~44. fejezet~

Sziasztok Drága olvasók! Na sikerült össze hoznom egy újabb részt a szünet örömére. Úgy tervezem hogy még karácsony előtt megleplek titeket még egy résszel (ha lesz annyi időm kettővel is), de inkább nem ígérek semmit.
Nem tudom még, hogy a Happily meg fog e nyílni a hétvégén, mert őszintén mondom hogy a kinézet még nincs kész és addig nem akarunk bele kezdeni. Remélem megértitek ezt és nem haragudtok, amiért csúszunk egy kicsit és tovább várakoztatunk benneteket (már ha egyáltalán érdekel majd titeket a blog).
A mostani részről annyit mondanék, hogy lehet hogy nem olyan lett, mint amire vártatok, de talán hasonló hangulatú lett ez a rész is, mint a többi. Ígérem megpróbálok bele több boldogságot vinni, de ez a blog nem a cukiságról és a nyáladzásról szól. Az előző blogjaim szinte mind ilyenek voltak, és most szerettem volna egy olyat, ami a komoly dolgokat helyezi előtérbe, és úgy látom ez tetszik nektek (legalábbis a megjegyzésekből erre következtetek). Egy kicsit most ez rövidkére sikerült, de vigaszul azt tudom mondani, hogy tartalmas. Vagyis csak szerintem, de mondjátok meg ti!
Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket, nagyon örültem neki, viszont szomorúan láttam, hogy valaki leiratkozott a blogomról... Ennek mi az oka?
Na tudom, hogy ezt most egy kicsit hosszúra sikeredett, de úgy tűnik most sok mondani valóm akadt. Viszont most már abba hagyom: jó olvasást Nektek és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Délelőtt Boo szemének csillogásából azonnal láttam, hogy tetszik Neki a ruha, így egyértelmű volt, hogy meglepem Őt vele. Szerencsére apu is segített a tervem megvalósításában, és a randi megszervezésében is. Igaz, mindent az utolsó pillanatra hagytam, de mindent sikerült elrendezni. 

-Köszönöm a ruhát!-kaptam egy csókot attól a lánytól, akiért bármit megtennék.

-Nincs mit!-mosolyogtam rá ismételten.-Egyébként hogy telt a napod, miután elmentem?

-Angel-el rajzolgattunk, és nagyon tehetséges, és megkért, hogy tanítsam Őt, úgyhogy Mary-vel megbeszéltük, hogy hetente egyszer átjön majd. Aztán miközben én rajzoltam, Ő elaludt és haza vittem. De te mi a fenét csináltál ennyi ideig?

-Majd meglátod!-kacsintottam, majd pár perccel később már a homokos részen jártunk. 

Mivel a cipője egyébként is tele ment a szemcsés anyaggal inkább levette. Én is követtem a példáját, és így mezítláb sétáltunk a gyönyörű tengerparton. A nap már alig látszódott, de még utolsó erejével pirosassá változtatta az egész mindenséget, ami elterült előttünk. 

Pár méter után, pedig megérkeztünk az úti célunkhoz. Igazából nem volt nagy szám, de ahogy elnéztem Boo-t, örült neki.

-Tetszik?-kérdeztem izgatottan, mert azért mégis csak készültem rá.

-Persze! Ez gyönyörű!

A földre egy kockás pléd volt terítve, körülötte a homokba pedig mécseseket tettem, melyeket gyorsan meg is gyújtottam. Középre egy tálat helyeztem, amin különféle gyümölcsök voltak.

Brooklyn azonnal letelepedett a pokrócra, ahogy én is. Tekintetünket az előttünk elterülő vízen futtattuk végig, majd szinte egyszerre néztünk egymásra. Gyönyörű szeme, mely boldogságról árulkodott, mosolygásra késztetett.  

-Minek köszönhetem ezt az estét?-kérdezte végül, pár perc néma csönd után. 

-Nem tudom. Csak úgy, hogy kettesben tudjunk lenni.

-És még eper is van!-nyúlt bele a tálba, majd kihúzta a kedvenc gyümölcsét.

Körülbelül fél óra alatt elfogyasztottuk az összes ételt, de szinte folyamatosan tömtük egymást a finomabbnál finomabb falatokkal. 

Teli hassal dőltünk hátra, és a már lenyugvó napnak köszönhetően felbukkanó csillagokban gyönyörködtünk. 

Boo, fejét a mellkasomon pihentette és úgy kerestük a saját csillagunkat, amit nem olyan régen választottunk ki. 

-Nézd csak! Ott van!-mutatott a legfényesebb csillagra, ami az égen ragyogott.

Jobban szemügyre vettem és tényleg az volt az. Még talán soha nem láttam ilyen szépnek az eget, de lehet hogy csak a boldogság és a szerelem teszi ezt velem. Emlékszem Édesanyám mindig azt mondta, hogy ne azt válasszam, akit az egész világ gyönyörűnek lát, hanem akitől az egész világot gyönyörűnek látod. Azt hiszem sikerült megfogadnom a tanácsát, és remélem ha most lát engem, akkor büszke rám. 

-Min gondolkozol?-rántott vissza a valóságba barátnőm.

-Csak eszembe jutott Anyu...

-Eddig nem tudtam, hogy milyen érzés lehet, mikor elveszted az egyik szülődet. De mikor kiderült, hogy apukám meghalt... igazából még nagyon bele sem gondoltam, mit is jelent ez. Csak most fogom fel igazán, hogy ő az én Édesapám. Nem az, aki itt hagyott minket anyuval, hanem egy sokkal jobb ember, akit én nem ismerhettem meg. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen férfi lánya vagyok, de ugyanakkor borzalmasan sajnálom, hogy soha nem láthattam Őt.

Úgy éreztem, muszáj segítenem Brooklyn-nak. Szegény olyan elesettnek és gyengének tűnt... Azt hiszem tényleg csak ekkor gondolt bele igazán, hogy mit jelent az, mikor meghal egy nagyon közeli család tagja. Nem ismerte, de talán így még nehezebb lehet Neki. 

-Tudom, hogy már nagyon sokszor megbeszéltük, de most már igazán betarthatnánk hogy csak a jövőre koncentrálunk. Mindig újra és újra vissza tekintünk a múltba, holott mindketten tudjuk, hogy ennek semmi értelme sincsen-emlékeztettem Őt is, de ugyanakkor magamat is.

-Igen, Harry. Én is tudom, hogy ez lenne a helyes, de nem megy. A múltam az az enyém. Itt él bennem, a szívemben, és egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni. Valami mindig eszembe juttatja a dolgokat. Egy kép, egy zene, egy illat, vagy akár csak egy szó. Ezeket nem lehet elfelejteni, akár mennyire is fájdalmasak...

Átgondoltam a hallottakat, és rájöttem, hogy teljesen igaza van. Én is már hányszor próbáltam nem vissza gondolni az eddigi életemre, mert a nagy része mindig is szomorúsággal töltött el.

-Az egyetlen biztos pont azok Ti vagytok nekem az életemben. Te, Anyu és Sam-folyt le egy könnycsepp a szeméből, mire én egy apró puszit nyomtam az arcára. 

Vissza gondoltam arra, mikor Andy-vel voltunk. Boo folyamatosan mosolygott és nevetett: soha nem mutatta, hogy mennyire össze van törve. Egy erős lánynak ismertem meg és ilyen is maradt. A hétköznapokon, mikor kint vagyunk több ember előtt, mindig tartja magát, és hihetetlen életkedvvel pörög. De amint kettesbe leszünk, és az ilyen témákra terelődik a szó, előttem megnyílik és megtisztelőnek érzem, hogy ennyire megbízik bennem. 

-Én mindig itt leszek Neked!-húztam magamhoz még közelebb, és ujjammal letöröltem az arcán legördülő könnycseppet.