~61. fejezet~

Túl a 16.000 oldalmegjelenítésen! Köszönöm! Mindent: a feliratkozókat, a megtekintéseket, a megjegyzéseket. Mindent. Zseniálisak vagytok. Sajnálom a sok késést de egyszerűen nem volt se időm, se kedvem. Ma viszont össze hoztam Nektek, bár igaz, nem lett túl hosszú, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~ 

Egy ideje már a szobámban ücsörögtem, a kulcsra zárt ajtónak támaszkodva, miközben Cara-t simogattam. A kopogás, mely a nyilászáró másik oldaláról jött, megrémisztett. Majd Andy hangját hallottam meg, amint azt kéri, engedjem be. Hangján éreztem, hogy a könnyeivel küszködik, talán már az arcán folytak végig. Nem tudtam mit tegyek, soha nem láttam még a legjobb barátomat sírni. És nem is akartam, de tudtam, hogy nem bujkálhatok előle hátra lévő életemben.
Erőt vettem magamon, feltápászkodtam, s kinyitottam az ajtót. Andy azonnal karjaiba zárt, azonnal vissza üleltem. Mélyen beszívtam jellegzetes illatát, amely keveredett a cigi szagával, amire nem rég szokott rá. Az érettségi miatt feszült volt, és azt mondta, ő így vezeti le a stresszt. Mégis számomra Harry és Andy illata a legmegnyugtatóbb.. Ha a közelembe vannak, tudom, hogy biztonságban lehetek, hogy nincs mitől félnem, semmi baj nem érhet. És most mégis.. Alig egy hónap, s többet már egyiküket sem tudhatom magam mellett. Ők tovább fogják élni az életüket, én pedig... Ki tudja mi lesz velem?!
-Olyan jó lenne, ha most felébrednék, és kiderülne, hogy ez csak egy rossz álom!-suttogta a fülembe.
-Tudom... de sajnos ez a valóság!
-Azt hittem a legjobb barátok megbíznak egymásban, és elmondják a titkaikat.
-Te is jól tudod, hogy nem maradt volna köztünk. Elmondtad volna Harry-nek, de én szerettem volna.
-Jó, és akkor most miért nem te mondtad el?
-Mert képtelen lettem volna fájdalmat okozni Neked!-néztem mélyen a szemébe, egy kicsit eltolva magamtól
-Szerinted ezzel nem azt tetted?
-Ne haragudj, azt hiszem ezt önzőségből tettem. Inkább magamat akartam megvédeni ezzel.
-Mindegy. Most már nem számít, csak... Ez így olyan igazságtalan! Végre találtam egy olyan embert, akiben megbízhatok... Soha nem volt még ilyen jó barátom, mint te... De persze, csak mi lehetünk ilyen szerencsétlenek.
-Hé, ne feledd, hogy itt mindig élni fogok és Veled leszek!-böktem a szíve felé, egy halvány mosoly kíséretében.
Nem akartam elbőgni magam, bár közel álltam hozzá. Erősnek akartam tűnni, s támaszt adni a szeretteimnek, mert akárhogy is nézzük, ők járnak rosszabbul. Ha én meghalok, nem lesz fájdalom. De nekik hiányozni fogok. Egy űrt hagyok magam mögött, hiába nem szeretném.
-Hogy tudod ilyen könnyen elfogadni?-kérdezte.
-Kénytelen vagyok. Hiába sírnék, csak még rosszabb lenne. És különben is, amíg van okom boldognak lenni, addig nem fogok szomorkodni-mutattam fel a kezemet, melyen a gyűrű volt.
-Igen, Harry mondta. Gratulálok!-ölelt meg mégegyszer.
-Igaz, nem így terveztem. Mindig is nagy esküvőről álmodtam, de most már rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Sőt az egész házasság, csak egy körítés. Egy papír, amely össze köt minket. De a lényeg, hogy szeressük egymást, és boldog lehetek, hiszen abban a tudatban élem minden napjaimat, hogy Harry életem végéig szeretni fog.
-Csak kár, hogy ilyen áron. Biztos vagyok benne, hogy ha még élnél 80 évig, akkor is ugyanúgy szeretne, mint most.
-Hagyjuk abba ezt a fölösleges siránkozást, oké?! Ettől semmi sem fog rendbe jönni, csak elpazarolunk egy csomó percet, amit együtt tölthetnék!
-Oké, igazad van! Van mára valami terved?
-Igazából legszívesebben itthon fetrengenék, de úgyis el kéne mennem ruhát venni.... Eljössz velem?-néztem rá kiskutya szemekkel.
-Miért kell neked már megint ruha?
-Remélem te sem gondoltad komolyan, hogy farmerbe meg pólóba fogok férjhez menni?
-Tudod, hogy utálok veled vásárolni menni, ugye?!-forgatta meg a szemeit.
-De azért eljössz velem, mert legjobb barátok vagyunk!-nevettem el magam, amiért megint eljátszottuk a szokásos párbeszédünket.
Komolyan mondom, Andy-vel már többet voltam vásárolni, mint a lányokkal. Valamiért rá jobban hallgatok, elvégre ő mégis pasi szemmel lát engem, és őszintén elmondja, ha valami nem tetszik neki.
Villámgyorsan össze kaptam magam, s elviselhető külsőt varázsoltam magamnak. Csak ekkor tűnt fel, hogy pizsamába vagyok, pedig határozottan emlékszem, hogy tegnap este ruhástul aludtam el... Ezek szerint Harry erről is gondoskodott.
Lesiettem a nappaliba Andy-vel együtt, majd egy csókkal elbúcsúztam Harry-től, aki megígérte, hogy csinál lasagne-t, mire vissza érek, mivel eddig ez volt az egyetlen kaja, amit nem hánytam ki. De azért remélem, hogy nem kell egy hónapig folyamatosan ugyanazt ennem, mert valószínűleg a végén már az sem fog bent maradni.
A plázába hamar megérkeztünk. Rengeteg ember rohangált boltról-boltra, mintha holnaptól örökre bezárnának a boltok. Azonnal a kedvenc üzletem felé vettük az irányt, éreztem, hogy itt fogom megtalálni a tökéletes darabot, ahogy mindig. Sorról-sorra jártam, végül a próba fülkébe öt ruhát vittem be. Egyenként próbáltam fel, s mindegyiket megmutattam Andy-nek. Az első kettő közepes volt, a harmadik és a negyedik egyenesen borzalmas volt az elmondása alapján. És ahogy az a mesékben lenni szokott, az utolsó tetszett mindkettőnknek a legjobban. Körbe fordultam többször is, hogy minden egyes szegletét meg tudja nézni. Meg merem kockáztatni, hogy a világ egyik legszebb darabját viseltem akkor. Csipkézett, testhez simuló, fehér ruha. Körülbelül comb középig ér, derekát egy masni díszíti. Egyszerű volt, pont egy vegasi esküvőhöz való.
Andy-re néztem. Pár másodpercig még mosolygott, aztán megláttam a szemét csillogóvá tevő könnyeket. Közelebb mentem hozzá, letérdeltem a szék melé, amiben ült, de ő óvatosan az ölébe húzott.
-Mi a baj?-kérdeztem aggódva.
-Semmi, csak... hiányozni fognak ezek a napok. Akármennyire is azt mondtam, utálom az ilyen programokat. Ezeket a perceket is veled tölthettem, s most is veled lehetek, de nem sokára már csak az emlékek maradnak belőled. Te már nem leszel itt-csuklott el a hangja.
-Ne sírj kérlek!-töröltem le ujjammal a sós cseppeket.
-Menj, vedd vissza a ruhád, addig megpróbálok kezdeni magammal valamit-erőltetett egy mosolyt az arcára.
Apró puszit nyomtam az arcára, hogy némiképp megnyugtassam, de ezzel pont ellenkező hatást váltottam ki. Csak még jobban elszomorodott. Fogalmam sincs mi legyen... Bármit teszek, mindig csak rosszabbodik a helyzet. Mindig csak sokkal nagyobb fájdalmat okozok a szeretteimnek.
Andy-vel konkrétan össze vesztünk a pénztárnál azon, hogy ki fizeti a ruhát, mivel barátom mindenképpen megakart ajándékozni vele, s végül ő győzött. Ahogy mindig.
-Remélem tudod, hogy utálom, mikor ez van! Utálok veled vásárolni, mert mindig csak a te pénzedet költöm!
-Persze, nehogy még sajnáljalak!-nevette el magát.
Nem bírtam megállni, mosolyra húztam a számat, és közelebb bújtam hozzá. Fél kézzel átölelt, s egy puszit nyomott a fejemre.
-De imádlak!-mondtam mosolyogva.

-Én is! Legjobb barátok, örökké!-suttogta a fülembe.