathoz is. Nehéz szívvel ugyan, de megírtam az epilógust, ami szerintem egy méltó befejezés lett ehhez a bloghoz. Sokat gondolkoztam, hogy mit írhatnék, s végül Maya segített meghozni a végső döntést, szóval innen is köszönöm Neki. Valamint ha már a köszönetnél tartunk, nagyon hálás vagyok Dombi-chan-nek, aki a design felelős volt. Köszönöm a gyönyörű munkáidat! Továbbá nagyon köszönöm a legcsodálatosabb barátnőnek, aki végig támogatott engem. Ha most ezt olvasod, szerintem tudod, hogy rád gondolok! Nagyon-nagyon szeretlek tesó!
Fontos volt számomra ez a blog. Először egy másik lánnyal írtuk, az alapja egy tök sablonos dolog volt, de szerintem a végére egy egyedi történetet sikerült össze hoznom. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyi olvasóm lesz. Nektek is nagyon köszönöm azt a rengeteg támogatást!
A facebook csoportba csatlakozva szavazhattok, hogy a rövid szünetem után nyíló blogomnak ki legyen a főszereplője, valamint ha esetleg az írásom hiányában szenvedtek, e blogger nevemre kattintva megtaláljátok a többi blogomat is. 
Nem tudom mi mást mondhatnék, igazából a könnyeimmel küszködöm. Még egyszer utoljára szeretnék jó olvasást kívánni, és nagyon szépen megkérek mindenkit, aki most elolvasta, az írjon nekem egy megjegyzést. Írjátok le, hogy mi az ami tetszett, vagy esetleg nem tetszett. Őszintén kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Hatalmas nagy öleléssel búcsúzom tőletek, és ezennel a Nobody, just you című blog hivatalosan is bezárja a kapuit.

xxx,

Sky

Május 31. Pontosan tíz éve, hogy Brooklyn itt hagyott minket. Sok minden változott azóta, s olyan dolgok is megtörténtek, amire senki sem számított.

Nem sokkal a temetés után készhez kaptam a levelet, melyet Boo éjszakákon keresztül írt. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, akit igazán szeretett: Andy, Kate, apu, Angel, Mary és Sasha. Andy és Sasha már össze házasodtak, s az első gyermeküket várják. Angel elismert művész lett, hiába csak 17 éves. Fantasztikusan tehetséges, de mikor valaki dicséri őt, mindig Brooklyn-ra hivatkozik, s legtöbbször könnybe lábad a szeme, mikor eszébe jut.

Apuék szerelme azóta is töretlen. Nehéz volt túltenni magunkat a történteken, de együtt átvészeltük ezt az időszakot. Boldogok együtt, állandóan egymás kezét fogják, mint a tinik. Hiába telt el több, mint tíz év, ők ugyanannyira szeretik egymást, hacsak nem jobban.

A többieknek nem tudom, hogy mit írhatott, de Boo velem megosztotta minden álmát, amit nem tudott megvalósítani. Végig olvastam azt a rengeteg kézzel írott oldalt, s elhatároztam, hogy én véghez viszek mindent. Így kerültem Afrikába. Brooklyn leírta, hogy mindig is elszeretett volna menni, hogy áttudja érezni mind azt, amit a szegény emberek, s hogy megtanulja értékelni a dolgokat. Akkor is csak az járt a fejembe, hogy a világ egy újabb csodálatos embert veszített el, 10 évvel ezelőtt. 

Igaz, Brooklyn-nak azt ígértem, hogy Ő lesz az egyetlen lány az életemben, de a sors másképpen hozta. Afrikában láttam először, s tudtam, hogy ő egy különleges ember. Pontosan úgy volt, mint mikor Boo-t először láttam. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer valakit ennyire tudok szeretni. Azonban ez az érzés teljesen más volt, mint akkor. Afrikában szörnyű körülmények uralkodnak. Az emberek többsége csont sovány, s rengeteg az olyan ember, aki teljesen egyedül van. Naponta több százan halnak meg, hisz a betegségeket nem tudják megfelelően kezelni. Így hozott össze a sors azzal a bizonyos lánnyal, akit azonnal a szívembe zártam. 

Az édesanyját nem sokkal a születése után veszítette el, majd nem sokkal később az édesapja is meghalt. Pontosan emlékszem a napra, mikor megpillantottam. Egy fa árnyékában ücsörgött, szája kicserepesedett a folyadék hiánytól, szeme vöröslött a portól, és a sírástól. Erőtlenül felemelte a fejét, majd rám nézett. Tekintetéből egyértelműen ki lehetett venni a szomorúságot és a magányt. Mintha csak magamat láttam volna.

Beszélgetni kezdtünk, és ő a bizalmába fogadott engem. Egyedül volt, csak én beszélgettem vele. A legtöbb ember ott is pontosan ugyanolyan, mint nálunk. Ha nekik megvan mindenük, vagy éppen ők a legtehetősebbek azon a szakaszon, akkor már másokkal nem is foglalkoznak. 

Felhívtam aput, aki segített mindent elintézni, s haza hozhattam magammal a lányt. Bár hónapokba tellett, míg megoldódott a dolog, de végül sikerült, és én rettentően boldog voltam. Ennek már lassan öt éve, azóta boldogan töltjük el együtt a mindennapjainkat. 

Az asztalomnál ücsörögtem, apuék cégébe dolgozom, és van munka bőven. Épp egy fontos ügyet intéztem, mikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Mindent félre tettem, s csak arra az egy emberre koncentráltam, aki ott állt az ajtóban.

-Bejöhetek?-kérdezte vékonyka hangján.

-Persze!-mosolyogtam rá, mire oda szaladt, és az ölembe ült.

Bűntudatom volt, amiért nem ünnepeltem meg a szülinapját, de mivel ő sem akarta, így nem erőltettem. Csak annyit kért, hogy legyek vele egész nap, amit én örömmel teljesítettem. Ez a nap vegyes érzésekkel tölt el minden évben, hiszen Brooklyn-ra gondolok, de ugyanakkor egy számomra fontos embernek ma van a szülinapja.

Talán a sors akarta így, hogy mikor a Föld egyik felén meghalt egy angyal, máshol megszületett egy másik.

-Na és milyen érzés megint egy évvel öregebbnek lenni?-kérdeztem tőle viccelődve.

-Szerintem Neked jobban kéne aggódnod a korod miatt!-nevette el magát.

-Kösz, hercegnő! Ezt megjegyeztem!

Szinte mindig így hívom őt, hiszen ezt jelenti a neve.

-Van valami terved mára, Sade?-kérdeztem.

-Sokszor meséltél már Brooklyn-ról, de még egyszer sem vittél el hozzá.

-Ha ott vagyok, mindig szomorú vagyok, és nem szeretném, hogy így láss. Pláne nem a születésnapodon.

-De én szeretnék elmenni. Hisz ez nem csak az én napom! 

-Rendben, de csak a te kedvedért!-vettem egy mély lélegzetet, mire nyugtatólag egy puszit nyomott az arcomra.

Felvettük a cipőnket, majd elindultunk a temető felé. Útközben Sade választott egy tökéletes, vörös rózsa szálat, amit később Brooklyn sírkövére helyezett el. Magam előtt láttam a szerelmem barna szem párját, szőke haj koronáját. Hallom a nevetését, és édes hangját. Szemeimet szúrták a könnyek, de Sade miatt erősnek kellett lennem. Nem akartam, hogy gyengének lásson. 

Leguggoltam Sade mellé, és átkaroltam.

-Ő egy jó ember volt, igaz?-kérdezte.

-A legjobb-mosolyodtam el halványan.

-Ha ő nem halt volna meg, soha nem ismerhettem volna meg az apukámat

.

Nem értettem, hogy mit beszél. Hiszen amíg meg nem halt, az édesapja nevelte. De aztán ahogy rám nézett, rögtön felfogtam.

-Te... te apunak szólítottál engem?-még soha nem tette ezelőtt.

-Ne haragudj!-szabadkozott azonnal, s lesütötte a szemét, mintha megbánta volna.

-Haragudni? Ne butáskodj! El sem tudod képzelni milyen boldoggá tettél, hercegnő!-öleltem magamhoz szorosan, és ekkor már utat törtek maguknak a sós könnycseppek. 

Boldogság töltötte meg a szívemet. Évek óta először történt velem ilyen. Mikor először láttam Sade-t, tudtam, hogy muszáj neki segítenem. Sokat kellett küzdenem, hogy örökbe fogadhassam, de apu támogatásával sikerült. Így én is apuka lettem, amit Boo halála után a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna.

Eszembe jutott, hogy vajon Brooklyn lát-e minket. Tudtam, hogy ha igen, akkor most Ő is boldog. Hiszen Ő ilyennek akart látni engem. Ez volt a kérése, mielőtt meghalt volna.

Igaz, már 10 éve történt, mégis talán csak most sikerült teljesen feldolgoznom azt, hogy a szerelmem már nincs mellettem. Ennek ellenére a szívemben továbbra is velem van, és örökre ott is marad. Biztos vagyok benne, hogy Sade-n kívül egy lányt sem fogok szeretni. Igen, valóban Brooklyn után is ezt mondtam, de Sade teljesen más, hiszen Ő a lányom. Ő az én kis hercegnőm! 

Boldog vagyok, amiért rátaláltam erre a kis angyalra. Boldog vagyok, ha vissza gondolok a Broonly-nal együtt töltött időre. Boldog vagyok, hogy egész életemben ilyen csodálatos emberek vettek körül, akik szerettek, és akiket örökké szeretni fogok!

-Szeretlek Sade!-mondtam halkan.

-Én is szeretlek Apu!-ölelt meg szorosan.

~The end~