~58. fejezet~

Bevallom kicsit csalódott voltam, hogy 'csak' két megjegyzést kaptam, mert tényleg sokat dolgoztam azon a részen... A mostani rész nem lett a legjobb, rövid is lett, de ennyire voltam képes. Nagyon sajnálom, de fáradt vagyok, és... Itt van a suli is, meg edzés is, szóval értitek. Azért köszönöm azt a két megjegyzést, azok nagyon jól estek. A következő részt hozom, ha elkészültem vele. Jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket.

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~ 

Reggel Boo apró puszikkal keltegetett, mire egy széles mosoly terült szét az arcomon. Eszembe jutott a tegnapi este... Életem legjobb estéje!
-Jó reggelt!-köszöntött, mikor kinyitottam a szememet.
-Ennél szebb már nem is lehetne!
-Remélem olyan volt a szülinapod, mint amilyet szerettél volna.
-Nem. Annál sokkal, de sokkal jobb volt!-csókoltam meg köszönet képpen.
-Örülök. Viszont pár perc múlva itt leszn..-kezdet bele, de ekkor csöngetést hallottunk.-Szóval itt van Sasha, Daisy és Rachel.
-Hogy mi?-pattantam fel azonnal, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy az alsónadrágon kívül semmi nincs rajtam.
Villám gyorsan átrohantam a szobámba, majd előkaptam egy másik pólót. A tegnapi fölsőm Boo-n volt, és úgy ment le ajtót nyitni.
-Szia, Harry!-hallottam meg a három lány hangját nem sokkal később.
-Helló!-köszöntem vissza.
-Szerintem egy ideig biztosan elleszünk, és ti előbb oda mentek, nem?!-tette fel a kérdés barátnőm.
-De. Úgy-néztem az órára.-fél óra múlva ott kell lennem.
-Jó, akkor siess, és majd ott találkozunk!-nyomott egy gyors csókot a számra, majd vissza ment a szobájába a lányokkal együtt és bezárkóztak.
Fekete farmerem, és szürke pólóm mellé a zakómat húztam magamra. A fürdőbe körülbelül 10 perc alatt elkészültem mindennel, s már ott sem voltam. Sietősre vettem a tempót, és így már inkább futásnak nevezném, nem sétának. 7-8 perces késéssel végül sikeresen megérkeztem, gondolom mondanom sem kell, hogy én voltam az utolsó. Az évfolyamról már mindenki neki állt a rendezkedésnek. A székeket kis asztalok köré pakoltuk, mindegyik közepére egy gyertyát helyeztünk. Ha jól tudom, ez egy szokás. Mindig így kell feldíszíteni az előadó termet, ha a végzősök utolsó napjukat töltik itt, ennek a sulinak a falai között. A falakon-kis papírokra írva- üzenetek voltak az alsóbb évesektől. A legtöbben sok sikert kívántak a tovább tanuláshoz, meg úgy az egész életünkhöz. Pár üzenet pedig Nekünk szólt. Meglepődtem rajta, de talán ezzel egyedül voltam. Mindenki gondolta, hogy lesz ilyen, elvégre kezdetektől fogva azt mondták, hogy mi vagyunk a suli álom párja. Valószínűleg tényleg igazuk volt.... Az üzenetek egyébként jó kívánságok voltak. Leírták benne, hogy vigyázzunk egymásra, s ne veszekedjünk hülyeségeken. Az egyik különösen megtetszett, igazán kedves volt:
,,Pont tegnap láttam egy idős nénit és egy bácsit. Kézen fogva sétáltak az utcán, néha egy-egy puszit adtak egymás arcára. Ti jutottatok eszembe, hogy majd évtizedekkel később, pontosan ilyenek lesztek. Mert a ti szerelmetek örök."
Remélem, hogy így lesz. Bár azt hiszem, ha eddig is leküzdöttünk minden akadályt, ezután is így lesz. Együtt, örökké.
A papír fecnik mellett, képek voltak, melyet a rajz szakosok készítettek. Megálltam egynél, és azonnal tudtam, hogy az Brooklyn-é, holott eddig még soha nem is láttam. Gyönyörű, szépen kidolgozott fekete rózsa volt középen. Egyetlen egy szirma sem hullott le, tökéletes volt. Mintha életre kelt volna, és ellehetne venni a lapról. A címe pedig a következő volt: ,,Amíg az utolsó szirom le nem hullik..."
Tudtam, hogy mire gondol. Mielőtt elutaztam volna, vettem neki 4 szál igazi, és egy szál mű rózsát. Azt mondtam neki, hogy ha kételkedne bennem a távolság miatt, jusson eszébe, hogy addig fogom szeretni, amíg az utolsó szirom le nem hullik.
-Szép, ugye?!-állt meg mellettem Andy.
-De még mennyire!
-Bobo volt a tanár kedvence. Csodálatos, ahogy rajzol, és ami még jobb, hogy a szívén keresztül látja a dolgokat. Ez a rózsa... Akkor csinálta, mikor Párizsban voltál. Elmesélte a történetet, én pedig rögtön rávágtam, hogy akkor biztos arról rajzolta. De a legdurvább az egészben, hogy fejből rajzolta. Nem volt előtte semmi, csak a fejében élt a kép, s megcsinálta.
-Gondoltam, hogy az övé-mosolyodtam el halványan.
-Szóval te még nem is láttad?-lepődött meg a fiú.
-Nem mutatta, gondolom azt szerette volna, hogy itt lássam először.
-Lehet. Egyébként mesélj, milyen volt Párizs?
-Olyan... idegen. Egyáltalán nem éreztem jól magam annyira, és hiányzott már Boo, hiába beszéltünk minden nap.
-Ha tudnád, hogy ő mennyire szenvedett közbe. Szinte állandóan nálunk volt, én meg már nem tudtam mit ki találni, hogy ne veled foglalkozzon. Minden reggel elmentünk futni, de... te nem vettél észre valami furcsát rajta?-kérdezte teljesen váratlanul.
-Hogy érted ezt?-értetlenkedtem.
-Tudod, még tavaly, mikor ide jöttetek elmentünk futni, és akkor rosszul lett. Meg mikor össze vesztetek, akkor is beteg lett. Majdnem elájult, remegett a keze. Most, sokszor nagyon csúnyán elkezd köhögni, a parkban, futás közben pedig többször is meg kellett állni, olyan hamar elfáradt.
Valójában ezen már én is elgondolkoztam, de mindig ki találtam valami kamu dumát magamnak, hogy megnyugodjak. Azt hittem, csak én aggódóm túl a dolgot, és túlságosan is féltem Őt, de ezek szerint Andy-nek is feltűnt.
-Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele. Igazság szerint, én úgy vettem észre, hogy sokat fogyott ez alatt az idő alatt, amíg nem volt itt, pedig neki igazán nincs rá szüksége. Még nem beszélgettünk erről, de ha vége van ennek a végzős bulinak, szóba fogom hozni-mondtam.
-Jól teszed. Én nem akartam veszekedést, ezért inkább hagytam, de félek, hogy valami komoly baja van.
-Azért nem hülye, biztos szólna, ha annyira rosszul érezné magát-vettem azonnal a védelmembe.
-Persze, én se ezt mondtam. Csak féltem Brooklyn-t, ennyi az egész.
-Én is-vallottam be.
Eszembe jutott az is, mikor még Londonba találkoztunk Andy-vel, és össze kaptunk Boo-val. Ő akkor is beteg lett a sok sírástól...
Inkább kiűztem minden hasonló gondolatot a fejemből, és igyekeztem valami másra gondolni. Oda mentem a többiekhez, s bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Brooklyn-nak biztos nincs semmi baja. Akkor szólt volna, valószínűleg csak néha túl sokat stresszel, és rosszul viseli a sírást. Ennyi az egész, biztos vagyok benne.
Nem tudom menny idő telhetett el, de idő közben megérkeztek a lányok is. Boo, mint mindig most is gyönyörű volt. Az a ruha volt rajta, amit még tőlem kapott az első Brighton-i randink előtt, már rég nem láttam rajta. Haja lazán omlott a vállára, hátul egy masnis csattal összefogva, meggátolva azt, hogy a szemébe lógjon, erős smink volt az arcán, pont mint a bálkirálynő s bálkirály választáson, mikor kibékültünk..
Igazából ezen az egész eseményen semmi különleges nem történt, csak még egyszer utoljára össze gyűlt a végzős évfolyam. Volt pár szám, amelyen mindenki táncolt még egy utolsót, itt ebben az előadó teremben, melyet talán soha többet nem látunk. S olyan emberekkel lehettünk ott, akikkel talán már soha többet nem fogunk találkozni.
-Harry, baj van!-rohant oda hozzám Sasha, miközben Andy-vel beszélgettem.
-Mi történt?-ijedtem meg azonnal, rémült arc kifejezését látva.
-Brooklyn.. rosszul van.
-Mi az hogy rosszul?-kérdezte azonnal Andy.
-Nem tudjuk, eltűnt a wc-ben, de a hangok alapján hányt. Még mindig ott van.
Megrémültem. Össze zavarodtam, és semmi nem jutott eszembe, amivel ezt a helyzetet ki lehetne magyarázni. Egyértelmű volt, hogy itt valami nem stimmel. Rohantam, ahogy csak tudtam, aki az utamba állt, majdnem fellöktem, de akkor nem foglalkoztam vele. Csak az járt a fejembe, hogy Boo miért nem mondott semmit, mikor rosszul érezte magát. Ekkor már biztos lehettem abban, hogy valamit titkol.
Nem érdekelt, hogy az a lány wc, benyitottam. Végig kopogtattam az összes ajtón, egészen addig még meg nem hallottam egy erőtlen 'vannak' szócskát. A hangját azonnal felismertem, tudtam, hogy ő az.
-Én vagyok... Minden oké?
-Persze-mondta, majd lehúzta a wc-t.
Kilépett az ajtón, arca fal fehér volt. Nem kertelek: szörnyen festett. Vörös rúzsa elkenődött az arcán. A tükör elé lépve próbált javítani a helyzeten, de ahogy láttam nem boldogult.
-Mit keresel a női mosdóba?-kérdezte mosolyogva, de én nem voltam jó kedvembe.
-Szerintem itt most nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy mi van veled?!
-Semmi. Biztosan csak elrontottam valamivel a gyomromat. De már minden oké. Ne aggódj!
-Ennyire azért ne nézz hülyének! Az ájulások, a kéz remegés, a láz... és most már hánytál is. Ez nem játék!
-Hagyjuk ezt, jó?!-villantotta rám tekintetét, majd kiviharzott a helyiségből.
Alig bírtam utolérni, kirohant a sötét, csendes utcára. Megragadtam a kezét, amin beértem, és magam felé fordítottam. Szemében könny csillogott, nem tudtam mire vélni. De tudtam, hogy baj van. Még hozzá hatalmas baj. A tudat, hogy súlyos betegsége lehet... Én is elsírtam magam, nem tudtam vissza tartani a sós cseppeket.

-Kérlek mondj valamit! Mi van Veled, Boo?