~53. fejezet~

Hellóka. Meg is hoztam az új részt. Szerintem ez elég hosszú lett, legalábbis az eddigiekhez képest. Minden esetre ez egy fontos rész lesz a továbbiakban, még vissza fogok térni erre az eseményre. 
Nagyon-nagyon köszönöm a megjegyzéseket, talán most kaptam a legtöbbet. Imádlak titeket! 
Nem is tudom mi mást mondhatnék még... A következő rész akkor lesz felrakva, ha elkészültem vele, ami nem tudom mikor lesz. De ehhez a részhez jó olvasást kívánok, és kíváncsian várom a megjegyzéseket. Remélem most is kapok annyit, mint az előzőhöz.

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Befordultam a már jól ismert utcába, és becsöngettem. Őszintén fogalmam sincs, hogy hogyan keveredtem ide, de arra gyanakszom, hogy a tudatalattim művelte ezt velem. 

Pár másodpercen belül Andy nyitott ajtót, én pedig bementem a házba. Ahogy becsukódott mögöttünk a nyílászáró, megcsókoltam. Nem értettem magamat sem, hogy miért csinálom, de valamiért megkönnyebülést jelentett. Kikapcsoltam az agyamat, és nem akartam gondolkozni. Leráncigáltam magamról a pulcsimat, lerúgtam a cipőmet, de a szánk egy pillanatra sem vált el egymástól. Sokszor voltam már nála, így tudtam, hogy mi hol van. Finoman az ágy felé taszítottam, majd mikor lába neki ütközött, ledőlt és én dőltem vele együtt. Ösztönösen cselekedtem, levettem a pólómat, így már csak egy trikó és a melltartóm maradt rajtam. Mikor előbbitől is megakartam szabadulni, Andy lefogta a kezemet és eltávolodott tőlem. 

Tudatosult bennem, hogy mit tettem, és a könnyeim, melyeket egy kis időre sikerült megállítanom, most újra megeredtek. Sírásom észveszejtő zokogássá alakul, mikor rádöbbenek, hogy milyen ember vagyok valójában. Képes voltam bosszúból megcsalni, csak azért, mert ő is ezt tette.

Andy védelmezően a karjai közé zárt. Egy ideig tiltakoztam, de aztán feladtam, és könnyeimmel a pólóját áztatom. Nem akar nyugtatgatni, nem csinál semmit, csak az ölében tart. Azt akarta, hogy adjak ki magamból mindent. Hosszú órákon át semmit nem csináltam, csak sírtam. A fiú pedig halkan tűrte. Lassan kezdett enyhülni a zokogásom, és csak ekkor szólalt meg:

-Elmondta neked, igaz?

Hát persze, tudhattam volna, hogy neki elmondta. Hiszen barátok, pont úgy ahogy mi. És a barátok elmondják egymásnak a titkaikat.

Aprót bólintottam, és ahogy felidéztem a Harry-vel történteket, szemeim újra benedvesedtek. Csodálkoztam, hogy még vannak könnyeim és nem száradtam ki teljesen.

Reggel még haragba voltunk, aztán miután megvédett egy ütéstől, újra olyan volt minden, mint a titkolózás előtt. Boldog voltam. Egy darabig... De aztán előállt vele, hogy megcsalt. Csókolózott egy vad idegen lánnyal a parkban.

-Lehet, hogy nekem kellett volna elmondanom-szólalt meg ismét.

-Vagy inkább senkinek se kellett volna elmondani. Sőt, meg se kellett volna, hogy történjen.

-Utóbbiban igazad van. És én is azt tanácsoltam Harry-nek, hogy ne mondja el Neked. De most, hogy megtörtént, belátom, hogy jól tette, amit tett. Elvégre egy kapcsolat alapja az őszinteség. Tudta, hogy dühös leszel, és az is benne van a pakliban, hogy szakítasz vele, de ő ennek ellenére elmondta. Szerintem jobb ez így, minthogy eltitkolta volna.

Át gondoltam, és be kellett látnom, hogy igaza van. Így már tudom az igazat, de ez valahogy mégsem vigasztal.

-Megpofoztam-bukott ki belőlem, és én magam sem értettem, hogy ezt miért mondtam el.

-Legalább jól esett?-kérdezte, mire egy halvány mosoly suhant át az arcomon.

-Kiadtam a dühöm egy részét, de megbántam, hogy ezt tettem. Hiszen Sasha-t is pont a veréstől próbáltam menteni, de én is ugyanolyan vagyok, mint Edward.

-Ezt nagyon gyorsan felejtsd el! Az a féreg ok nélkül bántotta Sasha-t. Neked pedig nyomós okod volt rá. Na meg azt se felejtsünk el, hogy ő férfi létére bántott egy lányt.

-Az ilyent nem lehet férfinak nevezni.

-Igaz-nyomott egy puszit a fejemre, miközben továbbra is az ölében ültem.

-Ne haragudj Rám, kérlek-suttogtam alig hallhatóan.

-Dehogy haragszom. Elvégre semmi nem történt, nem igaz?!

-Megcsókoltalak.

-Meg. És?

-Hát nem tudom, valahogy én abban a hitben éltem, hogy barátokkal nem szokás csók csatát vívni.

-Egyszeri alkalom volt. Ki vagy borulva, valószínűleg minden ember így reagált volna, azok után, amik történtek. Sasha titka, Harry-vel a veszekedés, aztán az, hogy majdnem megvertek. És még egy lapáttal rátesz az is, amit Harry bevallott. Csak az a szerencséd, hogy hozzám jöttél, és nem valami teljesen idegen ágyába pattantál be.

-Köszönöm, hogy megállítottál, és nem hagytad, hogy valami hülyeséget csináljak.

-Nem kell megköszönnöd. 

-Azt hittem, hogy itt Brighton-ba végre boldog lehetek-mondtam fáradtan, elcsukló hangon.

-Itt se kolbászból van a kerítés. Az emberek itt sem tökéletesek. De ne felejtsd el, hogy itt több jó élményt fel tudsz sorolni, mint rosszat. Ráadásul egy egész klassz osztályod van, tele barátokkal.

-Mint például Te!-bújtam még közelebb hozzá. 

Biztonságban éreztem magam. Arra gondoltam, mennyivel másabb Harry ölelése, és mennyivel többet jelent számomra, de a kettőt nem lehet össze hasonlítani. Harry a szerelmem, Andy pedig a legjobb barátom, akit testvéremként szeretek.

-Meg aztán, szerintem a ti kapcsolatotok van olyan erős, hogy ezt is áthidaljátok. Emlékszem arra a napra, mikor legeslegelőször találkoztam veletek, Londonba. Te ott álltál az ajtóban, bevallom azonnal megkedveltelek. Örültem, mikor megbeszéltük a találkozót. Életkedv csillogott a szemedbe. Aztán megjelent Harry, akire először egy kedves pillantást vetettél, majd amikor elborult az agya, dühös lettél rá. Harry féltékeny volt, te pedig zavarodott. Aztán rám csapta az ajtót, később meg utánam jöttél. Akkor még őszintén nem tudom, hogy ti nem vagytok együtt, mert a látottak alapján teljesen úgy néztetek ki, mint egy szerelmes pár, de aztán elgondolkoztam, hogy miért adtad meg a számodat. Te azt mondtad, nem vagytok együtt, de én már akkor tudtam, hogy nagyon szeretitek egymást, pedig nem vagyok nagy szakértő szerelem fronton. Meg amiket meséltetek, a sok veszekedés, a tragédiák, amik veletek történtek. Szomorúak és magányosak voltatok, mind addig, míg egymásra nem találtatok. És kirángattátok egymást ebből az állapotból. Külső szemlélőként pedig biztosan állítom, hogy ti szeretitek egymást, és ez örökké így lesz. Fiatalok vagytok, de köztetek komoly érzelmek vannak. Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem sokára újra olyan boldogak lesztek együtt, mint amikor idejöttetek.

Örültem, hogy nem csak én éreztem így, hanem mások is látják, mennyire szeretem, és hogy ez az érzés soha nem fog kihunyni. De eszembe jutott, mit csinált, és mit csináltam én. Szörnyű érzés rádöbbenni, mennyire nem tudok haragudni rá. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha utálni tudnám!

Hatalmasat ásítottam, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire fáradt vagyok. 

-Aludj egy kicsit!-tett le az ágyre a fiú, és beburkolt a takaróba.

Bele puszilt a hajamba, majd elhagyta a helyiséget. Szemeim fájtak a sírástól, könnyeim mégis tovább folytak, eláztatva a fejem alatt lévő párnát. Hosszú ideig bámultam ki a fejemből, végül legyűrt az álmosság, szemeim lecsukódtak és elaludtam.

Mikor felébredtem, fejem sajgott, és izzadtam. Körülnéztem, de a sötétség miatt csak a tárgyak körvonalait láttam. Feltápászkodtam, és kibotorkáltam a konyhába. Egy üvegpohárba vizet töltöttem, majd a számhoz emeltem, de mielőtt ihattam volna belőle, kicsúszott a kezemből. A földre érve millió kis darabra tört. Letérdeltem, és remegő kezekkel próbáltam össze szedni a nagyobb szilánkokat. Nem értettem, hogy mi történik velem. Teljes testemben remegtem, képtelen voltam lenyugodni. 

Az ajtóban két alak jelent meg: Andy és a bátyja, Benjamin. Előbbi oda rohant hozzám, és felhúzott a földről. Az idősebb fiú pedig elkezdte takarítani a romokat. 

-Mi történt? Jól vagy?-bombázott a kérdéseivel barátom.

-Igen, csak... kicsúszott a kezemből. Ne haragudjatok!-sütöttem le a szememet, majd megmarkoltam a pólóm szélét, hogy ne látszódjon a kezem remegése.

-Semmi baj! Ez csak egy pohár volt. Pótolható-ölelt magához szorosan.

Benjamin töltött nekem egy újabb pohár vizet, amit sikerült meginnom, anélkül, hogy elejtettem volna. Andy vissza kísért a szobába, és ahogy előzőleg tette, ismét betakart.

-Hány óra van?-kérdeztem rekedt hangon.

-Nem sokára hajnali fél öt.

-Úristen! Anyu már biztos halálra aggódja magát!-pattantam fel azonnal, amit meg is bántam mert elszédültem, és még el is estem volna, ha Andy nem fog meg.

-Elmentem hozzátok, és szóltam neki, hogy itt maradsz egy darabig. Elhoztam pár cuccodat, amit anyukád csomagolt be neked!-mutatott a táskára, ami a sarokba volt.

-Köszi-rogytam vissza.

-Nagyon nem vagy jól, Bobo-szólított a becenevemen, amit ő talált ki, és már egy ideje nem is szólított így.

-Majd jobban leszek-feleltem, vissza bújva az ágyba, aztán eszembe jutott valami.-Te hol alszol?

-Kint, a kanapén.

-Ne haragudj, hogy kitúrtalak!

-Semmi gond. Most az a legfontosabb, hogy jobban legyél!

-Csak alvásra van szükségem. Ne aggódj.

-Azt nem hiszem!-érintette meg a homlokomat.-Tűz forró vagy! Szépen itt maradsz ma, pihensz, és péntekre jobban leszel.

-Lehet inkább el sem megyek.

-Hagynád, hogy pár nélkül maradjak?

-Mert?-kérdeztem kíváncsian.

-Eljössz velem a bálba, mint a legjobb barátom?

-Persze-ült ki egy halvány mosoly az arcomra.

Gyógyszer nyomott a kezembe, és egy újabb pohár vizet. Láz csillapító volt, szinte már azonnal éreztem a hatását. Hirtelen melegem lett, még jobban izzadtam, a fejfájásom pedig továbbra sem múlt el. Tényleg nagyon rosszul éreztem magamat.

-Itt maradsz amíg elalszom?-szorítottam meg gyengén a kezét.

-Nem is kérdés-nyomott egy apró puszit a fejem tetejére.

Egy ideig néztem a fiút, de a gyógyszer észhez térített, és teljesen elgyengültem. Szemeim leragadtak, és elnyelt az álom világom.