~42. fejezet~

Sziasztok! Ismételten egy új résszel jelentkezem, remélem tetszeni fog Nektek, mert elég sokat dolgoztam vele. Bár nem lett olyan hosszú, de talán így is elfogadható lett. A következő részt nem tudom mikor fogom hozni, mert most egy csomó dogát fogunk írni a szünet előtt, plusz tánc gála, készülődés a karácsonyra meg minden. Valamint az ünnep alatt sem lesz nagyon időm, de azért próbálkozom. Egyébként pedig nem sokára megnyitja kapuit az új blogunk, melynek címe: Happily. 
De ez a jövő zenéje, most egyelőre ezzel a bloggal foglalkozzunk. Jó olvasást Nektek, és várom a véleményeket.

U.i: köszönöm ez előző részhez érkező megjegyzéseket, a feliratkozókat és az oldalmegjelenítéseket. Imádlak titeket

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Haza érve még gyorsan bele írtuk neveinket a füzetekbe, majd ismételten becsöngettünk a szomszédba. Angel, és az édesanyja nyitottak ajtót, a kislány pedig miután egy mosolygós 'sziasztok'-kal köszöntött minket, kis ujjait a kezünkre fonta, és a szobája felé irányított minket. 

Természetesen, mint egy tipikus kislánynál a falak rózsaszínben pompáztak. A helyiség tele volt plüss állatokkal, meg Barbie-kal, amiket Angel lelkesen mutogatott nekünk. 

-Ő itt Brown úr!-mutatta fel az egyik plüss mackóját, és Boo kezébe nyomta.-Anyutól kaptam, és mindig vele alszok.

-Nagyon aranyos!-mosolygott barátnőm, majd vissza nyújtotta a kislánynak a plüsst, de ő nem fogadta el.

-Szeretném ha te vigyáznál Rá!-mondta.

-És akkor ezentúl mivel fogsz aludni?

-Van még sok másik.

-De nem ez volt a kedvenced?-értetlenkedett a barátnőm.

-De. Csak nálad sokkal jobb helye lesz. Már születésem óta velem van, és most már ideje, hogy megismerjen új embereket is. És legalább sosem leszel egyedül!-ölelte meg Angel a barátnőmet.

Az ember el se hinné hogy ez a csöppség még csak 5 éves. Nagyon szépen beszél már, és a kora ellenére nagyon okos. 

-De ez nem csak a tiéd, hanem Harry-é is!-mondta, mire én elcsodálkoztam.

Közelebb mentem hozzájuk, majd leguggoltam melléjük. 

-És minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?-kérrdeztem mosolyogva.

-Csak úgy. Mert örülök, hogy itt vagytok!-nevetett édesen, majd engem is megölelt. 

-Na és mond csak! Megengedték, hogy át gyere hozzánk?-tettem fel a kérdést.

-Persze-vágta rá, mintha mi sem lett volna természetesebb.

-Akkor mire várunk még?! Gyere!-kapta fel az ölébe Boo a kislányt.

Az ajtóban Mary jelent meg, és én a biztonság kedvéért őt is megkérdeztem-e, hogy elengedi Angel-t. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy igen, majd miután felvettük a cipőnket, és elköszöntünk Mary-től meg Pete-től, kiléptünk az utcára.

Brooklyn-ra pillantottam, aki mosolyogva nézte a kislányt. Elgondolkoztam a jövőn... Vajon nekünk is ilyen kislányunk lesz? Vagy egyáltalán Boo akar kisgyereket? Tudom, hogy még fiatalok vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy én sosem fogom elhagyni ezt a lányt, hiszen ő jelenti nekem az életet. Nem csak egy fellángolás, hanem tényleg igazán szeretem Őt.

-Szia, Angel!-üdvözölte Kate a csöppséget, mikor beléptünk az ajtón.

Apu is mosolyogva köszönt, majd minden szobát megmutattunk Neki.

-Brooklyn, te hercegnő vagy?-kérdezte a kislány, mire mindketten elnevettük magunkat.

-Ezt hogy érted?-szólalt meg csodálkozva, de még mindig nevetve barátnőm.

-Egy palotában élsz! A hercegnők laknak ilyen helyen-mondta komolyan, és szerintem nem értette, hogy mi olyan vicces.

-Nem, mi csak örököltük ezt a házat-felelte barátnőm, mikor leheveredtünk az ágyára.

Angel ült középen, mi a két oldalán foglaltunk helyet. Brown úr, pedig a párnán 'pihent', ugyanis a kislány azt állította, hogy a mackó ilyenkor már 'aludni' szokott.

-Mi az, hogy örökölni?

-Hát hogy ha valaki meghal, akkor az ő tulajdonát valamelyik család tagja kapja meg-magyaráztam el.

-És ki az aki meghalt?

-Az apukám-válaszolt Boo.

-És akkor Sam kicsoda?

Teljesen el voltam képedve.. Ez a kislány okosabb, mint addig gondoltam. Brooklyn-ra néztem, aki kérdőn nézett vissza rám, hogy most akkor mit csináljon. Elvégre ez a dolog túl bonyolultnak bizonyult ahhoz, hogy érthetően el tudjuk mondani egy kislánynak, még akkor is, ha ilyen okos.

-Ő az én apukám-mondtam végül, mikor már Angel türelmetlenül nézett hol rám, hol barátnőmre.

-És akkor Kate mindkettőtök anyukája?

-Nem, mi nem vagyunk testvérek. Ő csak az én anyukám.

-De Kate és Sam szeretik egymást?

-Igen.

-És akkor ti mik vagytok?-zavarodott össze egy pillanatra.

-Hát... mi egy pár vagyunk-kulcsoltam össze ujjainkat Boo-val.

-Én ezt nem értem!-fogta a fejét, és valahogy sejtettem, hogy ez lesz. 

-Nem baj! Ez túl bonyolult, te pedig még túl pici vagy, de ha nagyobb leszel biztosan meg fogod érteni-vigasztalta Brooklyn, végig simítva apró kezén.

-De akkor ti szerelmesek vagytok?-ragadta meg az egyik információt, amit ezek szerint megértett.

-Igen-néztünk egymásra elmosolyodva.

-Nekem is van egy szerelmem!-jelentette be Angel.

-Hűha! Ez komolyan hangzik-pillantottunk rá újra.

-Dave-nek hívják, és az óvodában csoport társam. Ma nem láttam, mert nem voltam oviba, de pénteken azt mondta, hogy ő is szeret engem-újságolta el a nagy hírt elvörösödve.

Vissza emlékeztem az óvodai éveimre. Bár nem túl sok maradt meg belőle, arra emlékszem, hogy 'bele szerettem' a nővérem legjobb barátnőjébe, és mikor átjött hozzánk le sem lehetett róla vakarni. Természetesen ez az az évek során elmúlt, és nem is volt komolyan. Inkább csak rajongásnak mondanám, hiszen gyönyörű lány. Még mindig előttem van az arca, pedig a temetésen láttam utoljára. Már a nevére nem emlékszem, és ha velem szembe jönne az utcán akkor talán meg sem ismerném.. Biztosan sokat változott, ahogy én is.

-Játszunk bújócskát! Nektek olyan hatalmas házatok van!-vetette fel az ötletet a kislány, ezzel vissza rángatva a jelenbe.

-Rendben, de csak ezen az emeleten!-tűzte ki az egyetlen szabályt Boo.

-Oké. Számoljatok el 10-íg, addig én elbújok!-pattant fel izgatottan a kislány, majd elhagyta a szobát.

Kihasználva, hogy kettesbe voltunk egy csókot loptam barátnőmről, miközben magunkba számoltunk.

-3...2...1!-mondtuk hangosan az utolsó számokat, majd felálltunk és neki álltunk a keresésnek.

Igazából már az első pillanatba láttuk, hogy a függöny mögött van, hisz apró, kikandikáló lábai lebuktatták. De úgy tettünk, mint ha semmit nem látnánk, és mindent megnéztünk, úgy téve mintha nem találnánk. Már mikor vagy 10 perce 'kutattuk' úgy tettünk mintha el lennénk keseredve. Leültünk háttal a függönynek és folytattuk a színészkedésünket.

-Hát hiába... Angel túl járt az eszünkön-szólaltam meg.

-Igen... még soha nem történt velem ilyen, hogy valakit nem találtam meg-szomorkodott Boo.

-Kukuucs!-ugrott a hátunkra a kislány, mire mi óvatosan megfordultunk.

Egymásra néztünk, majd miután biztosak voltunk abban, hogy ugyanarra gondolunk, csikizni kezdtük a kis apróságot. Kacagása és sikongatása töltötte be a szobát. Alig bírta kinyögni, hogy 'elég', de mi még ezek után sem hagytuk békén. Ugyanúgy nevettünk vele együtt, ahogy ő tette, és míg mindannyian el nem fáradtunk, folytattuk a tevékenységet. 

Mikor levettük róla kezeinket, még utána is sokáig nevettünk, és csak nagy nehezen tudtuk abba hagyni. Én az órára néztem, amely pontosan 17:00-át mutatott. Iszonyúan késésbe voltam, és tudtam, hogy nem lesz kész időben az, amire készültem. 

-Nem most el kell mennem!-álltam fel, és a szobámba mentem a telefonomért, meg egy kis pénzért.

-Baj van?!-jött utánam Brooklyn, nyomába a kislánnyal.

-Nem, dehogy! Csak el kell intéznem valamit, de majd jövök-álltam meg egy pillanatra, hogy el tudjak búcsúzni tőlük.

-Hová mész?-értetlenkedett Angel.

-Az még egyelőre legyen meglepetés!

-Mikor jössz?-érkezett egy újabb kérdés Boo-tól.

-Nem tudom, de sietek vissza, oké?!

-Rendben!-nyomott egy puszit az arcomra.

-Sziasztok!-öleltem meg a kislányt is, majd lerohantam a földszintre.

A konyhába Kate-re leltem, apu pedig a nappaliba ücsörgött.

-El tudnál dobni valahová, légyszíves?-kértem meg Őt.

-Ha elmondod hová, akkor igen!-állt fel, majd elmondtam a pontos címet, úgy hogy Kate ne hallja meg.

Szerettem volna teljes titokba tartani, és félő volt, hogy ha ő megtudja elmondja Boo-nak is, így pedig nem lenne meglepetés. 

Gyorsan magunkra kaptuk a cipőnket, majd beszálltunk a kocsiba, és siettünk, ahogy csak a közlekedési táblák engedték.