~60. fejezet~

Sziasztok! Meg is hoztam az új részt, ami nem lett olyan hosszú, de több benne a leírás, így lesz mit olvasnotok. 
Mikor megláttam, hogy 5 megjegyzést kaptam azt hittem leesek a székről meglepettségemben. Köszönöm Nektek, és remélem akik akkor megtették, most is írnak majd véleményt. Azt írtátok, hogy sírtatok, és ennek én egy picit mindig örülök (félre ne értsétek, nem azért mert szomorúak vagytok), mert ez azt jelenti, hogy sikerült átadnom Brooklyn és Harry érzéseit. Szóval mosolyogva ültem a gépem előtt, és többször is elolvastam a megjegyzéseket.. Nem hittem a szememnek! Csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm!
60. fejezet, ami azt jelenti, hogy már 'csak' 10 rész van hátra... Megmondom őszintén hiányozni fog ez a blog, de azért örülök, hogy lesz egy 1 hónapos szünetem. Egyébként a facebook csoportba szavazhattok, hogy a szünet után milyen bloggal indítsak. 
Nem is dumálok tovább... Jó olvasást és ne felejtsetek el megjegyzést írni. Kíváncsi vagyok a véleményetekre!
u.i.: sok sikert azoknak, akik holnap felvételiznek. Ügyesen!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~ 

Nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik. Képtelenség volt, hogy egy emberrel ennyi rossz dolog történjen. Először anyu és a nővérem, most pedig... Brooklyn. A lány, aki fényt hozott a szürke mindennapjaimba. A lány, aki mindig jobb kedvre derít. A lány, aki mindig mellettem van. A lány, akit mindennél jobban szeretek... Egy hónap múlva már csak az emlékek maradnak belőle. A sok boldog percet, amiket ő okozott... A sok szeretet, amit tőle kaptam... Soha többet nem lesz senki ilyen fontos számomra mint ő. Jelenleg bele gondolni sem akarok abba a világba, ahol Ő nincs. Legszívesebben tényleg magamhoz láncolnám, s ki sem engedném a házból, hogy mindig vele legyek, és semmi veszély ne érje. De nem tehetem, tiszteletben kell tartamok a kérését.
Éjszaka elfelejtettük bezárni a szoba ajtaját, így Cara befészkelte magát a lábunkhoz. Szemeivel engem pásztázott, mintha belelátott volna a lelkembe, pedig 'csak' egy kutya. Lassan közelebb kúszott, egészen addig, míg el nem érte a kezemet. Simogatni kezdtem, és elgondolkoztam, hogy vele mi lesz. Valószínűleg nem lesz képes átvészelni még egy olyan ember elvesztését, akiben megbízott, és akit csak nehezen, de elfogadott gazdájaként. És velem mi lesz? Biztosan nem fogom megtenni, amit Boo mondott. Nincs még egy olyan lány, aki pótolhatja őt. Az ő helyébe senki nem léphet, ő az, akit mindig is szeretni fogok.
Rajta kívül nem lesz feleségem, se gyerekem. Persze, mindig is erre vágytam, hogy családod alapíthassak, de Brooklyn nélkül ez az egész nem ér semmit. Ő az, akit a gyermekeim anyaként képzeltem el, nem pedig mást.
A sok jó, amit mások mondtak, hogy mi életünk végéig együtt leszünk, igaz lett, de szerintem senki nem így gondolta. Ahogy én sem. Sokszor álmodtam magunkról... Mikor már gyermekeink voltak, s egyik alkalommal már nagyszülők is voltunk, ami azt jelentette, hogy rengeteg idő eltelt. De mi mégis ugyanúgy szerettük egymást. A gyerekeknek elmeséltük a megismerkedésünket, természetesen egy kicsit kiszínezve, mintha csak egy tündérmese lenne. De ez soha nem fog megvalósulni...
Ha gyermekünk nem is lehet, de Broolyn a feleségem lesz. Nem így terveztem... Várni akartam, amíg betölti a 18-at és azon a napon megkérni a kezét, de a sors közbe szólt. Mikor tegnap elhatároztam, hogy letérdelek elé, berezeltem, hogy mit is fogok mondani. De titkon reméltem, hogy Őt nem nagyon fogja érdekelni. Egyáltalán nem volt romantikus. Mindketten kisírt szemmel néztük egymást a sötét szobában. Mégis... boldog voltam, amiért a száját egy rövid 'igen' válasz hagyta el. Féltem a vissza utasítástól... Persze, érezteti velem, hogy szeret, de attól féltem, azt fogja hinni, hogy csak sajnálatból teszem. Holott szó sem volt ilyenről. Abban a pillanatban nem az járt a fejemben, hogy meg fog halni... Hanem, hogy boldoggá kell tennem. Fel kell vidítanom. A mosoly sokkal jobban áll neki, mint a szomorúságról árulkodó könnyek. Akármennyire is borzalmas perceket éltünk át előtte, láttam rajta, hogy abban a pillanatban boldog. Mosolyogva aludta végig az éjszakát, ami számomra is meglepő volt. Azt hittem, hogy ennyi sírás után, egész végig össze vissza fog forgolódni, ahogy szokott. Ugyanis mindig ezt tette, ha könnyei potyogtak: képtelen volt utána nyugodtan aludni.
Köhögésre lettem figyelmes, mire a lányra néztem. Ahogy össze találkozott a tekintetünk, rám mosolygott, amit én természetesen viszonoztam. Gyönyörű szemeivel engem fürkészett, hosszú haja szétterült a feje körül. Esküszöm, reggel a legszebb, mikor semmi smink nincs rajta. Tegnap este, miután elaludt, lemostam az arcát, s ráadtam a pizsamáját. Bár majdnem felébredt egyszer, de annyira mélyen aludt, hogy talán nem is emlékszik már az egészre.
Azt láttam rajta, mintha valami eszébe jutna, s tekintete a kezére siklott. Megnyugvást láttam rajta, mikor megláttam a gyűrűt.
-Egy pillanatra azt hittem, csak álom volt-mondta.
-És ha az lett volna, csalódott lennél?
-Nem. Biztosra venném, hogy egyszer megkérnéd a kezemet-nyomott egy apró puszit a számra.
-Kérsz valami reggelit?
-Köszi, de nem vagyok éhes.
-Biztos? Tegnap is alig ettél valamit-jegyeztem meg.
-Harry, kérlek! Fölösleges lenne bármit is ennem, úgyis kijön. Mostanában alig marad meg bennem a kaja. Kivéve a lasagne, amit szülinapodra sütöttem.
-Még maradt belőle. Nem akarsz enni?
-Megpróbálhatom-vont vállat, majd kikecmergett az ágyból.
Követve példáját, én is felálltam, majd lementünk a konyhába, Cara-val együtt. Barátnőm leült az egyik székre, mert mondtam neki, hogy majd megcsinálom. A hűtőből elővéve megmelegítettem a kaját. Igaz, már két napja ott van, de semmi baja nem volt.
Leraktam elé a tányért még egy evő eszközt, majd falatozni kezdett. Pillanatok alatt eltüntette, persze azonnal kételkedni kezdtem abban, hogy nem éhes. Egyértelmű volt, hogy kopog a szeme az éhségtől. Tegnap csak a suli bulin evett, de aztán később az is kijött belőle.
A suli buli... el se köszöntünk az osztálytársainktől. Andy küldött egy SMS-t, hogy hová tűntünk, de csak annyit mondtam: ,,Hosszú történet, és egy újabb titok. Ha Boo majd szeretné, elmondja Neked. Sajnálom, én nem tehetem."
-Andy-nek mikor akarod elmondani?-tettem fel a kérdést.
-Nem tudom. Remélem még egy ideig nem kell, de ha találkozunk, meg kell neki magyaráznunk, hogy mi a helyzet. Viszont én úgy érzem, hogy nem vagyok rá képes... Képtelen vagyok még egyszer végig csinálni. Egy olyan embernek a szemébe mondani, akit szeretek. Pedig még elég sok ilyen alkalom áll előttem.
-Ha gondolod, segítek Neked.
-És mégis hogyan?
-Nem tudom! Elmondom én, vagy csak ott állok melletted... Nem tudom, hogy ilyen helyzetben mi a jó megoldás.
-Szerintem ez az, amit senki sem tud. Persze nem várhatom el tőled, hogy mindenki előtt úgy tegyünk, mintha semmi gond nem lenne.
-Én megteszem, ha neked ettől jobb lesz. De ne feledd el, hogy egyszer úgy is meg kell tenni.
-Igen. Anyunak viszont nem fogom tudni megmondani. Gondolkoztam, és arra jutottam, hogy majd megkérem Mary-t. Elvégre ő is anyuka, átérzi a helyzetet, és tudni fogja, hogyan mondja el.
-És szerinted neki nem fog rosszul esni?
-Nem tudom, de.. nem lehetne, hogy most másról beszéljünk? Nem tartozik a kedvenceim közé ez a téma.
-Persze, ne haragudj!-néztem rá bocsánat kérően, miközben gyorsan elmostam a tányért.
Átmentünk a nappaliba, leültem a kanapé egyik felére, ő pedig elterült, ölembe hajtva a fejét. Haját csavargattam az ujjam körül, miközben egy zene csatornán szóló dalt hallgatunk. A mi dalunk volt. A dal, ami a bálkirálynő és bálkirály estéjén szólt, mikor táncoltunk.
Alig hogy vége lett, a telefonom csipogni kezdett, jelezve, hogy üzenetem jött. Előhalásztam, de már tudtam, hogy ki írt.
-Andy kérdezi, hogy átjöhet-e-szólaltam meg.
-Ha azt mondom nem, akkor is jönni fog, ugye?!-kérdezte, mire bólintottam.-Nem vagyok rá képes.
-Szeretnéd, hogy én mondjam el?
-Megtennéd?
-Persze.
-Köszönöm!-csókolt meg, majd elindult a szobájába.
Ezek szerint nem is akar itt lenni, mikor Andy megtudja. Andy... A legjobb barátja, úgy tekintenek egymásra, mint a testvérek. Fogalmam sincs, hogy fog rá reagálni, és azt sem tudom, mit mondhatnék neki, de majd valamit kitalálok. Minél hamarabb túl kell ezen esni, nem szabad halogatni, mert most már tapasztalatból tudom, milyen érzés valamit megtudni, mikor már késő. Persze valószínűleg akkor sem éreztem volna jobban magam, ha aznap elmondja, de legalább akkor úgy éltem volna tovább az életet, mintha az lenne az utolsó napja, és nem pazaroltam volna el az értékes perceket minden féle marhaságra.
Körülbelül negyed óra múlva, csöngetés ütötte meg a fülemet. Sóhajtva indultam ajtót nyitni, de mielőtt megtettem volna, még egyszer átgondoltam, hogy mit is fogok mondani. Majd Andy aggódó szemeivel találtam szembe magam. Már tudta, hogy rossz hírrel fogok szolgálni.