~49. fejezet~

Először is azzal kezdeném, hogy köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket, valamint a több, mint 13.000 oldal megjelenítést! Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy így zárhatom le az évet. Már majdnem egy éve vagyok a blogger világba (ezzel együtt már majdnem egy éve vagyok directioner), és 5 blogot tudhatok magaménak, amelyből 3 már befejezett.
Másodszor pedig sikerekben gazdag boldog új évet szeretnék kívánni, hiszen 2013-ban ez az utolsó blogbejegyzésem. Remélem ehhez a részhez is kapok pár megjegyzést, és akkor már jól is fog indulni az új évem. Bár ez az évem is azt hiszem jól sikerült, mármint így a blogjaim körül, de most gondolom nem nagyon vagytok kíváncsiak rám, úgyhogy mondanék pár szót az új részről.
Azt hiszem ez hosszabb lett, mint az eddigiek, de újra vissza tértünk a szomorúbb részre, de ennél többet nem szeretnék elárulni. Viszont lenne egy kérdésem, és szeretném ha leírnátok kommentbe a válaszotokat: szerintetek mi lesz Harry-vel és Brooklyn-nal?
Na, be is fejeztem a dumálást. Kíváncsian várom a véleményeket, valamint a válaszokat is. Még egyszer boldog új évet, és jó olvasást!
U.i.: a kép nem igazán illik a részhez, de egyszerűen nem találtam mást, szóval ezért bocsánatot kérek.

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Bár bántott, ahogy Harry viselkedett velem, és szomorú voltam a veszekedésünk miatt, most nem volt időm magamat sajnálni, az már megvolt éjszaka. Egész végig csak forgolódtam, és amint lehunytam a szememet, megjelent előttem barátom rosszalló tekintete. Tudom, hogy Sasha azt mondta, ha esetleg össze vesznénk, akkor mondjam el Neki nyugodtan, hogy mi történt. De én nem szeretném őt elárulni és esetleg elveszteni a barátságát, azzal, hogy kiadom a titkát. Inkább megpróbálok segíteni Sasha-nak, és reménykedem, hogy egyszer Harry is megtudhatja, mi folyik itt.
Délelőtt gyorsan megtanultam azt a keveset, amit kellett, majd vártam újdonsült barátnőm hívását. Megbeszéltük, hogy ma is eljön, mert itt nagyobb biztonságban érzi magát, mint otthon. Elmondta, hogy az édesanyja sokat van a munka helyén, az édesapja pedig külföldön van, így ideje nagy részét egyedül tölti. De rengetegszer előfordult már, hogy Edward elment hozzájuk, és ott is bántalmazta.
Mikor hívott, azonnal felvettem a telefont. Hangja gyenge volt, én pedig tudtam, hogy ez nem sok jót sejtet. De arra nem gondoltam, hogy ilyet fogok látni. Az ajtót kinyitva végig néztem rajta, mikor megérkezett. Szeme körül egy sötét folt volt, és a kézfeje is be volt kötözve.
-Úristen!-öleltem azonnal magamhoz Sasha-t, aki abban a pillanatban elsírta magát.-Mi történt már megint?
Sokáig nem tudott beszélni, így kénytelen voltam várni, amíg lenyugszik egy kicsit. Folyamatosan simogattam a hátát, hátha ettől majd jobban érzi magát. Egyedül voltunk itthon, úgyhogy nem fenyegetett a veszély, hogy valaki kihallgatja a beszélgetésünket. Anyu és Sam dolgoznak, Harry-ről pedig nem tudok semmit.
-Este eljött, és azt mondta, hogy látott minket a parkba. Azt mondta, hogy látta, mikor megmutattam Neked a sérüléseimet. Bedühödött, és megint megvert. De most már az arcomat is... Én próbáltam megvédeni magamat. Azt mondtam, hogy felfogom jelenteni őt a rendőrségen, mire ő hozzám vágott egy poharat. Szerencsére csak a kezemet találta el.
Szörnyű volt hallgatni ezt az egészet. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy egy ember ilyet képes csinálni. Mindig is elítéltem azokat, akik veréssel próbálnak megoldani problémákat. De az a legalja, mikor egy férfi kezet emel egy nőre!
Leszedtem Sasha kezéről a kötést, amit valószínűleg Ő tett rá, és elborzadtam a látványtól.
-Muszáj lesz elmenned egy orvoshoz-mondtam.
-De azt nem lehet! Csak kérdezősködne a doki, és különben is, ha Edward megtudná...-sírta el magát újra.
-Jól van, akkor ez kilőve. Na gyere, akkor megoldom én!-húztam fel gyengéden, majd felmentünk a szobámból nyíló fürdőbe.
Leültettem a kád szélére, és elővettem az elsősegélyes dobozt, amit még korábban anyu vett nekem. Azt mondta, bármikor szükségem lehet rá, és milyen igaza volt!
Először lemostam sima vízzel, ami a lefolyóba vérrel keveredve folyt le. Szerencsére nem voltak olyan mélyek a sebek, de sok volt belőlük és egy-kettő elég csúnyán nézett ki.
Egy kis vattára fertőtlenítőt csöpögtettem, és azzal próbáltam kitisztítani még jobban, nehogy begyulladjon. Szegény lány, már sírt fájdalmában, de ő is megértette, hogy ezt muszáj megcsinálnom, így nem tiltakozott.
A dobozban kutattam még egy kicsit, és gézt is találtam, amivel normálisan be tudtam kötözni a sebekkel teli, vékony kezét. Elpakoltam magunk után, lemostam az oda száradt vért a csapról, mielőtt valaki meglátná, és bekísértem a szobámba. Szeme könnytől csillogott, és láttam rajta, hogy teljesen ki van merülve.
-Feküdj le egy kicsit, rendben?!-ültettem le, majd miután elhelyezkedett, betakartam a pokrócommal.
Nem érdekelt, hogy utcai ruha van rajta, és az sem, hogy koszos lesz, vagy esetleg véres, ha felszakad valamelyik sérülése. Most az volt a legfontosabb, hogy egy kicsit pihenjen, én meg addig is gondolkozom, hogy mit lehetne csinálni Edward-al.
-És te mit fogsz addig csinálni?-kérdezte.
-Itt leszek kint-mutattam az ajtóra.-Szólj, ha kell valami.
Végig simítottam meggyötört arcán, majd megvártam még lehunyja a szemét, és kimentem a közös helyiségbe. Levettem a könyvemet a polcról, és onnan folytattam, ahol abba hagytam.
-Megjöttem-hallottam meg Harry hangját nem sokkal később, oda lentről.
Egy pillanatra benéztem barátnőmhöz, hogy nem kelt-e fel, majd lementem, hogy köszöntsem a fiút.
-Szia-mosolyogtam rá, abban reménykedve, hogy viszonozza.
De nem így történt. Még csak a szemembe se nézett, mikor lementem. Sőt rám sem nézett, csak egyenesen ment a konyhába. Utánamentem, és dühösen, na meg persze kissé csalódottan így szóltam:
-Fogalmam sincs, hogy mi bajod van velem. De légyszives csendben folytasd ezt a sértődősdit, mert Sasha a szobámban alszik, és nem szeretném, ha felkeltenéd.
Sarkon fordultam és már ott sem voltam. Szememet szúrták a sós cseppek, de nem engedtem utat nekik. Nekem most tartanom kell magamat. Egy részt, mert nem akarom, hogy Harry gyengének lásson, másrészt pedig támogatnom kell Sasha-t, hiszen Neki most sokkal nehezebb, mint nekem.
De azt még mindig nem tudom, hogy Edward-al mi legyen. Egyértelmű, hogy én nem tudok vele szembe szállni. A rendőrségnek nem szólhatok, mert annak a barátnőm inná meg a levét. Anyunak vagy Sam-nek szintén nem szólhatok, meg senki ismerősnek sem, mert megígértem, hogy nem teszem. Teljesen tanácstalan vagyok...
Gondolat menetemből persze most is valami kizökkentett, nehogy már néha legyen pár nyugodt percem! Ez a valami pedig a telefonom volt, amely az asztalon rezgett, kétszer egymás után. Megnéztem: 2 olvasatlan üzenet.
,,Andy: szakítottunk."
,,Daisy: vége..."
Oldalamat furdalta a kíváncsiság, így felhívtam Daisy-t, mert úgy voltam vele, hogy Andy majd biztos Harry-t fogja hívni. Vagy a fiúk nem szokták megbeszélni az ilyen dolgokat? Na mindegy, majd később őt is felhívom, ha szükség van rá.
-Szia-szólt bele a lány meglepően vidáman, mikor elfogatta a hívásomat.
-Nem tűnsz túl szomorúnak-állapítottam meg.
-Miért lennék az?
-Például mert szakítottatok Andy-vel?-kérdeztem vissza.
-Nem nevezném szakításnak. Rájöttünk, hogy ez csak egy hirtelen fellángolás volt, de semmi komoly. Jól elvoltunk, jó volt a közösen eltöltött idő, de elég volt belőle ennyi. De azért persze, barátok maradtunk.
-Ez most komoly? Azért hallgattam napokig mindkettőtök szenvedését, és azért hoztalak össze titeket, hogy pár hét után szakítsatok?-tettek sértődöttséget.
-Nehogy már te legyél megsértődve!-nevetett, mire én is felkuncogtam, természetesen csak halkan.-Inkább azt mond, hogy mi lett, amiért hirtelen ilyen jóba lettél Sasha-val.
-Honnan veszed ezt?
-Harry mondta Andy-nek, hogy volt nálatok, Andy pedig nekem mondta el. Gondolom nem gyűlöletből ment oda.
-Tényleg jóba lettünk, most is itt van. Igazából oka van rá, amiért így viselkedett, de egy tök normális lány egyébként. Olyanok, mint mi.
-Egyrészt szerintem mi nem vagyunk normálisak.
-Oké, ott a pont.
-Másrészt pedig el is mondod hogy mi az az ok, amiért így kell viselkednie?
-Ne haragudj Daisy, de nem tehetem. Megígértem neki, hogy nem mondok semmit senkinek.
-Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. De azért reménykedtem, hogy legalább nekünk elmondod.
-Ki az a nekünk? Ki van még ott?
-Andy meg Rachel.
-Szia!-hallottam meg a hangjukat.
-Sziasztok-köszöntem vissza.
-Minek is beszélgetünk, mikor ti már mindent tudtok egy biztos forrásból?-utaltam Harry-re, aki épp akkor jött fel a lépcsőn, majd egyenesen a szobájába ment.
-Kíváncsiak voltunk a te szemszögedre is. Szegény srác totál ki van bukva-mondta Rachel.
-Nem én tehetek arról, hogy nem tudja elviselni azt a tényt, miszerint egy dolgot nem mondok el neki, ami ráadásul nem is az én titkom, hanem Sasha-é.
-És te inkább őt választod, mint Harry-t?-tette fel a kérdést Andy.
-Ki beszélt itt választásról. Szeretem Harry-t, de Sasha a barátnőm, és szüksége van a támogatásomra.
-Harry-nek pedig Rád van szüksége.
-Ő sértődött meg-keztem védeni magamat.
-Jó, most nehogy már mi is össze vesszünk-szólt közbe nyugtatóan Daisy.
-Én se azt akartam. De ti igazán szeretitek egymást, és nem olyan a kapcsolatotok, mint ezeknek itt-gondolt Rachel a másik két beszélgető partnerünkre.
-Sok mindent kibírt már a kapcsolatunk, de ezt már ti is tudjátok.
Mikor elmentünk városnézésre, mindent elmeséltünk a többieknek. Kezdve a bonyodalmat, ami akörül volt, hogy ki az apám, egészen Harry anyukájáig és nővéréig. Így már nincs titkunk egymás előtt, kivéve ezt a dolgot.
-Reméljük, hogy ez se fog véget vetni neki. Mindenesetre szerintem beszéljétek meg-ajánlotta Andy.
-Srácok, ez kedves dőletek, de ez a dolog nem csak rajtam múlik. Ha ő bevonul a szobájába, úgy, hogy rám sem néz, és hozzám sem szól, én nem fogok könyörögni.
-Makacs egy lány vagy te, Brook-szólalt meg Rachel.
-Nem vagyok kutya, hogy pitizzek neki.
-Mi sem ezt mondtuk. Mindegy, holnap találkozunk, és akkor majd mindent megbeszélünk. És ne felejtsd el, hogy pénteken jön a tavasz búcsúztató buli-kezdett el búcsúzkodni Daisy.
-Nyugi nem felejtem el. Holnap akkor majd beszélünk. Sziasztok.
-Szia, Brook-köszöntek el egyszerre, majd kinyomtam a telefont.
-Én tényleg nem akarom, hogy miattam össze vessz a barátaiddal-hallottam meg Sasha hangját, és felnézve láttam, hogy az ajtóban ácsorog.
-Nem fogok. De te most inkább ne ezzel foglalkozz, rendben?-mentem oda hozzá.
-Neked pedig nem kéne ennyit foglalkoznod velem. Hidd el, hogy nem érek ennyit.
-Nem, te tényleg nem ennyit érsz. Hanem sokkal többet, és nem fogom hagyni, hogy Edward teljesen tönkre tegyen.
-És mit akarsz csinálni?
-Ötletem sincs-vallottam be, majd szorosan megöleltem a lányt.
Olyan gyenge, és sebezhető. Nem tudom, hogy eddig ez hogy nem tűnt fel, mikor szinte minden nap egy teremben ücsörgünk. Szegény lány, mennyi fájdalmat kellett átélnie az elmúlt időszakban. Hihetetlen, hogy a sors mindig ilyen emberekkel hoz össze. És nem túl megnyugtató, hogy ilyen sok, szerencsétlen sorsú ember él ebben a világban. Legszívesebben felkeresném az összeset, és ott segítenék ahol tudok, de sajnos ezt nem tehetem meg, hiszen erre egy élet is kevés lenne.
Na meg persze az én életemet is rendbe kéne hozni, mert most ezt Harry-vel nagyon elszúrtuk. Igazuk van a srácoknak, tényleg kezdeni kellene valamit, és igen, tényleg szörnyen makacs vagyok.
De én tényleg nem fogok oda menni kuncsorogni. Én nem voltam rá dühös, nem akartam, hogy ez legyen. Ő sértődött meg, én pedig felvettem a stílusát, mert nem akartam hagyni, hogy megalázzon. Hiába gondolkozok rajta továbbra sem értem, hogy miért viselkedik így. Miért fáj neki, hogy van egy közös titkom Sasha-val?

~48. fejezet~

Helló, ismét. Egy új (viszont rövid) résszel jelentkezem. Nem sokára pedig elérkezünk az 50. fejezethez, aminek én borzalmasan örülök, mert ez mégis csak egy szép nagy szám.
Valamint fel vagyok pörögve, mert kitaláltam, hogy mi lesz ennek a blognak a vége, meg már az egész folytatást tudom. Lehet, hogy nem fogtok neki örülni, de szerintem egy jó kis véget találtam ki.
Na szóval vissza térve erre a részre. Rövid, de talán nem unalmas. A következő rész, akkor érkezik, ha megírtam. Jó olvasást és várom a véleményeket!

xxx,
Sky

~Harry szemszöge~

Andy-éktől leváltam az utca elejénél, és haza mentem. Mikor beléptem az ajtón, Kate-et szokása szerint a nappaliba ülve találtam, egy napilapot olvasgatva, mellette pedig apu a laptopján írt valamit.

-Sziasztok!-üdvözöltem őket.

-Szia-köszöntek vissza, fel sem nézve az elfoglaltságukból.

-Boo?

-Fent van a szobába az egyik osztálytársával, de azt kérte, hogy ne zavard Őket-feleli barátnőm édesanyja.

-Sasha-val?-kérdezek vissza.

-Nem mutatta be, de mivel nem ismerem, így gondolom, hogy Ő az.

Felmentem a szobámba, majd lezuhanyoztam, de közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi történhetett, amiért itt van Sasha. Elvégre eddig hozzánk se szólt, ráadásul Boo-val is kiabált egyszer, egy tök értelmetlen dolog miatt...

Kiléptem a zuhany alól, majd szárazra töröltem magam, és felöltöztem. A hasam hatalmasat kordult, úgyhogy elindultam a konyha felé, de ekkor ajtó nyitódást hallottam, és Brooklyn lépett ki a szobájából, nyomában Sasha-val.

-Sziasztok-köszöntem Nekik.

-Szia-üdvözölt egy szájra puszival barátnőm, de Sasha még csak vissza sem köszönt, ezzel pedig azt hiszem sikerült még jobban össze zavarnia.

Kérdőn Brooklyn-ra néztem, aki csak megrázta a fejét, ebből pedig arra következtettem, hogy nem fogja elmondani. Legalábbis most biztosan nem.

-Hova mentek?-kérdeztem.

-Konyhába, kajálni-kaptam választ Boo-tól.

Az említett helyiségbe érve, mindannyian ettünk egy-egy szelet kenyeret, de közben egyikünk sem szólalt meg. Szüleink pedig továbbra is a nappaliban ücsörögtek.

Vendégünket szólította a természet, így elvonult a mellék helyiségbe, mi pedig kettesben maradtunk pár percre.

-Mi történt?-tettem fel a kérdést suttogva.

-Ne haragudj, de nem mondhatom el.

-Miért?

-Mert Sasha meg kért rá.

-És mióta vagytok ti ilyen nagy barátnők?

-Fogalmad sincs, hogy mi történt vele, úgyhogy nagyon szépen megkérlek, ne ítélkezz felette!-mondta kissé dühösen.

Mintha kicserélték volna Brooklyn-t, úgy beszélt erről a lányról. Azt hiszem elfelejtette, hogy az elmúlt egy hónapban, hogy viselkedett vele és a többiekkel Sasha. Valami nekem itt nem stimmel, és van egy olyan rossz érzésem, hogy el fogom veszíteni a barátnőmet. Tudom, ez furcsa kijelentés, hiszen még tegnap olyan boldogak voltunk. Sőt még reggel is. De most mintha egy másik ember lenne. Nem tudom felfogni ésszel, hogy valaki hogy tud ennyire megváltozni pár óra alatt.

Felvettem a cipőmet és kimentem a kertbe. Egy kis friss levegőre volt szükségem. Innen hallottam a tenger zúgását, és a sirályok rikácsolását, és ez valamelyest megnyugtatott. Átgondoltam a dolgokat: vajon Brooklyn képes lenne elhagyni engem egy lány miatt? Egy lány miatt, akit csak pár órája ismer?

Nem tudom... Őszintén fogalmam sincs, hogy mit gondoljak kettőnkről. A jövőnkről. Régebben azt mondta, hogy mindennél fontosabb vagyok Neki, ahogy nekem is Ő. Hogy örökké velem akar élni, ahogy én is Vele. De vajon most is így gondolja? Vagy ha választás elé állítanám, gondolkodás nélkül Sasha nevét mondanám.

Egy könny folyt végig az arcomon, amelyet azonnal le is töröltem. Szomorú voltam, de leginkább dühös, hogy pont egy ilyen lány áll közénk.

Az üvegajtó kinyílt, és a barátnőm lépett ki rajta. Elkaptam a tekintetem és az eget kezdtem el pásztázni. Leült mellém a fűbe, de nem néztem rá.

-Hogy-hogy kijöttél?-szólalt meg végül Ő.

-Miért? Talán nem szabad?-kérdeztem vissza nem túl kedvesen.

Nem tudtam vele jópofizni, azok után, amit a konyhába mondott, és amit akkor a tekintetében láttam. Rosszul esett, amit tett, akármilyen apróságnak is tűnik. Én ilyen vagyok, ha tetszik, ha nem. Könnyen felkapom a vizet, és megsértődöm. Egy a rossz tulajdonságaim közül.

-Mi a bajod? Talán zavar, hogy beszélgetek valakivel?  Hogy barátokat szerzek?

-Nem. Eddig sem zavart.

-Akkor? Sasha-val van bajod?

-És ha igen?

-Mint már mondtam, te nem ismered őt. Nem tudod, hogy miért viselkedett úgy, ahogy.

-Akkor mond el!-néztem rá.

-De nem érted, hogy nem tehetem?

-Miért nem? Nem bízol bennem?

-Dehogynem. Csak Sasha megkért, hogy ne mondjam el senkinek. Így is nagy szó, hogy nekem elmondta, és szeretném ha tudná, hogy bennem megbízhat.

-Aha.

-Nem szeretném, hogy ezen veszekedjünk. Kérlek szépen fogadd el, hogy egy valamit nem mondhatok el Neked.

-Jó.

-Haragszol rám-nem kérdés volt, hanem határozott állítás.

-Lehet.

-Na jó. Én már nem tudom mit mondhatnék Neked. Tudod, hogy szeretlek, de most ez van-állt fel dühösen.

Ebben hasonlítunk. Mindkettőnknek hamar elborul az agya. Még sem veszekedtünk még soha. Ezt kivéve.

-Brooklyn!-szóltam utána.

-Mi van?-vette fel ő is az én stílusomat.

-Szeretlek.

-Aha. Jó.

Hátat fordított, és besietett a házba. Muszáj volt elmondanom neki. Azt akartam, hogy tudja. Akármennyire haragszunk most egymásra, akármennyire szemetek voltunk az előbb, én ugyanúgy szeretem őt, mint előtte. És ez mindig is így lesz!

~47. fejezet~

Helló! Egy újabb résszel jelentkezem, remélem örültök neki. Már megszokhattátok, hogy rövidke részeket kaptok, viszont azt hiszem ez kifejezetten tartalmasra sikerült. Egyébként pedig a Happily-re is felkerült az új rész. Szóval ez a szünet most elég sok olvasni valót nyújt számotokra.
Nem tudom mi mást mondhatnék még... A következőrész akkor érkezik, ha megírtam, de azért igyekszem vele. Addig is kíváncsian várom a véleményeket, úgyhogy írjatok megjegyzést. Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Már majdnem egy év telt el azóta, hogy itt vagyunk. Bele rázódtunk a mindennapi életbe, felvettük a város ritmusát és élvezzük az életet. Harry-vel-ha ez lehetséges-még közelebb kerültünk egymáshoz, most hogy minden percünket együtt töltjük. Nem olyan régen sikerült megvalósítani a város nézést, akkor pedig még jobban megkedveltem az osztálytársainkat. Mindenki ott volt, kivéve Sasha. Egyszer hozzá szóltam, megpróbáltam kedves lenni vele, de ő majdhogynem leüvöltötte a fejemet. Daisy és Rachel azt mondták, hogy mindenkivel így viselkedik, és hogy nem érdemes foglalkozni vele. Engem még is zavart ez a helyzet. Nem értettem Sasha-t, és biztos voltam benne, hogy van valami titka, de a mai napig nem sikerült rájönnöm, hogy mi az. 

-Indulhatunk?-jött be a szobámba Harry, mivel megbeszéltük, hogy elmegyünk futni.

Már rajtam volt az edző cuccom, így az üveget a kezembe véve pattantam fel, és lerobogtunk a lépcsőn. Anyunak reggeli üdvözlés képpen egy puszit nyomtam az arcára, majd már ott sem voltunk. Március vége van, így az időjárás kellemes. Pulcsiba már melegünk lenne, így csak egy rövid ujjú van rajtam. Mielőtt elértünk volna a parkba, ittam egy korty vizet. A megbeszélt helyen találkoztunk Andy-vel is, majd később Daisy is csatlakozott hozzánk, így négyen futottunk ezen a csoda szép szombati reggelen.

Ja igen, el is felejtettem mondani, hogy Daisy-t és Andy-t sikerült össze hoznom. Most biztosan mindenki egy szörnyen csöpögős, romantikus történetre vár, de ki kell hogy ábrándítsam őket. 

Már napok óta hallgattam a két ember siránkozását, miszerint tetszik nekik a másik, de nem mernek lépni. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, ugyanis rossz volt nézni a szenvedésüket. Aztán egyik nap valami hülyeségen veszekedni kezdtünk, mire nekem kicsúszott a számon, az a téma, amiről a beszélgetéseink 98%-a szólt. Persze azonnal megbántam, mert féltem, hogy ezzel elveszítem a barátságukat. De a szemükben boldogság csillant, én pedig úgy éreztem, hogy most ott kell őket hagynom kettesben, hogy rendezzék a dolgokat. Másnap pedig már kézen fogva jöttek suliba, miközben szerelmes pillantásokat vetettek egymásra.

Futás közben sokszor szoktam kémlelni a körülöttünk elterülő tájat. Ma is így tettem, és az egyik fatörzsénél egy ismerős alakot láttam. Arcát a kezébe temette, de én mégis felismertem. Megálltam, ahogy a többiek is, de ők nem értették, hogy miért tettem.

-Menjetek tovább. Azt hiszem nekem van egy kis elintézni valóm-szólaltam meg.

-Szerintem nem jó ötlet-csóválta rosszallóan a fejét Daisy, mikor felfogta, hogy mire készülök.

-Csak napokig bosszankodnék, ha most nem mennék oda-mondtam.

A fiúk még mindig nem tudták, hogy miről beszélünk, így ők nem is szóltak semmit. Elköszöntem tőlük, majd oda mentem a fa mellett kucorgó lányhoz. Leguggoltam mellé, mire felnézett. Szemei könnybe úsztak, még soha nem láttam így.

-Remélem most örülsz, hogy így láthatsz-sütötte le a szemét, és egy kis dühöt hallottam ki a hangjából.

-Komolyan ilyen embernek látsz? Ezt gondolod rólam?

-Nem tudom, hogy mit gondoljak.

-Attól még, hogy te úgy viselkedtél velem, ahogy én nem utállak. Még csak dühös sem vagyok rád, Sasha.

-Mivel érdemeltem ki ezt a kedvességet?-kérdezte gúnyosan.

-Most már igazán abba hagyhatnád ezt a stílust, mert mindketten tudjuk, hogy te valójában nem ilyen vagy.

-És te honnan tudod?-tett fel még egy kérdést, de ezt már őszinte kíváncsisággal.

-Harry is ilyen volt, mikor megismerkedtünk. Bár azt nem lehetne megismerkedésnek nevezni. Nagyon bunkó volt velem is, meg mindenkivel. De aztán ahogy sejtettem, nem ez volt az igazi énje. Csupán csak volt egy titka, ami elől menekülni akart, és ő ezt az útvonalat választotta. 

-Szóval szerinted nekem is van egy titkom?

-Miért, nem így van?

-De-vallotta be végül.

-Ha szeretnéd valakinek elmondani, én szívesen meghallgatlak-ajánlottam fel.

Nem szólt semmit, csak felhúzta a pulcsiját, így pedig megláttam a karját, amely tele volt zúzódásokkal. Óvatosan megfogtam, és még feljebb húztam a pulcsiját, majd a másik kezét is megnéztem. Mindenhol tele volt kék-zöld foltokkal, szemében pedig fájdalom tükröződött, ahogy megérintettem.

-Ki tette ezt veled?-szörnyülködtem.

-A barátom, Edward.

-És... nem szóltál senkinek?

-Még csak az hiányozna! Így is hibát követtem el, hogy elmondtam Neked.

-Nem! Ez a lehető legjobb dolog, amit tehettél. Esküszöm, hogy segítek neked, és nem engedem, hogy az a féreg mégegyszer hozzád érjen!

-Kérlek ne! Bántani fog téged is, és engem is. Megint-sírta el magát újra.

-Nyugi, kitalálunk valamit!-öleltem át, majd a haját kezdtem simogatni, nyugtatás képpen. 

Ötletem sem volt, hogy mit fogok tenni. El képzelésem sem volt, hogy mit lehet tenni egy ilyen ember ellen, de abban biztos voltam, hogy segítek Neki. Ez a lány, egy nagyon különleges ember, és nem érdemli meg, hogy bántsák. Edward pedig egy utolsó féreg. Mindig is úgy tartottam, hogy aki egy lányt megüt, azt nem lehet férfinak nevezni.

-Gyere át hozzánk, rendben? Ott mindent megbeszélünk!-álltam fel, és Sasha-nak is segítettem.

-És... Harry is ott lesz? Elmondod neki is?

-Nem szeretnéd, hogy elmondjam, ugye?!

-Nem. De azért nehogy össze vesszetek ilyenen. Ha arról van szó, elmondhatod neki, de nem kell világgá kürtölni.

-Nem szoktunk veszekedni-ragadtam meg a mondandója első felét.

-Tudom. Már az első pillanattól kezdve irigykedtem Rátok. Olyan boldogak voltatok, és olyan jól megvoltatok egymással.

-Sok mindenen mentünk keresztül, ahhoz, hogy ez így legyen-feleltem, mire kérdőn nézett rám.

-Majd mindent elmesélek!-mosolygok rá halványan.

Most már viszonylag könnyedén tájékozódóm a városban, úgyhogy nem okozott problémát haza találni. Harry még nem volt otthon, anyunak pedig szóltam, hogy szeretnénk beszélgetni, és senki ne zavarjon minket. 

Mindketten ledőltünk az ágyra, és eleget téve Sasha kérésének, beavattam az egész életembe, egész a kiskoromtól, napjainkig. Furcsa, de megbíztam benne. Nem beszéltünk sokat, azt tudtam, hogy ez az igazi énje. Ő egy igazán fantasztikus teremtés!

~46. fejezet~

Sziasztok! Először is mégegyszer (utólag) boldog karácsonyt szeretnék kívánni. Remélem Nektek is jól teltek az ünnepek, mert én nagyon élveztem. Bár írni alig volt időm, de egy rövid részt csak sikerült össze dobnom. Holnap pedig az új blogra is érkezik az új rész, nem tudom, hogy innen hányan olvassák azt is.
A rész, mint ahogy korábban említettem rövidke lett, de azért talán nem fogtok bealudni közbe. Nem tudom mi mást mondhatnék... A facebook csoportba továbbra is várlak titeket! Ja és köszönöm, hogy ismét 25 feliratkozóm van!
Na de akkor most már tényleg befogom a számat. Jó olvasást kívánok nektek, valamint várom a véleményeket! További jó szünetet, legyetek rosszak!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Mikor a folyosó másik végére értünk, abba az aulába érkeztünk, ahol már korábban jártunk, ám nem néztünk körbe, csak mentünk az igazgató után. 

Most viszont a többiek mindent megmutattak, és teljesen oda voltam az egész épületért. Bár tudom, sokan gyűlölik a sulit, de én már meg szerettem, mert ez teljesen már, mint egy normál iskola. A falak gyönyörűek, tele vannak szebbnél-szebb festményekkel, néhol pedig még graffiti is van. A suli rádióból minden szünetben zene szól, amelyet a tanulók kéréseire tesznek be (természetesen csak bizonyos kereteken belül). 

Megnéztük a torna termet is, ami hatalmas volt. Egy külön álló épület., de egy folyosón át lehet menni, így majd télen nem fagyunk szét, amíg egyikből átmegyünk a másikba. 

Valamint megleshettük a színpadi termet is, hiszen ez a zene szakosoknak próba teremként szolgált, de mint ahogy kiderült a rendezvényeket is ott szokták tartani.

Benéztünk az évfolyam társainkhoz, de kétségkívül, a mi osztálytársaink sokkal jobb arcok, mint azok. 

Mindenki azonnal befogadott minket közéjük, kivéve Sasha-t, az egyik lányt. Amíg mi körbe jártuk a sulit, ő végig a terembe ücsörgött. Andy azt állítja, hogy mindenkivel ilyen, és tudomása szerint nincsenek is barátai, csak a barátja. Ő 11-es, és ugyan ebbe a suliba jár, rajz szakra.

Becsöngetésnél vissza tértünk a terembe, de tovább folytattuk a beszélgetést. Mint ahogy az később kiderült a zene/rajz órákon már túl vannak, úgyhogy a nap hátra lévő részében csak Mrs. Fitch-el voltunk, aki betartva ígéretét, megengedte, hogy egész idő alatt 'ismerkedjünk'.

Már az utolsó óráról is kicsengettek-ami matek lett volna- mikor Lewis felvetette, hogy elmehetnénk valahová közösen. Mindenki előszedte a pénzt, ami éppen nála volt, és letettük az egyik asztalra. Hát igazából mint kiderült, nem volt túl sok, és szinte csak apró volt, de ennek ellenére beültünk egy gyors étterembe. Andy levágta a leginkább fém pénzekből álló összeget a pultra, és azt mondta, hogy adjanak valamit ennyiért, ami elég 15 személynek. Kérdőn néztünk a többiekre, akik egyáltalán nem csodálkoztak, így arra mertem következtetni, hogy ez náluk egy szokásos dolog.

Három tálca ételt kaptunk, de ahogy megfordultunk, láttuk, hogy csak három külön álló, kicsi asztal van szabadon. Persze nem is volt kérdés, hogy mit tegyünk, átrendezve kicsit a helyet, össze toltuk, így pedig kényelmesen elfértünk mindannyian. 

-Na nézzük csak mi a mai koszt!-vett el egy szendvicset Rachel, és megvonva a vállát bele harapott.

Nekem valami hagyományos hamburger juthatott, mert semmi különlegeset nem éreztem benne, így meg voltam vele elégedve. Bezzeg szegény Josh valami brutál erős szószt kapott a kajájába, és liter számra itta utána az üdítőket. Persze, mi, többiek együtt érzően néztünk rá... miközben fogtuk a hasunkat a röhögéstől.

-Nem akarok ünnep rontó lenni, de szerintem lassan mennünk kéne. Egy páran elég csúnyán néznek ránk, ráadásul egy csomóan ott ácsorognak, mert nincs hely-szólalt meg Daisy.

Josh továbbra is vörös fejjel köhögött, de mi össze szedtük a szemetet, és vissza rendeztük az asztalokat, mert hát mégsem akartunk bunkók lenni. Akár mennyire is igaz ez a jellemző a mai fiatalokra, mi tényleg mások vagyunk, ezt már ebből az egy napból is megtudtam állapítani. Annyira hasonlítunk ezekre a srácokra, de mégis mindannyiunknak van egy olyan tulajdonsága, ami mássá és különlegessé teszi, hiszen milyen unalmas lenne ez a világ, ha mindenki ugyanolyan lenne!

-Basszus! Már ilyen késő van?-tette fel a költői kérdést Josh, mire mindenki megnézte az óráján vagy a telóján, hogy mennyi az idő.

Fél öt.

-Már rég az edzésen kellene lennem!-rohant el James az egyik irányba. 

Majd szépen lassan, mindenki eltűnt onnan, mert mint ahogy kiderült, szinte mindenki késésbe volt, vagy már el is késett. Csak öten maradtunk ott. Andy, Daisy, Rachel, Boo és én.

-Van kedvetek átjönni? Legalább le tudnánk fénymásolni az anyagot egy-egy tantárgyból, hogy valamilyen szinten behozzuk a lemaradást-mondta Brooklyn.

-Úgy sincs mára semmi különösebb dolgom, meg sokat tanulni sem kell... Szóval miért is ne?!-mosolyodott el Daisy, mire a többiek bólintottak, hogy nekik is jó az időpont. 

Így hát elindultunk haza felé, de persze mivel elmentünk a sulitól, nem igazán voltunk benne biztosak, hogy merre kell mennünk. Boo-ra néztem, aki szintén tanácstalan volt, de aztán felcsillant a szeme, amiből tudtam, hogy eszébe jutott valami. 

-Andy, nagy kérés lenne, hogy vezess minket?-kérdezte a fiútól, mire ő elnevette magát.

-Te már voltál náluk?-kérdezte a két lány egyszerre.

-Aha. Londonba ismerkedtünk meg, és mikor költöztek, akkor egy vonaton utaztunk, így pedig kiderült, hogy ezentúl egy helyen lakunk. Nem olyan rég pedig áthívtak.

Kevesebb, mint 10 perc alatt értünk a házunkhoz, és az úton folyamatosan faggatott minket Daisy és Rachel. Pár válasznál kicsit ködösítettünk, és nem adtunk egyértelmű választ, de azért legtöbbször őszinték voltunk.

Amíg Boo átment Pete-ékhez, addig én körbe vezettem az újonnan nálunk járó osztálytársainkat, akik teljesen oda voltak otthonunkért. Szóval csak egy átlagos reakciónak lehettünk szem tanúi. 

~45. fejezet~

Hello! Szomorúan tapasztaltam, hogy csak egy megjegyzést kaptam az előző részhez, azt viszont nagyon köszönöm. Valamint az új blogunkat is kevesen látogattátok. Vagyis csak a megjegyzések száma alacsony, feliratkozó már 4 van. Úgyhogy ezt nagyon szépen köszönöm. /nem tudom, hogy Ők itt vannak-e, és olvassák-e ezt a bejegyzést/. Egyébként ezen a linken találjátok meg az új blogot: http://happilywith1d.blogspot.hu
A részről annyit mondanék, hogy szerintem tűrhető hosszúságú lett, valamint tartalmasnak is mondanám. A következő részt, már csak karácsony után fogom hozni azt hiszem. Addig is kíváncsian várom a véleményeteket, remélem most több megjegyzéssel leptek meg, már csak azért is, mert nekem ez egy hatalmas öröm lenne karácsonyra!

Békés boldog ünnepeket kívánok Nektek, sok-sok ajándékkal és vidámsággal. xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Reggel anyu ébresztett, mivel másnap este elfelejtettem beállítani az ébresztőmet. Mivel egy kicsit késében voltunk csak egy almát ettem reggelire, és megittam egy pohár vizet, amit anyukám hozott fel nekem. Felvettem a már tegnap kikészített ruhámat, ami egy cső farmerből és egy sima, vajszínű pólóból állt. A fehér conversem-et szedtem elő a szekrényemből, amit fel is húztam a lábamra.
Miután fogat mostam, egy enyhe sminket tettem fel, hosszú, szőke hajamat pedig kibontva hagytam.
Átmentem a közös helyiségbe, ahol az asztalomon sorakoztak a tankönyvek. Viszont rájöttem, hogy fogalmunk sincs, milyen óráink lesznek ma, így csak fogtam a vázlat füzetet meg egy másik füzetet, amiket be is vágtam a táskámba a tolltartóm kíséretében.
Harry-t már nem találtam oda fent, így lementem a lépcsőn, és lélekben már megkezdtem a felkészülést az új napra.
-Brooklyn, remélem nem gondolt komolyan, hogy így kiteszed az utcára a lábadat!-nézett rajtam végig drága jó édesanyám.
-Most miért? Mi bajod van velem?-néztem végig a ruhámon.
-Az kislányom, hogy március van, és reggel még hűvös van! Felejtsd el, hogy te rövid ujjúban fogsz mászkálni.
-De anyuu! Nincs is itt lent pulcsim, és én biztos, hogy nem fogok még felmenni egyért. Így is késésben vagyunk!-néztem meg az időt a telefonomon.
-Tessék, vedd fel ezt!-vágta hozzám a pulcsiját Harry.
-Kösz, neked is jó reggelt-morogtam, majd magamra vettem a ruha darabot.
Hát mondanom sem kell, hogy vagy két számmal nagyobb nálam. Végül sikerült megoldanom, és nem volt olyan feltűnő a méret beli különbség.
-Mehetünk?-akasztotta le a kocsi kulcsot Sam.
Mivel ez az első napunk, és fogalmunk sincs hogy hol a suli, megkértük Őt, hogy vigyen el minket. Kevesebb, mint tíz perc múlva egy gyönyörű épület előtt álltunk meg. Nem volt olyan hatalmas, pont mint amilyennek elképzeltem.
Bementünk, és egy portással találtuk szembe magunkat, aki dühösen méregetett minket.
-Jó napot! Mi vagyunk az új diákok és az igazgatói irodát keressük-szólaltam meg, ha már az én 'bátor' barátom megkukult.
-Óó, gyertek! Már mondták, hogy jönni fogtok-szelte át a lenti részt, hogy eljusson a lépcsőig, mi pedig követtük.
Az egész suli 2 emeletes, az igazgatói iroda pedig legfelül van. A portás sietve szedte a lábát, gondolom mihamarabb vissza kellett mennie a helyére.
A kopogás után egy határozott 'szabad' szó hallatszott a fa ajtó mögül, így mi benyitottunk.
-Mr. Brown, megjöttek az új diákok-szólt a portás.
-Köszönöm, engedje be őket-hallottuk meg ismét mély, tekintélyt parancsoló hangját.
Mikor beléptünk az ajtón, körbe néztünk a kis irodába. Az bajszos igazgató a bőrszékében ült, a hatalmas asztala mögött, amely tele volt különféle papírral. Az egyik kupac tetejéről leszedett párat, amit a kezünkbe nyomott. Ki kellett töltenünk őket az adatainkkal. Ha jól láttam az egyik egy saját szekrényhez volt (amihez meg is kaptuk a kulcsot) a többi pedig mindenféle volt, ami szükséges egy iskolába.
-Rendben, akkor ezeken túl vagyunk. Itt van az órarendetek, és most gyertek le velem az osztályotokba-állt fel, mi pedig természetesen követtük.
Mivel már becsöngettek, az iskolára csend telepedett, csak a tanárok hangja hallatszott ki egy-egy teremből.
A folyosó legvégén található helyiségbe mentünk be, és minden szem ránk szegeződött. A tábla előtt álló tanár kedvesen ránk mosolygott, és ez egy kicsit megnyugvással töltött el. Tekintetemet végig futtattam a padokba ülő diákokon, és szinte azonnal megláttam Andy-t, aki egy aprót felénk intett, üdvözlés gyanánt. Elmondhatatlanul örültem neki, hogy egy osztályba kerültünk, mert így biztos lehettem benne, hogy nem leszünk egyedül.
Az igazgató és a tanárunk váltott egymással pár szót, majd a férfi elhagyta a termet.
-Én Mrs. Fitch vagyok. Mondanátok magatokról pár szót, hogy a többiek megismerhessenek titeket?-mondta a tanárnő.
-Brooklyn Sparks vagyok-kezdtem el én, mivel Harry nem volt hajlandó megszólalni.-Születésemtől kezdve Londonba éltem anyukámmal, apukám pedig egy kicsit bonyolult történet. 16 éves vagyok, és szombaton kötöztünk ide, Brighton-ba, mert örököltünk egy házat, és egyébként is fájó emlékek kötöttek az eddigi otthonomhoz. Életem a rajzolás, ezért nagyon örülök, hogy ebbe az iskolába járhatok. Remélem, Ti sem fogjátok bánni!
-Harry Styles vagyok, 16 éves. Rengeteg helyen laktam már, mert apukámnak olyan munkája volt, de most úgy néz ki, hogy sokáig fogunk itt maradni. Én a zene szakra fogok járni, mert állítólag van tehetségem az énekléshez, és zongorázni is tudok.
-Köszönjük szépen!-tette a vállamra a kezét Mrs. Fitch.-Bár most éppen történelem óránk lenne, de ha jól sejtem ti nem hoztatok felszerelést, mivel nem tudtátok az órarendet. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez a nap megmarad ismerkedős napnak, hogy össze szokjatok. Mondjuk kezdhetnénk azzal, hogy mindenki elmondja a nevét!
És így hallgattunk végig 14 nevét: Daisy Smith ; David White ; Mike Hill ; Max Graham ; George Collier ; Lewis Pott ; Andy Pharell ; Sasha Fox ; Rachel Grey ; Josh Parker ; Jake Coel ; Zed Stirling ; Parker Corrigan ; James Hughes
Mindannyian már az első pillanattól kezdve kedvesek voltak hozzánk, kivéve az egyik lányt: Sasha Fox-ot. Nem mondott semmit, csak egyszerűen láttam a tekintetéből, hogy nem vagyok neki szimpatikus.
Leültünk az egyik padba, és mind a 14 osztálytársunk körénk gyűlt, és sorra tették fel a kérdéseket, amire mi szívesen adtunk választ.
-És ti akkor most... mármint ti akkor mostoha testvérek vagytok?-kérdezte azt hiszem Daisy.
-Úgy furcsa lenne smárolni-vágta rá kapásból Harry, mire mindenkiből kitört a röhögés.
-De akkor..várjunk csak! Nem értem... Miért költöztetek együtt? És miért laktok együtt? A szüleitek?-faggatózott tovább Zed.
-Ez most egy kicsit bonyolult. A lényeg annyi, hogy én apukámmal élek, Brooklyn pedig az anyukájával, és együtt vezetik a céget, amit a ház mellett örököltek. És idő közben a szüleink között is kialakult a kapcsolat-szólalt meg ismét a barátom.
-És ti mióta ismeritek egymást?
-2 és fél hónapja, de csak egy hónapja vagyunk együtt.
Már épp kérdeztek volna még egyet, mikor megszólalt a csengő. Mindenki azonnal felpattant, és mondták, hogy menjünk Velük.
-Gyertek! Megmutatjuk Nektek a sulit!-Daisy és Rachel ragadták meg a kezemet, és húzni kezdtek ki a folyosóra.

Nevetve követtem a többieket, és már nagyon vártam, hogy tüzetesebben is megnézhessem az új sulinkat. Szerencsére nem következett be az, amitől féltünk, és mindenki bír minket, kivéve Sasha-t. Végtére is most már kicsit sem bánom, hogy ide kerültem, mert Brighton egyszerűen tökéletes!

~Új blog~

Sziasztok. Most kivételesen nem új résszel jelentkezem, hanem elhoztam Nektek a legújabb blogomat, amit már korábban említettem. A címe Happily, és ami még fontos tudni való, hogy egy nagyon tehetséges lánnyal írom, Maya-val. Nagyon örülnék neki, ha benéznétek és nyomot hagynátok magatok után megjegyzés valamint, feliratkozás formájában.
Egy One Direction fanfiction, de szerintem ez várható volt tőlem, hiszen eddig mind ilyen blogjaim voltak (kivéve ez, de azért valamilyen szinten ennek is köze van hozzá). 
Szóval itt is a link: http://happilywith1d.blogspot.hu

u.i.: a következő rész nem tudom mikor fog kikerülni, de igyekszem vele! Az előző részhez pedig továbbra is várom a véleményeket.

xxx,

Sky

~44. fejezet~

Sziasztok Drága olvasók! Na sikerült össze hoznom egy újabb részt a szünet örömére. Úgy tervezem hogy még karácsony előtt megleplek titeket még egy résszel (ha lesz annyi időm kettővel is), de inkább nem ígérek semmit.
Nem tudom még, hogy a Happily meg fog e nyílni a hétvégén, mert őszintén mondom hogy a kinézet még nincs kész és addig nem akarunk bele kezdeni. Remélem megértitek ezt és nem haragudtok, amiért csúszunk egy kicsit és tovább várakoztatunk benneteket (már ha egyáltalán érdekel majd titeket a blog).
A mostani részről annyit mondanék, hogy lehet hogy nem olyan lett, mint amire vártatok, de talán hasonló hangulatú lett ez a rész is, mint a többi. Ígérem megpróbálok bele több boldogságot vinni, de ez a blog nem a cukiságról és a nyáladzásról szól. Az előző blogjaim szinte mind ilyenek voltak, és most szerettem volna egy olyat, ami a komoly dolgokat helyezi előtérbe, és úgy látom ez tetszik nektek (legalábbis a megjegyzésekből erre következtetek). Egy kicsit most ez rövidkére sikerült, de vigaszul azt tudom mondani, hogy tartalmas. Vagyis csak szerintem, de mondjátok meg ti!
Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket, nagyon örültem neki, viszont szomorúan láttam, hogy valaki leiratkozott a blogomról... Ennek mi az oka?
Na tudom, hogy ezt most egy kicsit hosszúra sikeredett, de úgy tűnik most sok mondani valóm akadt. Viszont most már abba hagyom: jó olvasást Nektek és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Délelőtt Boo szemének csillogásából azonnal láttam, hogy tetszik Neki a ruha, így egyértelmű volt, hogy meglepem Őt vele. Szerencsére apu is segített a tervem megvalósításában, és a randi megszervezésében is. Igaz, mindent az utolsó pillanatra hagytam, de mindent sikerült elrendezni. 

-Köszönöm a ruhát!-kaptam egy csókot attól a lánytól, akiért bármit megtennék.

-Nincs mit!-mosolyogtam rá ismételten.-Egyébként hogy telt a napod, miután elmentem?

-Angel-el rajzolgattunk, és nagyon tehetséges, és megkért, hogy tanítsam Őt, úgyhogy Mary-vel megbeszéltük, hogy hetente egyszer átjön majd. Aztán miközben én rajzoltam, Ő elaludt és haza vittem. De te mi a fenét csináltál ennyi ideig?

-Majd meglátod!-kacsintottam, majd pár perccel később már a homokos részen jártunk. 

Mivel a cipője egyébként is tele ment a szemcsés anyaggal inkább levette. Én is követtem a példáját, és így mezítláb sétáltunk a gyönyörű tengerparton. A nap már alig látszódott, de még utolsó erejével pirosassá változtatta az egész mindenséget, ami elterült előttünk. 

Pár méter után, pedig megérkeztünk az úti célunkhoz. Igazából nem volt nagy szám, de ahogy elnéztem Boo-t, örült neki.

-Tetszik?-kérdeztem izgatottan, mert azért mégis csak készültem rá.

-Persze! Ez gyönyörű!

A földre egy kockás pléd volt terítve, körülötte a homokba pedig mécseseket tettem, melyeket gyorsan meg is gyújtottam. Középre egy tálat helyeztem, amin különféle gyümölcsök voltak.

Brooklyn azonnal letelepedett a pokrócra, ahogy én is. Tekintetünket az előttünk elterülő vízen futtattuk végig, majd szinte egyszerre néztünk egymásra. Gyönyörű szeme, mely boldogságról árulkodott, mosolygásra késztetett.  

-Minek köszönhetem ezt az estét?-kérdezte végül, pár perc néma csönd után. 

-Nem tudom. Csak úgy, hogy kettesben tudjunk lenni.

-És még eper is van!-nyúlt bele a tálba, majd kihúzta a kedvenc gyümölcsét.

Körülbelül fél óra alatt elfogyasztottuk az összes ételt, de szinte folyamatosan tömtük egymást a finomabbnál finomabb falatokkal. 

Teli hassal dőltünk hátra, és a már lenyugvó napnak köszönhetően felbukkanó csillagokban gyönyörködtünk. 

Boo, fejét a mellkasomon pihentette és úgy kerestük a saját csillagunkat, amit nem olyan régen választottunk ki. 

-Nézd csak! Ott van!-mutatott a legfényesebb csillagra, ami az égen ragyogott.

Jobban szemügyre vettem és tényleg az volt az. Még talán soha nem láttam ilyen szépnek az eget, de lehet hogy csak a boldogság és a szerelem teszi ezt velem. Emlékszem Édesanyám mindig azt mondta, hogy ne azt válasszam, akit az egész világ gyönyörűnek lát, hanem akitől az egész világot gyönyörűnek látod. Azt hiszem sikerült megfogadnom a tanácsát, és remélem ha most lát engem, akkor büszke rám. 

-Min gondolkozol?-rántott vissza a valóságba barátnőm.

-Csak eszembe jutott Anyu...

-Eddig nem tudtam, hogy milyen érzés lehet, mikor elveszted az egyik szülődet. De mikor kiderült, hogy apukám meghalt... igazából még nagyon bele sem gondoltam, mit is jelent ez. Csak most fogom fel igazán, hogy ő az én Édesapám. Nem az, aki itt hagyott minket anyuval, hanem egy sokkal jobb ember, akit én nem ismerhettem meg. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen férfi lánya vagyok, de ugyanakkor borzalmasan sajnálom, hogy soha nem láthattam Őt.

Úgy éreztem, muszáj segítenem Brooklyn-nak. Szegény olyan elesettnek és gyengének tűnt... Azt hiszem tényleg csak ekkor gondolt bele igazán, hogy mit jelent az, mikor meghal egy nagyon közeli család tagja. Nem ismerte, de talán így még nehezebb lehet Neki. 

-Tudom, hogy már nagyon sokszor megbeszéltük, de most már igazán betarthatnánk hogy csak a jövőre koncentrálunk. Mindig újra és újra vissza tekintünk a múltba, holott mindketten tudjuk, hogy ennek semmi értelme sincsen-emlékeztettem Őt is, de ugyanakkor magamat is.

-Igen, Harry. Én is tudom, hogy ez lenne a helyes, de nem megy. A múltam az az enyém. Itt él bennem, a szívemben, és egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni. Valami mindig eszembe juttatja a dolgokat. Egy kép, egy zene, egy illat, vagy akár csak egy szó. Ezeket nem lehet elfelejteni, akár mennyire is fájdalmasak...

Átgondoltam a hallottakat, és rájöttem, hogy teljesen igaza van. Én is már hányszor próbáltam nem vissza gondolni az eddigi életemre, mert a nagy része mindig is szomorúsággal töltött el.

-Az egyetlen biztos pont azok Ti vagytok nekem az életemben. Te, Anyu és Sam-folyt le egy könnycsepp a szeméből, mire én egy apró puszit nyomtam az arcára. 

Vissza gondoltam arra, mikor Andy-vel voltunk. Boo folyamatosan mosolygott és nevetett: soha nem mutatta, hogy mennyire össze van törve. Egy erős lánynak ismertem meg és ilyen is maradt. A hétköznapokon, mikor kint vagyunk több ember előtt, mindig tartja magát, és hihetetlen életkedvvel pörög. De amint kettesbe leszünk, és az ilyen témákra terelődik a szó, előttem megnyílik és megtisztelőnek érzem, hogy ennyire megbízik bennem. 

-Én mindig itt leszek Neked!-húztam magamhoz még közelebb, és ujjammal letöröltem az arcán legördülő könnycseppet.

~43. fejezet~

Sziasztok! Új résszel jelentkezem, ami annyira nem lett hosszú, de tartalmasnak mondható. Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket, nagyon örültem neki. Bár még boldogabb lennék, ha bővebben kifejtenétek a gondolataitokat, mert őszintén kíváncsi vagyok rá. A következő rész, lehet hogy csak sokára fog érkezni, mert hát nem sokára karácsony és gondolom megértitek, hogy a fa alatt nem fogok írogatni, elvonulva a családtól.
Szóval.. ha addig nem jelentkeznék Békés Boldog Ünnepeket kívánok nektek, ja és ne felejtsetek el megjegyzést hagyni magatok után, lehetőleg minél hosszabbat.

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Ötletem sem volt, hogy Harry hová mehetett de időm sem volt, hogy ezen gondolkozzak. Angel nyughatatlan volt, és mindig csinálni szeretett valamit. Különböző játk ötleteket vetett fel, de mikor már mindketten elfáradtunk, letelepedtünk rajzolgatni. A kislány teljesen oda volt az eddigi 'műveimért', amiket megmutattam Neki. Az egyiket oda is adtam, hiszen nekem különösebben nincs szükségem rá, Angel-nek pedig ezzel mosolyt tudtam csalni gyönyörű arcocskájára. 

Mosolyogva figyeltem, ahogy a lap fölé hajolva húzza a vonalakat, és kevesebb mint egy óra múlva büszkén mutatta fel a rajzot. Teljesen ledöbbentem, hogy ilyen tehetséges, és nem, nem csak megjátszottam. Olyan fiatal ez a kislány, és meglepő hogy milyen érett a gondolkozása, és ezek szerint rajzban is hihetetlenül tehetséges. Én mondom, nagy korában még sokra fogja vinni ez a lány.

-Milyen lett?-tette fel a kérdést, bár szerintem egyértelmű volt a válaszom.

-Fantasztikus! Nagyon ügyes vagy, Angel!

-Komolyan?-csillant fel a szeme.

-Persze! Bár azt nem mondom, hogy nincs hova fejlődnöd, mert mindenki haláláig tanul, de a korodhoz képest ez elképesztő!

-És segítesz nekem?-kérdezte egy angyali mosollyal, amire természetesen nem tudtam nemet mondani.

-Majd még megbeszéljük a szüleiddel is, hogy átjöhetsz-e párszor, és akkor gyakorlunk.

-Köszönöm!-ugrott az ölembe és egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra. 

Átöleltem apró testét, és már most a szívembe lopta magát. Az ölembe ültetve, vissza fordultam a lap felé, és folytattam az előzőleg elkezdett rajzomat, melyen egy lány szerepelt. Senkiről nem mintáztam, inkább csak a fantáziámra bíztam, ahogy máskor is szoktam.

Nem sokkal később arra lettem figyelmes, hogy Angel meg sem szólal. Rápillantottam és mosolyogva állapítottam meg, hogy elaludt. Óvatosan felálltam, a karjaimba tartva a kis csöppséget, majd lementem a földszintre.

-Brooklyn, nem tudod h...-szólt azonnal anyu.

-Shhh! Ne keltsd fel!-pillantottam le Angel-re.

-Vigyázz, el ne ejtsd!-vált azonnal aggódó felnőtté.

-Anyuu! Nem vagyok már dedós, elbírok egy kislányt. Mindjárt jövök vissza, csak haza viszem-indultam az ajtó felé.

Anya kinyitotta nekem az ajtót, majd igyekeztem nem megbotlani valamiben. Sikeresen átértem a szomszéd házhoz, majd becsöngettem. Mary nyitott ajtót, aki amint meglátott, átvette tőlem a csemetét. Én ott maradtam egyedül, de úgy gondoltam csak nem fogják leharapni a fejemet, ha beljebb merészkedek. 

Mary amint lefektette a kicsit, vissza jött hozzám, és kedvesen rám mosolygott. Eszembe jutott, hogy mit beszéltük Angel-el, mielőtt elaludt, úgyhogy szóvá is tettem:

-Gondolom már láttátok, hogy a lányotok milyen tehetséges, és mivel én rajz suliba járok, arra gondoltam, hogy néha átjöhetne rajzolgatni, és így fejlődne is.

-Nézd, ha Neked nem gond, felőlem mehet. Legalább egy kicsit kettesben tudunk lenni a férjemmel, ugyanis mióta ő megszületett, erre nem is nagyon volt példa. De mindegy, gondolom ez Téged nem érdekel.. 

-Hát igazából nem akarok bele mászni más magánéletébe, soha nem voltam olyan fajta... Viszont, mit szólnál ahhoz, hogy ha megbeszélnénk egy napot, és akkor mindig elvinném? Így legalább ti is mindig eltudtok menni valahová-tettem egy javaslatot.

-Ez szuper ötlet... Viszont most nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ezt fizetni tudnánk.

-Úristen, dehogy is! Szó sincs ilyenről. Egyrészt nem lenne pofám pénzért csinálni, másrészt pedig nekem is jó, mert így még többet rajzolhatok, meg amúgy is szeretem a gyerekeket.

-Jajj, bocsánat, félreértettem! 

-Lehet hogy én fogalmaztam félreérthetően... De vissza térve az előzőre: holnap kezdjük a sulit, és akkor megkapjuk az órarendet, meg akkor mindent megtudunk a suliról, és utána feltétlenül egyeztetünk. Egy rendben?

-Persze! És köszönöm, hogy segítesz Angel-nek. Meg a mai délutánt is köszönöm.

-Ugyan, nincs mit. Bármikor!-mosolyogtam továbbra is, majd miután elköszöntünk, hazamentem.

Anyu a nappaliba ücsörgött, miközben a tv-t nézte. Leültem mellé, és kezembe véve a telefonomat, felmentem az egyik legismertebb közösségi hálóra. Andy adat lapjára mentem, és megnéztem az eddig feltöltött képeit, amik közül néhányat lájkoltam is. Volt egy osztály fénykép is, amin ha jól számoltam 14-en voltak. Mindenki nagyon szimpatikusnak tűnt, és ez egy még szélesebb mosolyt csalt az arcomra. Komolyan mondom ilyen jól még soha semmi nem alakult. Vissza emlékeztem a pár hónappal ezelőtti énemre. Akkor csak arról álmodoztam, hogy vissza kapjam az édesanyámat. Most pedig nem csak hogy Őt kaptam vissza, de itt van Sam és Harry is.

Apropó Harry: még mindig nem jött vissza, és ekkor már egy picit kezdtem aggódni, hogy hová tűnhetett.

-Nem tudod, hogy hová tűnt Harry?-fordultam anyu felé.

-Nem. Én is ezt akartam kérdezni, mielőtt vissza vitted Angel-t, mert Sam is elment Vele, de Ő azóta már haza ért.

-És Harry?

-Ő még nem. Fogalmam sincs, hogy hol lehet.

-És Sam nem mondott semmit?

-Nagyon titkolózott, és nem tudtam belőle kihúzni egy szót sem.

-Hát akkor azt hiszem nekem is fölösleges kérdezősködnöm. Mindegy, felmegyek a szobámba olvasni-álltam fel.

Amint saját kis birodalmamba léptem, az asztalon azonnal megláttam egy dobozt, ami rám várt. Az egész fekete volt, így eléggé feltűnő volt a lila ágyneműn. Fogalmam sem volt hogy ki tehette ide, hiszen Harry nem volt itthon. Így kizárásos alapon vagy Sam, vagy anyu, de én inkább az előbbire tippelnék.

Kíváncsian emeltem fel a tetejét, és elképedve néztem a benne lévő gyönyörű ruhát. Kezembe véve még jobban szemügyre tudtam venni, és akkor már biztos voltam benne, hogy ez az, amit délelőtt annyira néztem a kirakatban. Egy cetli esett a földre, amin olyan kézírás volt, amit ezer közül is felismernék, ezért is volt felesleges oda írnia nevének első betűjét:

,,Kapsz fél órát, hogy elkészülj. H."

Azonnal a fürdőbe siettem. Hajat mosni már nem volt időm, így egy hajfánk segítségével kontyba fogtam hosszú, szőke hajamat. Sminknek száj fényt, és szempilla spirált tettem fel egy kis alapozóval kiegészítve. Magamra vettem egy testszínű harisnyát, hiszen még csak tavasz van, és este azért a levegő még hűvös. Majd a gyönyörű, virágokkal díszített ruhát felhúztam. A hátán lévő cipzárral egy kicsit bajlódtam, de aztán sikerült megoldanom anélkül, hogy elszakadt volna a ruha, vagy kitörtem volna a karomat.

A szekrényemből egy kis táskát vettem elő, amely pont arra volt elég, hogy a telefonomat bele tegyem. Átdobtam a vállamon, majd az órára vándorolt a tekintetem: már csak egy perc maradt a megadott fél órából.

Villám gyorsan átrohantam a gardróbhoz, ahol előkutattam a sima, fekete balerina cipőmet, majd azzal a kezembe lerohantam a lépcsőn. Az ajtónál felvettem a lábbelit és egy boleró szerűséget.

-Hűha! Szép!-dicsért meg anyu, mikor meglátott.

Az előttem lévő nyílás záró kinyitódott, és az én egyetlen szerelmem lépett be rajta. 

-Szia!-köszöntöttem egy szájra puszival.

Gyönyörű zöld szemét végig futtatta rajtam, majd egy elégedett mosoly ült ki az arcára, melynek köszönhetően megint láthattam azokat az őrjítően aranyos gödröcskéket.

-Fantasztikusan nézel ki!-suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott halántékomra.

~42. fejezet~

Sziasztok! Ismételten egy új résszel jelentkezem, remélem tetszeni fog Nektek, mert elég sokat dolgoztam vele. Bár nem lett olyan hosszú, de talán így is elfogadható lett. A következő részt nem tudom mikor fogom hozni, mert most egy csomó dogát fogunk írni a szünet előtt, plusz tánc gála, készülődés a karácsonyra meg minden. Valamint az ünnep alatt sem lesz nagyon időm, de azért próbálkozom. Egyébként pedig nem sokára megnyitja kapuit az új blogunk, melynek címe: Happily. 
De ez a jövő zenéje, most egyelőre ezzel a bloggal foglalkozzunk. Jó olvasást Nektek, és várom a véleményeket.

U.i: köszönöm ez előző részhez érkező megjegyzéseket, a feliratkozókat és az oldalmegjelenítéseket. Imádlak titeket

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Haza érve még gyorsan bele írtuk neveinket a füzetekbe, majd ismételten becsöngettünk a szomszédba. Angel, és az édesanyja nyitottak ajtót, a kislány pedig miután egy mosolygós 'sziasztok'-kal köszöntött minket, kis ujjait a kezünkre fonta, és a szobája felé irányított minket. 

Természetesen, mint egy tipikus kislánynál a falak rózsaszínben pompáztak. A helyiség tele volt plüss állatokkal, meg Barbie-kal, amiket Angel lelkesen mutogatott nekünk. 

-Ő itt Brown úr!-mutatta fel az egyik plüss mackóját, és Boo kezébe nyomta.-Anyutól kaptam, és mindig vele alszok.

-Nagyon aranyos!-mosolygott barátnőm, majd vissza nyújtotta a kislánynak a plüsst, de ő nem fogadta el.

-Szeretném ha te vigyáznál Rá!-mondta.

-És akkor ezentúl mivel fogsz aludni?

-Van még sok másik.

-De nem ez volt a kedvenced?-értetlenkedett a barátnőm.

-De. Csak nálad sokkal jobb helye lesz. Már születésem óta velem van, és most már ideje, hogy megismerjen új embereket is. És legalább sosem leszel egyedül!-ölelte meg Angel a barátnőmet.

Az ember el se hinné hogy ez a csöppség még csak 5 éves. Nagyon szépen beszél már, és a kora ellenére nagyon okos. 

-De ez nem csak a tiéd, hanem Harry-é is!-mondta, mire én elcsodálkoztam.

Közelebb mentem hozzájuk, majd leguggoltam melléjük. 

-És minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?-kérrdeztem mosolyogva.

-Csak úgy. Mert örülök, hogy itt vagytok!-nevetett édesen, majd engem is megölelt. 

-Na és mond csak! Megengedték, hogy át gyere hozzánk?-tettem fel a kérdést.

-Persze-vágta rá, mintha mi sem lett volna természetesebb.

-Akkor mire várunk még?! Gyere!-kapta fel az ölébe Boo a kislányt.

Az ajtóban Mary jelent meg, és én a biztonság kedvéért őt is megkérdeztem-e, hogy elengedi Angel-t. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy igen, majd miután felvettük a cipőnket, és elköszöntünk Mary-től meg Pete-től, kiléptünk az utcára.

Brooklyn-ra pillantottam, aki mosolyogva nézte a kislányt. Elgondolkoztam a jövőn... Vajon nekünk is ilyen kislányunk lesz? Vagy egyáltalán Boo akar kisgyereket? Tudom, hogy még fiatalok vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy én sosem fogom elhagyni ezt a lányt, hiszen ő jelenti nekem az életet. Nem csak egy fellángolás, hanem tényleg igazán szeretem Őt.

-Szia, Angel!-üdvözölte Kate a csöppséget, mikor beléptünk az ajtón.

Apu is mosolyogva köszönt, majd minden szobát megmutattunk Neki.

-Brooklyn, te hercegnő vagy?-kérdezte a kislány, mire mindketten elnevettük magunkat.

-Ezt hogy érted?-szólalt meg csodálkozva, de még mindig nevetve barátnőm.

-Egy palotában élsz! A hercegnők laknak ilyen helyen-mondta komolyan, és szerintem nem értette, hogy mi olyan vicces.

-Nem, mi csak örököltük ezt a házat-felelte barátnőm, mikor leheveredtünk az ágyára.

Angel ült középen, mi a két oldalán foglaltunk helyet. Brown úr, pedig a párnán 'pihent', ugyanis a kislány azt állította, hogy a mackó ilyenkor már 'aludni' szokott.

-Mi az, hogy örökölni?

-Hát hogy ha valaki meghal, akkor az ő tulajdonát valamelyik család tagja kapja meg-magyaráztam el.

-És ki az aki meghalt?

-Az apukám-válaszolt Boo.

-És akkor Sam kicsoda?

Teljesen el voltam képedve.. Ez a kislány okosabb, mint addig gondoltam. Brooklyn-ra néztem, aki kérdőn nézett vissza rám, hogy most akkor mit csináljon. Elvégre ez a dolog túl bonyolultnak bizonyult ahhoz, hogy érthetően el tudjuk mondani egy kislánynak, még akkor is, ha ilyen okos.

-Ő az én apukám-mondtam végül, mikor már Angel türelmetlenül nézett hol rám, hol barátnőmre.

-És akkor Kate mindkettőtök anyukája?

-Nem, mi nem vagyunk testvérek. Ő csak az én anyukám.

-De Kate és Sam szeretik egymást?

-Igen.

-És akkor ti mik vagytok?-zavarodott össze egy pillanatra.

-Hát... mi egy pár vagyunk-kulcsoltam össze ujjainkat Boo-val.

-Én ezt nem értem!-fogta a fejét, és valahogy sejtettem, hogy ez lesz. 

-Nem baj! Ez túl bonyolult, te pedig még túl pici vagy, de ha nagyobb leszel biztosan meg fogod érteni-vigasztalta Brooklyn, végig simítva apró kezén.

-De akkor ti szerelmesek vagytok?-ragadta meg az egyik információt, amit ezek szerint megértett.

-Igen-néztünk egymásra elmosolyodva.

-Nekem is van egy szerelmem!-jelentette be Angel.

-Hűha! Ez komolyan hangzik-pillantottunk rá újra.

-Dave-nek hívják, és az óvodában csoport társam. Ma nem láttam, mert nem voltam oviba, de pénteken azt mondta, hogy ő is szeret engem-újságolta el a nagy hírt elvörösödve.

Vissza emlékeztem az óvodai éveimre. Bár nem túl sok maradt meg belőle, arra emlékszem, hogy 'bele szerettem' a nővérem legjobb barátnőjébe, és mikor átjött hozzánk le sem lehetett róla vakarni. Természetesen ez az az évek során elmúlt, és nem is volt komolyan. Inkább csak rajongásnak mondanám, hiszen gyönyörű lány. Még mindig előttem van az arca, pedig a temetésen láttam utoljára. Már a nevére nem emlékszem, és ha velem szembe jönne az utcán akkor talán meg sem ismerném.. Biztosan sokat változott, ahogy én is.

-Játszunk bújócskát! Nektek olyan hatalmas házatok van!-vetette fel az ötletet a kislány, ezzel vissza rángatva a jelenbe.

-Rendben, de csak ezen az emeleten!-tűzte ki az egyetlen szabályt Boo.

-Oké. Számoljatok el 10-íg, addig én elbújok!-pattant fel izgatottan a kislány, majd elhagyta a szobát.

Kihasználva, hogy kettesbe voltunk egy csókot loptam barátnőmről, miközben magunkba számoltunk.

-3...2...1!-mondtuk hangosan az utolsó számokat, majd felálltunk és neki álltunk a keresésnek.

Igazából már az első pillanatba láttuk, hogy a függöny mögött van, hisz apró, kikandikáló lábai lebuktatták. De úgy tettünk, mint ha semmit nem látnánk, és mindent megnéztünk, úgy téve mintha nem találnánk. Már mikor vagy 10 perce 'kutattuk' úgy tettünk mintha el lennénk keseredve. Leültünk háttal a függönynek és folytattuk a színészkedésünket.

-Hát hiába... Angel túl járt az eszünkön-szólaltam meg.

-Igen... még soha nem történt velem ilyen, hogy valakit nem találtam meg-szomorkodott Boo.

-Kukuucs!-ugrott a hátunkra a kislány, mire mi óvatosan megfordultunk.

Egymásra néztünk, majd miután biztosak voltunk abban, hogy ugyanarra gondolunk, csikizni kezdtük a kis apróságot. Kacagása és sikongatása töltötte be a szobát. Alig bírta kinyögni, hogy 'elég', de mi még ezek után sem hagytuk békén. Ugyanúgy nevettünk vele együtt, ahogy ő tette, és míg mindannyian el nem fáradtunk, folytattuk a tevékenységet. 

Mikor levettük róla kezeinket, még utána is sokáig nevettünk, és csak nagy nehezen tudtuk abba hagyni. Én az órára néztem, amely pontosan 17:00-át mutatott. Iszonyúan késésbe voltam, és tudtam, hogy nem lesz kész időben az, amire készültem. 

-Nem most el kell mennem!-álltam fel, és a szobámba mentem a telefonomért, meg egy kis pénzért.

-Baj van?!-jött utánam Brooklyn, nyomába a kislánnyal.

-Nem, dehogy! Csak el kell intéznem valamit, de majd jövök-álltam meg egy pillanatra, hogy el tudjak búcsúzni tőlük.

-Hová mész?-értetlenkedett Angel.

-Az még egyelőre legyen meglepetés!

-Mikor jössz?-érkezett egy újabb kérdés Boo-tól.

-Nem tudom, de sietek vissza, oké?!

-Rendben!-nyomott egy puszit az arcomra.

-Sziasztok!-öleltem meg a kislányt is, majd lerohantam a földszintre.

A konyhába Kate-re leltem, apu pedig a nappaliba ücsörgött.

-El tudnál dobni valahová, légyszíves?-kértem meg Őt.

-Ha elmondod hová, akkor igen!-állt fel, majd elmondtam a pontos címet, úgy hogy Kate ne hallja meg.

Szerettem volna teljes titokba tartani, és félő volt, hogy ha ő megtudja elmondja Boo-nak is, így pedig nem lenne meglepetés. 

Gyorsan magunkra kaptuk a cipőnket, majd beszálltunk a kocsiba, és siettünk, ahogy csak a közlekedési táblák engedték.

~41. fejezet~

Sziasztok! Egy új résszel jelentkezem ismét, ami szerintem viszonylag tűrhető lett. Egy kicsit rövidnek tűnhet, de csak azért mert ebben inkább leírások vannak, és kevés a párbeszéd. Túlléptük a 11.000 oldalmegjelenítést, aminek én nagyon-nagyon örülök. Köszönöm Nektek, ez mind a ti érdemetek. Valamint köszönöm a megjegyzéseket, mindig örülök, mikor meglátom, hogy kaptam egy újabbat, és igyekszem mindig válaszolni rájuk.
Azt hiszem ennyi lettem volna én.. Vagyis utólag is boldog mikulást. Na de most már abba hagyom a szövegelést. Jó olvasást és várom a véleményeket.

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Mikor haza értünk Sam egy nagy kupac könyvvel várt minket, amik mint ahogy később kiderült, a tankönyveink voltak. Természetesen mindegyiket el kellett látnunk címkékkel, így hát felcipeltük őket az emeletre. Előkerestem a szeptemberről maradt vinyettákat, majd a közös helyiségbe letelepedtünk, néhány tollal a kezünkbe. Én elvettem Harry-től a könyveket, ő pedig tőlem, és egymást tankönyveit címkéztük fel. Én igyekeztem a legszebb betűimmel leírni Harry nevét, és a fiú is hasonló képpen tett. A kupac tetejéről leemeltem a matek könyvet és mosolyogva néztem a 'Brooklyn Sparks' feliratot. Nem azért, mert annyira szeretem a nevemet, hanem mert még soha nem láttam ezt a két szót Harry kézírásával. Sőt ha így vissza gondolok, én sem írtam még le a fiú teljes nevét. Viszont a suliba már jó párszor láttam az írását, így bárhol felismerném. Ahhoz képest hogy fiú, szerintem nem ír olyan rondán, de azért szépnek sem mondanám.

A szobámba kinyitottam az egyik fiókot, és elővettem a megmaradt, üres füzeteket... Hát nem volt túl sok, hiszen mindössze 2 darabot találtam.

-Te hányat találtál?-mentem át Harry-hez, aki az egyik doboz mélyén kotorászott (tipikus pasi: persze hogy még nem pakolt ki mindent).

-Egyet-mutatta fel egy széles mosoly kíséretében az említett darabot.

-Hát jó.. akkor akció indul!-mentem a lépcső felé, hogy eljussak anyu szobájáig.

Mivel a saját hálójába nem találtam, így átmentem a dolgozó szobájába. A gép előtt ülve találtam Rá, rengetek papír között.

-Mond gyorsan!-nézett rám egy pillanatra.

-Összesen csak 3 füzetünk van, és hát kéne venni párat-utaltam arra, hogy szükségünk lenne egy kis pénzre.

-Tessék, itt van pénz!-nyomott a kezembe egy bizonyos összeget.-A maradékból mennyetek el ebédelni, vagy ahova akartok, de ne szokj hozzá ehhez. Csak egy kivételes alkalom, hiszen tudod, hogy mit beszéltünk meg!

-Köszönöm!-pusziltam arcon, és már el is hagytam a kis helyiséget.

Igen, valóban megbeszéltük, hogy Harry-nek és nekem is kell majd dolgozni a cégnél, szóval unatkozni biztos nem fogunk.

Barátomnak is sikerült egy kis pénzt szereznie édasapjától, így semmi nem állta utunkat, hogy bele vessük magunkat az első Brighton-i bevásárlásunkba. 

Az utcára kilépve tulajdonképpen fogalmunk sem volt, hogy merre kell menni, de végül elindultunk csak úgy spontán az egyik kis utcába. Az ajtók a világ összes színében pompáztak. Rózsaszíntől elkezdve a lilán át minden féle volt, de ez Angliába egyáltalán nem szokatlan, bár azt hittem, hogy Brighton sokkal másabb lesz. 

Addig céltalanul bolyongtunk, amíg nem találtunk egy utcai táblát, térképpel. A piros pöttyhöz viszonyítva nagyjából kikövetkeztettük, hogy merre lehet a pláza, de azért a biztonság kedvéért a telefonommal lefényképeztem, hátha a későbbiekben szükségünk lesz rá.

Kiértünk egy fő útra, ahol már rengeteg ember mászkált az utcákon. Furábbnál furább fazonokat láttam, de én örültem Nekik, hiszen pontosan ez volt az egyik dolog, amit imádtam Londonba. Tulajdonképpen ez a két város nagyon hasonlít egymásra, csak abban különbözik, hogy itt van tengerpart, és talán egy kicsit melegebb erre az idő is, mármint Angliához képest.

-Nézd!! Ott van!-mutattam az épületre, mikor végre oda értünk.

Gyorsabbra vettem a tempót, és szinte húztam magam után a pláza felé. Na igen... Sejthettem volna, hogy ő sem szeret ilyesmi helyekre járni, pláza nem egy lánnyal. Hiába is tagadnám, imádok vásárolni, nem véletlen hogy ilyen sok ruhám van (pontosabban csak volt, mert a felét eladományoztam).

A fotocellás ajtó kinyílt, ahogy közeledtem felé, én pedig beléptem rajta. Csodálattal néztem körbe, tekintetem boltról boltra járt, és akkor elhatároztam, hogy ide máskor is el fogok járni. Csillogó szemekkel bámultam az egyik kedvenc ruha boltomat, ami mint mindig most is tele volt a legújabb kollekció darabjaival.

-Füzetért jöttünk!-figyelmeztetett Harry.

-Tudom de nézd már milyen szépek-mutattam a kirakatban lévő csodálatos ruhákra

-Tudhattam volna, hogy nem lehet Veled vásárolni menni-forgatta gyönyörű szemeit.

-Jó, menjünk keresünk valami helyet, ahol lehet venni füzeteket, de ha marad pénzünk, feltétlenül vennem kell egy ruhát. Holnap suli, mégis csak ki kell néznem valahogy.

-Egy fél szoba megtelne a gönceidtől-nézett rám.

-De azok közül egyik sem elég jó ahhoz, hogy holnap azt vegyem fel.

-Hát persze. Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy felveszel egy ,,ezeréves" pólót, ami már rég kiment a divatból-rajzolt idéző jelet a levegőbe.

-Olyan ünnep rontó vagy!

-Ne duzzogj, hanem inkább gyere, mert nap estig itt leszünk, és emlékezz vissza rá, hogy mit ígértél Angel-nek.

 Eszembe juttatta a szomszéd kislányt, aki azonnal belopta magát a szívembe. Gyönyörű szőke haj keresztezi azt az édes kis arcot, melyet kék szemei tesznek igazán különlegessé. Először félénk volt velünk, mikor becsöngettünk, de aztán össze szedte a bátorságát, és azonnal játékra invitált minket. Legszívesebben azonnal mentem volna vele, csak hát ugye hívott a kötelesség. Viszont ahogy elkészültem mindennel, megyek is át hozzájuk, hogy újra láthassam azt az őszinte, gyermeki mosolyt az arcán.

A mozgólépcsőn felmentünk a második emeletre, ahol meg is találtuk a keresett boltot. Tulajdonképpen a füzetek között is rengeteget válogattam, mert nekem sosem volt mindegy, hogy mibe írom az unalmasabbnál unalmasabb szövegeket, amit a tanárok diktálnak. Végül a természeti képekkel ellátott füzetek mellett döntöttem, Harry pedig a simák mellett tette le a voksát. Gyorsan kifizettük új szerzeményeinket, majd össze számoltuk a maradékot.

-Légyszi együnk már valamit! Éhen halok!-nyöszörgött a fiú.

Újra átszámoltam a megmaradt összeget, és rájöttem, hogy ha most eszünk, akkor bizony ebből a pénzből már nem veszek ruhát. Természetesen nem hagyhattam, hogy éhen haljunk, így egy sóhaj kíséretében elindultam az egyik gyors étterem felé. 

-Köszi. Megígérem, hogy kapsz majd tőlem egy ruhát. Amilyet csak szeretnél-nyomott egy puszit az arcomra, mire én halványan elmosolyodtam.

-Ne hülyéskedj, nem kell. Majd veszek magamnak máskor, csak találok valamit otthon, amit fel tudok venni. Csak nem gondolod, hogy hagyom hogy éhen halj!

10 perc múlva már egy két személyes asztalnál ültünk a sült krumplinkat eszegetve. Néha-néha mosolyogva egymásra pillantottunk, és tulajdonképpen nem is volt baj, hogy nem beszélgettünk. És magamnak is hazudnék ha nem vallanám be: ez sokkal jobb, mint a vásárlás. Imádom, mikor kettesbe vagyunk, és tudom, hogy ez egyre ritkább lesz a későbbiekben. Ha mindenki ilyen jó fej lesz, mint Andy, akkor sok baráttal fogunk gazdagodni, és így egymásra kevés időnk lesz, annak ellenére, hogy együtt lakunk. 

És a sok kihagyás után, újra vissza kell szokni a suliba, és újra tanulnunk kell, pláne ha ki akarjuk javítani ezeket a 'gyönyörű' jegyeket, amiket abban a bizonyos időszakban kaptunk, mikor össze voltunk veszve.

A nagy elmélkedésben fel sem tűnt, hogy fogytán van a krumpli, és az utolsó szemért egyszerre nyúltunk, minek következtében kezünk össze ért. 

-Legyen a tiéd!-engedte el Harry.

-Nem, inkább a tiéd!-engedtem el én is.

-Fele?-vonta fel kérdőn a szemöldökét.

Ismét felemeltem azt a szerencsétlen burgonyát, majd barátom is megragadta, és ketté törtük. Utolsó korty innivalónkat is elfogyasztottuk, majd kidobtuk a szemetet, és kezünkbe véve a füzetekkel teli szatyrot elindultunk haza felé. Vagyis elindultunk volna, ha tudtok volna hogy merre van az a haza. 

Viszonylag gyorsan kapcsoltam és eszembe jutott, hogy lefotóztam a térképet. Így hát elővettem a telefonomat, és miután megnéztük hogy pontosan melyik utcába vagyunk, igyekeztünk megtalálni a megfelelő utat. Körülbelül 2 perc múlva, már tényleg az otthonunk felé tartottunk. A tömött utcán kézen fogva sétáltunk, néha egy-egy szerelmes pillantást vetve egymásra. Boldog voltam és örültem annak, hogy itt lehetek életem szerelmével. Újra eszembe jutott Angel, és azt kívántam, hogy majd egyszer Nekem is ilyen gyönyörű kislányom legyen. Emlékszem, pár évvel ezelőtt elkezdtem tervezgetni, hogy hány gyerekem lesz, és hogy mikor fogok megházasodni. Helyesebbnél helyesebb partnert képzeltem el magamnak, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen csodálatos emberrel fog megáldani a sors. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy Ő itt van nekem. Hogy ő kiáll mellettem és szeret engem a sok hülyeségem ellenére is. Ha eddig nem lettem volna biztos benne, most már határozottan ki merem jelenteni, hogy szerelmes vagyok ebbe a fiúba, és ez az érzés soha nem fog elveszni.

~40. fejezet~

Sziasztok. Ismét egy kerek számhoz érkeztünk, és még valahogy mindig úgy érzem, hogy messze van a vége. De most nem is ez a lényeg. A részről annyit mondanék, hogy nem lett a leghosszabb, de talán mondhatom tartalmasnak. 
Azt hiszem most nem is akarok több mindent mondani. Kíváncsian várom a megjegyzéseket, mert ht mégis csak a 40. rész. Szóval jó olvasást és várom a véleményeket.

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Reggel ahogy kinyitottam a szememet, finom illatokat éreztem. A hasam jelzésképpen azonnal megkordult, én pedig már indultam is le a konyhába, ahol mint később kiderült Kate szorgoskodott.

-Szép jó reggelt!-üdvözöltem mosolyogva, majd helyet foglaltam az egyik széken.

-Neked is!-nézett rám egy pillanatra, majd tekintete azonnal vissza vándorolt a palacsintára, amit éppen sütött.

-Többiek?

-Sam elment megvenni a tankönyveiteket, mert állítólag ebben a suliban, teljesen másból tanítanak, mint az előző sulitokba. Brook pedig még alszik, bár fogalmam sincs, hogy hogy lehet ilyen sokat aludni...

Ötletem sem volt, hogy hány óra lehetett, ezért rápillantottam a falon lévő órára. Fél tizenegy. Persze nem véletlen, hogy ilyen sokat aludtunk. Tegnap nagyon későn feküdtünk le.. Vagyis ha pontosan akarok fogalmazni, akkor ma feküdtünk le túl korán. Ugyanis vagy hajnali fél kettő lehetett, mire mindenki elvonult a saját szobájába. A vacsoránk is hosszú volt, bár akkor leginkább a beszélgetésen, nem is az evésen volt a hangsúly. Aztán mikor a szüleink elmentek aludni, én még átmentem Boo-hoz. Beszélgettünk is egy kicsit, de leginkább csak csöndben néztük egymást, mintha csak némán tudtunk volna kommunikálni. Néha egyszer-egyszer megcsókoltuk egymást és össze bújtunk. Mindig is imádtam az illatát, mert az annyira Ő. Ezer közül is felismerném Boo illatát, és egyszerűen nem bírok betelni vele.

Gondolataimból egy (pontosabban kettő) kéz zökkentett ki, ami a szememet eltakarva megakadályozta, hogy megnézzem a 'támadómat'. Természetesen semmi szükség nem volt rá, mert a már előbb említett illata rögtön lebuktatta. Megfogtam két apró kezét, majd miután finoman leemeltem őket az arcomról, közelebb húztam magamhoz a barátnőmet, aki egy puszit nyomott az arcomra. 

Megkerülve a széket, leült az ölembe, és nyakamat átkarolva fejét a vállamnak döntötte. Karjaimat a dereka köré fontam, és mélyen beszívtam az általam annyira imádott illatot. 

-Hogy aludtál?-tette fel a kérdést mosolyogva.

-Jól... És te?!

-Szuperül! Végre tudtam normálisan aludni! És még szépet is álmodtam, bár nem igazán emlékszem rá.

-Hát akkor honnan tudod, hogy jó volt?!

-Mert te is benne voltál!-nyomott egy apró puszit a nyakamra.

-Na fiatalok. Kész a reggeli!-rakott le elénk egy-egy tányért Kate, középre pedig még egyet, ami jól meg volt rakva palacsintával.

-Már nem azért, de te hány embernek sütötted ezt a sok kaját?-tette fel a kérdést Brooklyn, miközben átült a mellettem lévő székre.

-Természetesen visszük a szomszédoknak! Remélem nem gondoltad komolyan, hogy nem mutatkozunk be. Vagyis csak ti ketten, mert mi már túl vagyunk rajta!

-Én meg azt remélem, hogy ezt most nem komolyan mondtad!

-Mert?

-Én nem fogok bájologni a szomszédoknak egy tál palacsintával a kezembe!-harapott bele a kezében tartott ételbe Boo.

-Maradj már! Tök jó fejek, majd meglátod. Mellettünk egy kedves házaspár van, egy 5 éves kislánnyal. Velünk szembe pedig egy idősebb néni, akinek van egy huskyja.

-Tényleg?-csillant fel a szeme.

Már kezdek hozzá szokni, de néha azért meg tud lepni a hangulat ingadozásaival. Az egyik pillanatban még fel van háborodva, hogy Kate feladatokat sóz rá, aztán pár perccel később már örül annak, hogy mehet a szomszédokhoz.

-És ennek miért is örülsz ennyire?!-kérdeztem értetlenkedve.

-Mert mindig is szerettem volna egy huskyt, csak ap... vagyis Bob utálta a kutyákat, meg azt hiszem allergiás is volt rájuk. Aztán később ugye megint nem lehetett, most meg már rájöttem, hogy nem nagyon lenne időm rá-mondta izgalomtól csillogó tekintettel.

Kate közben elhagyta a helyiséget, így ismét kettesbe maradtunk. Rengeteg palacsintát megettünk, de ennek ellenére még egy csomó maradt. Két felé szedtük, és mindkét adagot becsomagoltuk. 

Boo röpke fél óra alatt el is készült, ami nála elég gyorsnak számít, de ennek ellenére gyönyörű volt, mint mindig. Haját egy copfba össze fonta, és egy kis szempilla spirállal tette még gyönyörűbbé az egyébként is varázslatos szemét. Szűk farmert, és fekete hosszú ujjút viselt, boka csizmával. Lebaktattunk a konyhába, majd kezébe vette a tál ételt. Elköszöntünk Kate-től, és már mentünk is a mellettünk lévő házhoz. Az épület jóval kisebb volt, mint a miénk, de azért mégsem túl apró. Pont egy olyan családnak való, mint akik laknak benne. Kívülről olyan kis egyszerűnek tűnt, és úgy gondoltam, hogy ez belül sem lehet másmilyen. Barátnőm vékony ujját a csengőre helyezte, majd megnyomta azt. Halk csörgést hallottunk, ami bizonyára bent sokkal hangosabb volt. Egy nálam magasabb, középkorú férfi nyitott ajtót, nyomában a kislányával. 

-Jó napot! Ő Harry Styles, én pedig Brooklyn Sparks vagyok. A napokban költöztünk a szomszédba, és hoztunk önöknek egy kis finomságot!-nyújtotta felé a kis 'ajándékunkat' Boo.

-Sziasztok. Én Pete Wite vagyok-fogott mind kettőnkkel kezet.-És tegezzetek nyugodtan, annyira szerintem még nem vagyok idős.

-Sziasztok-köszönt félénken a kislány, majd vékonyka hangján bemutatkozott.-Angel vagyok.

-Örülök, hogy megismerhetlek, Angel-guggolt le hozzá barátnőm, majd gyengéden kezet rázott vele.

A háttérben egy csinos, Pete-tel körülbelül egy idős nő jelent meg. A bemutatkozásából kiderült, hogy Mary-nek hívják.

-Szeretnétek megnézni a szobámat?-kérdezte Angel, egy halvány mosollyal az arcán.

-Hát az a helyzet, hogy nekünk még el kell mennünk egy nénihez, és egyébként is: előbb a szüleiddel kéne ezt megbeszélni nem?-guggolt le ismét Boo, és kedvesen beszélt a kislányhoz.

Angel kérdőn nézett fel édesanyjára és édesapjára, akik csak ennyit mondtak Brooklyn-nak: 

-Természetesen bejöhettek, ha van kedvetek!

-Légyszii, gyertek!-nézett ránk a lány kiskutya szemeivel.

-Figyelj, akkor egyezzünk meg, oké?! Ha mindent elintéztünk, akkor vissza jövünk! Rendben?

-Jó, de siessetek!

-Persze, ahogy tudunk jövünk. Csak tudod egy új házzal sok munka van, és csak szombaton érkeztünk. De sietünk, aztán ha elengednek, akkor te is átjöhetsz hozzánk. Megegyeztünk?

-Igen-jelent meg egy széles mosoly az arcán.

-Akkor majd jövünk. És köszönjük a meghívást!-szólaltam meg én is.

-Ugyan, mi köszönjük az édességet, meg azt hogy engedtetek Angel kérésének.

-Na, mi megyünk is. Szerintem olyan négy-öt fele jövünk majd-mondtam, hiszen apu azt mondta, hogy ma még sok dolgunk lesz, bár azt nem tudom, hogy pontosan mire értette.

-Sziasztok!-köszöntünk el egymástól, majd miután felvettük a másik adag palacsintát, át mentünk a szembe szomszédhoz.

Most én csöngettem be, és pár másodperc múlva egy idős, ráncos bőrű néni nyitott ajtót. 

-Sziasztok. Ti biztosan az új lakók vagytok. Igazam van?-mosolyodott el, mellette pedig egy kutya jelent meg.

-Igen, ő Brooklyn Sparks, én pedig Harry Styles vagyok-mutatkoztam be illedelmesen.-Hoztunk önnek egy kis palacsintát.

-Nagyon szépen köszönöm, aranyosak vagytok. Az én nevem Grace. És bemutatnám Nektek az én egyetlen társamat, a kutyámat. Ő Cara-simogatta meg kedvence fejét.

-Gyönyörű! Látszik rajta, hogy sokat tetszik gondozni!-nézte folyamatosan az ebet Boo.

-Igen, igyekszem. Bár sajnos nem tudom olyan sokszor sétáltatni, amennyiszer én szeretném. A lábam sajnos nem mindig engedi-mutatott botjával az említett végtagjára.

-Én nagyon szívesen segítek önnek. Imádom a kutyákat, főleg a Husky-kat. 

-Igazán? Az nagyon jó lenne. Megtennéd, hogy leírod ide a telefon számodat? És akkor majd felhívlak...-vett elő a köténye zsebéből egy kis jegyzet tömböt.

Brooklyn pillanatok alatt felfirkantotta a számokat a nevével együtt, majd vissza adta Grace-nek. Barátnőm nem bírta megállni, hogy ne simogassa meg Cara-t. Teljesen oda volt az állatért, és nem csodálom, mert tényleg nagyon szép volt. Én is megsimogattam: a szőre puha volt, és jó vastag. 

Pár másodpercre rá, telefon csörgést hallottunk. Grace elővette a telefonját, és azt mondta, hogy ezt muszáj felvennie. Természetesen, miután elköszöntünk, haza mentünk, hiszen nem akartuk zavarni. 

Boo-ra néztem, aki csak folyamatosan mosolygott. Megálltam egy pillanatra a lánnyal szembe, és arcát a két kezem közé fogtam. 

-Most már boldog vagy, ugye?!-kérdeztem. 

-Igen! Minden olyan tökéletes. Már van egy barátunk, egy szuper suliba fogunk járni.. A szomszédaink is szuper aranyosak, anyuékkal is minden rendbe jött, és ami a legfontosabb, hogy együtt vagyunk itt! Szeretlek, Harry-nézett mélyen a szemembe. 

-Én is Téged, Boo!-húztam közelebb magamhoz, majd megcsókoltam.

Az utcán csak mi ketten voltunk, valószínűleg sokan éppen dolgoztak. Éreztem rajta, hogy most tényleg igazán boldog és nem csak úgy mondja. Mindketten boldogok voltunk, és akár mi is volt régen, most már magunk mögött kell hagyni és csak is kizárólag a jövőre koncentrálni!