~59. fejezet~

Végre eldöntöttem, összesen 70 részes lesz ez a blog. A mostani fejezetben egy kicsit előrehaladtam a dolgokba, de ennek így kellett történnie. Vagyis én így terveztem el, remélem nektek is tetszeni fog. Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket, mind nagyon jól estek. Ti vagytok a legjobb olvasók, komolyan! Láttam nagyon kíváncsian vagytok, hogy happy end lesz-e a vége, de csak annyit mondok,, hogy majd kiderül. 

Azt hiszem nem is akartam mást mondani... A következő részt hozom, ha elkészültem. Jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket!    

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~ 

Nem tudtam mit tenni, tudtam, hogy most már nem titkolózhatok tovább. El jött az igazság ideje. Bármennyire is nem szerettem volna, kénytelen vagyok elmondani neki, hisz tudom, hogy addig úgy sem hagy békén.
Néha sikerül elhitetnem magammal, hogy semmi bajom, biztosan csak félre néztek valamit az orvosok. De akkor jönnek a rosszul létek és a fájdalmak. Miért történik velem ennyi szörnyűség? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
Arcomon patakokban folytak a könnyek, régen volt már ilyen. Az elmúlt hónapokban maximum az örömtől kezdtem sírni. De most újra éreztem a szomorúságot, amelytől annyira irtózom.
Harry szemébe néztem, az ő szeme is sós cseppekkel volt tele. Nem akartam őt így látni. Utálom őt szomorúnak látni. Mert ha ő az, akkor én is.
A fejemben kavarogtak a gondolatok, nem tudtam mondhatnék. Gondolkoztam, hogyan tudnám szépíteni a dolgot, de rájöttem, hogy ezt sehogy. Ez egy olyan dolog, amely bárhogy is fogalmazok, kegyetlen és... talán a legszörnyűbb dolog a világon.
-Harry én... meg fogok halni-közöltem végül a tényt, ami így kimondva sokkal durvábbnak hangzott.
Kirántottam a karomat a szorításából, és elfutottam. Könnyeimtől alig láttam valamit a lámpával megvilágított utcán. Nem tudtam merre megyek, csak futottam, amerre tudtam. Hamar elfáradtam, s lerogytam egy padra. Arcomat kezeim közé rejtettem, sírásom továbbra sem csillapodott, tudtam, hogy nem sokára egy újabb rosszul lét fogja irányítás alá venni a testemet.
Furcsa, de egy könnyet sem hullattam, mikor az orvos közölte velem a diagnózist, és utána sem. Talán nem tudtam, vagy nem akartam felfogni, hogy ez velem történik.
Hallottam, mikor valaki megérkezett mellém, de fölösleges volt felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki is ő.
-Mi...mi az, hogy te..?-kérdezte, de nem merte kimondani a 'meghalsz' szót.
Megértem, legszívesebben én sem tettem volna meg, de tudtam, hogy az még rosszabb lenne, ha csak körül írnám. Felnéztem rá, s beavattam abba, amire kíváncsi.
-Az orvosok sem tudják megmondani pontosan, hogy mi bajom van. Rengeteg kivizsgáláson voltam, de azt mondták, ilyennel még nem találkoztak. Csak pár dolog biztos, az egyik az, hogy nem fertőző.
-De biztos van valami gyógymód!-próbálkozott, de fölöslegesen.
-Harry, értsd meg, hogy ez ellen semmit nem lehet tenni! Talán még egy hónapom van hátra. Az is lehet, hogy ma este elalszom, és holnap már nem kelek fel....
-És mégis mikor akartad közölni velem? Vagy azt akartad, hogy ne is tudjak semmit az egészről?-emelte fel a hangját.
-Úgy gondoltam, hogy ráér. Nem akartam, hogy túl hamar megtudd, mert akkor még a széltől is óvnál, s én a hátralévő időmben teljes életet akarok élni. Meg egyébként sem tudtam, hogyan és mikor mondjam el.
-Én nem tudok Nélküled élni! Mi lesz velem... miután...?
-Egyértelmű: lesz egy csodálatos feleséged, meg gyerekeid, és te leszel a világ legjobb apukája!-álltam fel, s két kezem közé fogtam az arcát.
-Nem! Én azt akarom, hogy te legyél a feleségem! Hogy te legyél a gyerekeim anyja!-ölelt meg szorosan.
-Hidd el, hogy én is ezt szeretném. Te is tudod, hogy ez volt az álmom, de nem tudunk mit tenni!-sírásom egyre csak erősödött, alig kaptam levegőt, s köhögni kezdtem.
-Tud valaki róla?-kérdezte.
-Mary, Angel anyukája. Ő kísért el az orvoshoz, mivel nem tudtam ki másnak szólhatnék.
-Szóval Kate nem is tudja?
-Nem-ráztam meg a fejemet, és tudtam, hogy talán ez lesz a legnehezebb feladatom.
Mindig is attól féltem, hogy ha lesz egy gyermekem, ő idő előtt távozik az élők sorából. Ehhez képest most nekem kell közölnöm édesanyámmal, hogy haldoklom. Rettegek attól, hogy mi lesz a reakciója. Rettegek attól, hogy mi lesz, mikor én már egy másik világban fogom tengetni a napjaimat. Tényleg: Mi lesz Harry-vel? Mi lesz anyuval és Sam-mel? Mi lesz Andy-vel és a többi barátommal?
-Haragszol rám, amiért nem mondtam el?
-Nem tudok. Képtelen vagyok, azzal a tudattal, hogy nem sokára már nem leszel velem. Nem akarom elvesztegetni az időnket ilyen fölösleges dolgokkal. Együtt akarok tölteni veled minden egyes másodpercet, amit még lehet, amellett, hogy teljesítem minden kérésedet. Kezdve azzal, hogy legyen, ahogy akarod: nem fogok veled másként bánni, élj olyan életet amilyet eddig!
Tudtam, hogy ez számára megerőltető lesz. Jól esett, hogy azt is szemelőt tartja: én mit szeretnék. Harry egy gondoskodó tipus. Mindig is a tenyerén hordozott, mindig védett mindentől és mindenkitől. Attól féltem, hogy ezek után az utcára sem fog kiengedni, esetleg oda láncol magához, és mindenkit agyonüt, aki csak hozzám mer érni. De úgy látszik tiszteletben tartja a kérésemet.
-Köszönöm, Harry!
-Nem akarom, hogy ez történjen!-rázkódott meg a vála, amiből arra következtettem: a könnyezésből zokogás lett.
Valószínűleg csak akkor fogta fel igazán a keserű valóságot. Csak akkor jutott el a tudatáig, hogy meg fogok halni. Valószínűleg akkor megjárta a poklok poklát, pont ahogy én. A csendes utca a mi zokogásunktól zengett. Könnyeinkkel áztattuk egymás ruháját, nem szóltunk egymáshoz. Nem tudtunk mit mondani, mert nem lehet. Szörnyű érzés azt az embert szomorúnak látni akit szeretsz. És még szörnyűbb a tudat, hogy ez mind miattad van.
Mikor én megtudtam, biztos voltam benne, hogy nehéz feladat lesz elmondani a szeretteimnek. De azt nem gondoltam volna, hogy ennyire fog fájni.
A köhögésem egyre erősödött, s már a hányinger kerülgetett. Megkértem Harry-t, hogy menjünk haza. A cipőm nyomta a lábamat, így azt levéve mezítláb vonszoltam haza magam. Úgy éreztem bármikor össze rogyhatok. Ilyen rosszul még talán nem is voltam. Fejembe éles fájdalom hasított, mely újabb könnycseppeket fakasztott. Harry végig tartott a derekamnál fogva, ha ezt nem teszi, valószínűleg össze csuklottam volna az utca közepén.
Mikor haza értünk, barátom a konyhába sietett, majd vissza hozzám gyógyszerrel, és egy üveg vízzel, amit a kezembe nyomott, s az ölébe kapott. Hálásan néztem rá, amiért nem nekem kellett felbukdácsolnom az emeletre. Képtelen lettem volna rá. Befektetett az ágyamra, bebugyolált a takaróval, én pedig bevettem a fájdalomcsillapítót. Pár percre rá már hatni kezdett, s egy fokkal jobban éreztem magam. Harry bebújt mellém, szorosa magához húzott és folyamatosan a hajamat simogatta. Jól esett a törődése, de valamiért nem akartam, hogy így lásson. Mivel együtt lakunk már látott pizsamában, kócosan, smink nélkül, lázasan, náthásan, sőt ruha nélkül is, de ez mindennél rosszabb volt.
-Annyira sajnálom!-suttogtam erőtlenül.
-Mit?
-Mindent. Azt, hogy így alakultak a dolgok. Hogy nem tudtam a feleséged lenni...
-Ez utóbbin könnyen segíthetünk.
-Egy hónap alatt? Még nem is vagyok 18!
-Nem, de 5 nap múlva az leszel. Mindig is szerettél volna eljutni Amerikába, nem igaz? Elmegyünk Las Vegas-ba, és össze házasodunk.
-Ez jó terv, de elárulod, hogy honnan lesz erre pénzünk?
-Van egy kis spórolt pénzem, az pont elég arra.
-Na és hol marad a gyürű?
Elengedett, felállt az ágyból, pár másodperccel később pedig egy kis dobozkával tért vissza. Még a félhomályban is jól kivehető volt a fehér tárgy.
-Igazából a születésnapodon akartam megkérni a kezedet, de mivel szorít az idő. Így egy kicsit előre kell hozni-térdelt le az ágy mellé.
Nem hittem a fülemnek. Mi az hogy meg akarta kérni a kezemet a születésnapomon? Pár nap múlva már menyasszony lettem volna? De várjunk... hiszen csak pár perc és az leszek!
-Már az első pillanatban, mikor megláttalak, tudtam, hogy különleges lány vagy. Bántott a tudat, hogy csak 2 hónapig láthatlak, aztán tovább kell állnunk. Fájt, mikor megbántottalak téged a beszólásaimmal, de aztán úgy láttam rajtad, hogy nem vagy dühös. Megismertük egymást, majd kiderült, hogy együtt fogunk lakni. Végre a barátnőm lettél, s én végtelenül boldog voltam. Több mint egy.. vagyis lassan már másfél éve vagyunk együtt. Ugyanúgy szeretlek téged, mint akkor, hacsak nem jobban. Tudom, ez nem sok idő, és fiatalok vagyunk, de én biztos vagyok benne, hogy veled akarom le élni az életemet. Igen, ez már nem lehetséges, de szeretném, ha büszkén mondhatnám el, hogy igen: ez a csodálatos lány az én feleségem volt... Brooklyn Sparks, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz egy gyors, Vegasi esküvő keretében?
Ezzel a kis akciójával a keserves könnyekből sikerült örömkönnyeket varázsolnia. A hangulatingadozásaimon néha még én sem tudok kiigazodni, de talán ez volt életem egyik legszebb perce. A lánykérést kicsit romantikusabbnak képzeltem, de Harry így is kihozta belőle a maximumot. Tény, az emberek nem ezt mondanák, de nekem akkor is ez volt a legtökéletesebb. Nem az számít, hogy hol, mikor és hogyan. Hanem az, hogy ki kéri meg a kezedet. Az én történetemben a másik főszereplő a legaranyosabb fiú, aki csak létezik. És ő kérte meg a kezemet. Egy olyan srác, aki számomra mindennél fontosabb.
-Igen, igen, igen!-válaszoltam hevesen rázva a fejemet, mire a fiú felhúzta a gyönyörű ékszert az ujjamra.
Sima egyszerű ezüst volt, középen végtelen jelet ábrázolva. Vételen, és örök, mint a szerelmünk. Nem túl csicsás, de mégis szép. Pont, amilyenről mindig is álmodtam. Hiába, Harry sokkal jobban ismer engem és az izlésemet, mint én azt gondoltam.
-Legszívesebben most sikítanék, de nem feltétlenül tenne jót az állapotomnak-mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.-De amint jobban leszek, és felfogtam, hogy most mi is történt, tőlem fog zengeni egész Anglia!
-Mi lenne ha titokba tartanánk, egészen addig míg házasok nem leszünk? Apuéknak majd azt mondjuk, hogy elmegyünk kipihenni a sulit. Azt nem kell tudniuk hogy hová és miért. Majd ha vissza jöttünk, úgy is kiderül.
-És szerinted anyu nem fogja kiszúrni a gyűrűt? Tudod a nők hamar észreveszik az ilyesmit.
-5 nap múlva megyünk, ők pedig egy hétre utaztak el. Szóval pont elkerüljük őket.
-Tökéletes terv!-csókoltam meg.
Harry vissza feküdt mellém az ágyba, majd ismét karjaiba zárt. Nem bírtam megállni, hogy ne nézegessem folyamatosan a gyönyörű ékszert, mely az újamat díszitette.
-Köszönök Neked mindent!-suttogtam halkan a fülébe, egy mosollyal az arcomon.

-Nincs rá szükség. Szeretlek, Brooklyn!