~51-52. fejezet~

Sziasztok! Igen jól látjátok, most egy dupla résszel érkeztem. Sokáig agyaltam rajta, hogy mit tegyek, ugyanis nem tudtam mit írni Harry szemszögébe, csak alig pár sort, ezért döntöttem így. Viszont a Brooklyn szemszög szerintem viszonylag hosszú, ráadásul tele van leírással. Talán az egyik legjobb rész lett szerintem (mármint ami a fogalmazást, és a hosszúságot illeti), de tartok tőle, hogy nem igazán fog tetszeni nektek a tartalma. Ennél többet nem árulok el, ha kíváncsiak vagytok rá, olvassátok el!
Köszönöm szépen a 28 feliratkozót, el sem hiszem, hogy egyre közelebb vagyunk a 30-hoz! Valamint egy rövid közlemény, azok számára, akik nincsenek benne a facebook csoportba: Ha befejeztem ezt a blogomat, minimum egy hónapig nem nyitok új blogot! Köszönöm annak, akik elolvasta ezt a kis rövid szöveget. A részhez jó olvasást kívánok, és kíváncsian várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Próbáltam mindenkivel egyelően foglalkozni, de rájöttem, hogy nem tudok ketté szakadni. Szerencsére Daisy-ék megértették, hogy most krízis helyzet van, és nem haragudtak meg azért, amiért sok időt töltök Sasha-val, aki egyébként egyre jobban van. Szinte mindig nálunk van, gyakorlatilag csak aludni megy haza, bár én mondtam neki, hogy akár itt is aludhat, elvégre bőven van hely, de ő azt mondta erre nincs szükség, én pedig ráhagytam.

Ma is szinte minden percemet vele töltöttem, kivéve a reggelt, mert akkor a többiekkel beszélgettem. Második szünetben a folyosón ácsorogtunk, és Edward-ról beszéltünk, mikor az említett fiú feltűnt mellettünk.

-Beszélnünk kell-szűrte ki a fogai között a szavakat.

-Mond-szólalt meg barátnőm.

-Négyszemközt-villantotta rám szemeit, de én nem mozdultam.

-Ő a barátnőm, és nincsenek előtte titkaim. Szóval vagy így mondod el, vagy mehetsz vissza az osztályodba.

-Hogy kinyílt valakinek a csipája!

-Egyszer kénytelen vagyok a sarkamra állni. Nem fogom tovább hagyni, hogy így bánj velem!

-Márpedig most velem jössz!-ragadta meg a lány kezét, mire én közéjük léptem, és megakadályoztam, hogy elmenjenek.

-Nem. Megy. Sehova-mondtam szavanként tagolva.

-Mert különben mi lesz?-kérdezett vissza, miközben ütésre emelte a kezét.

Egy pillanatra megijedtem, de aztán össze szedtem magamat, és nem menekültem el.

-Üss csak meg nyugodtan! De remélem tudod, hogy én nem fogom annyiban hagyni!-emeltem fel a hangomat, amivel két célom volt.

Egyrészt azt akartam, hogy tudja, nem félek tőle. Másrészt pedig fel akartam kelteni mások figyelmét is, hogy ha eldurvulna a helyzet, lehetőleg ne verjen péppé.

Tekintetem az ökle és a szeme között cikázott. Utóbbi a dühtől izzott, előbbi pedig vészesen közeledett az arcomhoz, de mielőtt megüthetett volna, valaki lefogta. Oldalra néztem, és a megmentőm személyében Harry-t tisztelhettem.

Edward a barátomat is megakarta ütni, de Harry megelőzte őt, és behúzott neki egy hatalmasat. Az orrából lassan szivárogni kezdett a vér, én meg csak ekkor eszméltem fel, és tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen majdnem megvertek. Sasha-ra néztem, aki remegett a félelemtől, ahogy én is. Megöleltük egymást és sikerült megnyugodnom, de barátnőm elsírta magát. A haját kezdtem el simogatni, de nem akartam megnyugtatni, adja csak ki magából, amit eddig bent tartott.

Az osztályfőnökünk sietett felénk egy másik tanárral. Mint később kiderült, ő Edward ofője. Elvitték a fiút, és mondták, hogy menjünk mi is utánuk. Én elindultam Sasha mellett, de valaki a kezemnél fogva vissza húzott, így egy gyönyörű, zöldes szem párral találtam szembe magamat. A nyakába borultam, és hiába próbáltam vissza tartani, egy-két könnycsepp végig folyt az arcomon. 

-Köszönöm-suttogtam a fülébe hálásan.

-Szóval ezért titkolóztál?-kérdezte halkan.

-Sasha-t rengetegszer megverte ez a vadállat... De majd később mindent elmondok, most menjünk-távolodtam el tőle, és a többiek után siettünk.

Elől ment a két felnőtt, közre fogva Edward-ot, utána pedig Sasha, Andy, Harry és én. Innentől kezdve a hátra lévő napunkat a tanári folyosón és az igazgatói irodába töltöttük. El kellett mondanunk többször is, hogy mi történt, mindannyiunknak külön-külön. Olyan volt, mint a filmekben egy kihallgatás, csak itt rendőrök helyett tanárok voltak. Amíg Sasha bent volt, Harry-nek és Andy-nek röviden elmeséltem, hogy mi volt ez az egész. Harry bocsánatot kért, amiért így ki volt borulva, és én is hasonlóképpen tettem, amiért elhanyagoltam. Végre újra érezhettem csókjának ízét, újra teljes volt a boldogságom. Ez a pár nap, amit össze veszve töltöttünk, szörnyű volt!

Edward-ot persze azonnal kicsapták a suliból, és azt mondták a 'vallomásunkat' tovább adják a rendőrségnek. A fiú egyszer bukott, ő már nagykorú, tehát akár börtönbe is kerülhet, bántalmazás miatt.

Az utolsó óráról is rég kicsengettek már, mikor végeztünk, de az osztálytársainkat a suli előtt találtuk. Azonnal faggatózni kezdtek, Sasha pedig elmesélte az egész történetet töviről, hegyire. Mindenki végig ölelgette a lányt, ezzel jelezve, hogy felejtsük el a múltat, kezdjünk tiszta lappal. Ennek jeléül pedig abban egyeztünk meg, hogy pénteken, a suli-bál után lemegyünk a partra közösen. 

Mindenki mosolygott, és boldog voltam amiért iylen jól alakultak a dolgok. Örülök, hogy végre Sasha-nak is őszinte a mosolya, ahogy mindenki másnak is. 

Elbúcsúztunk a többiektől, majd Harry-vel haza felé indultunk. Ujjainkat össze kulcsoltam, és szinte folyamatosan őt néztem, ahogy ő is engem. 

-Ezentúl ígérem, mindent elfogok mondani!-törtem meg a csendet, mikor már majdnem otthon voltunk.

-Most már belátom, hogy ez nem feltétlenül szükséges. Hiszen ez nem is a te titkod volt! Csak hülyén reagáltam... De megígérem, hogy soha többet nem fogok kételkedni benned. És ha egyszer azt mondod, hogy ezt nem lehet megosztani senkivel sem, akkor én nem faggatózom.

-Rendben. De innentől kezdve semmi titkolózás vagy hazugság. Csak őszintén!-döntöttem fejemet a vállára.

-Aha-hangzott nem túl őszinte válasza.

Kérdőn néztem rá, de ő teljesen más fele bámult. Kerülte a tekintetemet. Arra jutottam, hogy biztosan ő is más titkát őrzi, így nem akartam faggatózni. Nem akartam mégegyszer ugyanazt a hibát elkövetni.

Mikor beléptünk az ajtón, hangosan köszöntünk, de mivel nem kaptunk választ, arra következtettünk, hogy senki sincs itthon. Felmentünk a szobánkba, ledobtam a táskámat, majd Harry lépett be a helyiségbe.

-Figyelj, Boo! El kell mondanom valamit...-fogta meg mindkét kezemet, és mélyen a szemembe nézett.

-Hallgatlak!-mosolyogtam rá, de mivel nem viszonozta, azonnal lehervadt az arcomról.

Tudtam, hogy valami olyat fog mondani ami nagyon nem fog tetszeni. Szeme sajnálatról, és megbánásról árulkodott, sejtettem, hogy mi történt, és csak a halvány remény élt bennem, hogy tévedek... De sajnos igazam lett.

-Miután veszekedtünk, és hülyeségeket vágtunk egymás fejéhez, hétvégén elmentem a parkba futni, hogy felfrissüljek egy kicsit. Egyedül voltam, mert gondolkodni akartam. De aztán megijedtem, hogy el foglak veszíteni, és a könnyektől nem láttam. Megelőzve, hogy elessek, leültem a padra, majd valaki más is leült mellém. Megkérdezte, hogy mi bajom, de nem emeltem fel a fejemet. Leguggolt mellém, és csak ekkor néztem fel. Olyan közel volt hozzám, és én annyira magam alatt voltam. Nem tudtam felfogni, hogy mit teszek, és...

-Mond, hogy nem tetted meg...-rántottam ki a kezeimet a szorításából, s dühösen letöröltem a könnyeimet.

-Sajnálom, de... megtörtént. Megcsókoltam.

Hirtelen felindulásból a kezem a magasba lendült, majd az arcán csattant. Biztosan nem fájt neki, mert azt azért nem akartam. Sőt bántani sem akartam, hiszen korábban elítéltem az ilyen cselekedeteket, de mégis megtettem. Elborult az agyam, nem tudtam koordinálni az indulataimat.

Kiviharoztam az ajtómon, és lerohantam a lépcsőn. A könny fátyoltól alig láttam, majdnem elestem, de nem lassítottam. Cipőmet villámgyorsan felkaptam, az ajtót becsaptam, és elrohantam. Fogalmam sem volt, hogy merre induljak, csak mentem, amerre a lábam vitt. Csak a bosszún járt az eszem, holott tudtam, hogy ez nem megoldás, hanem pont ellenkezőleg. De a csalódottság és a düh, győzött, az eszem ellen.

~Harry szemszöge~

Nem akartam elmondani neki, hiszen amiről nem tud, az nem fáj. De, mikor az őszinteségről beszélt, a lelki ismeretem nem hagyott nyugodni. Képtelen voltam úgy a szemébe nézni, hogy megcsaltam, és ő még csak nem is tud róla semmit. Hogy lehettem ennyire idióta? Hogy tehettem vele ilyet? Hogy voltam képes megcsalni, ráadásul egy teljesen ismeretlen lánnyal? Egy szemét állat vagyok! És még csak másra sem tudom fogni, mert a saját hülyeségem miatt vesztünk össze. Nekem mindig mindenbe bele kell ütnöm az orromat! Miért nem bírok csak egyszer nyugton maradni?

Miért kell minden egyes titokra így reagálnom? És miért mentem el abba a rohadt parkba? 

Sok sok kérdés, de mindre egy a válaszom: teljesen idióta vagyok!

Hát mégis csak igaz, hogy a szerelem elveszi az eszedet, de nálam sajnos ennek szörnyűséges következményei lesznek. 

Mikor láttam, hogy Edward kezet emelt Brooklyn-ra, nem gondolkoztam, azonnal odamentem és megakadályoztam. Forrt bennem a düh, amiért a barátnőmet valaki bántani akarja. De valójában én sem vagyok különb. Én is bántottam Őt, csak éppen nem testileg, hanem lelkileg. Semmivel sem vagyok különb, mint az az ember, aki elől meg kellett mentenem Boo-t. Most az a leghelyesebb, ha saját magamtól is megvédem Őt. Hiába szeretem, hiába szeretném, hogy bocsásson meg nekem, most nem fogok semmit sem tenni. Az lesz a legjobb, ha távol tartom magamat Tőle. Meg egyébként sem hiszem, hogy annyira vágyna a társaságomra, ezek után. Meg egyébként is, mit tehetnék? Nem hallgatna meg, de nem hibáztatom. Teljesen megértem, hiszen én sem hallgatnám meg saját magamat. Makacsság: ez az a szó, amellyel mindkettőnket lehet jellemezni. Megmosolyogtatott, hogy van egy közös tulajdonságunk, de ez csak egy pillanatnyi állapot volt. Szám lefelé görbült, arcom vörös volt a pofontól, amit teljesen jogosan kaptam. Ezt érdemlem én.