~64. fejezet~

Sziasztok! Tudom, tudom, megint nagyon régen volt új rész, (ráadásul ez is baromira rövid lett), de alig voltam gépnél, és mostanában rákaptam a szerkesztgetésre, s leginkább azzal foglalkoztam. Ígérem, ezentúl többet fogok az írással foglalkozni, igyekszem minél hamarabb megírni ezt a hátra levő 6 részt (plusz epilógust). 
Arra jutottam, hogy már nem fogom betartani a Brooklyn és Harry szemszögének váltogatását, úgy fogom írni, ahogy tudom, mert sokszor nem tudok mit írni Harry szemszögéhez. Szóval ne lepődjetek meg, ha sok lesz a Brooklyn szemszög. 

Nem tudom, mi mást mondhatnék még.. Ja igen! Nézzétek folyamatosan a Midnight Memories videóklippet!:) Meg kell döntenünk a rekordot. Na, befogtam a számat, jó olvasást és ne felejtsetek el megjegyzést írni!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Belépve az ajtón azonnal meghallottam édesanyám zokogását. Sam ugyan próbálta vigasztalni, de ő megállíthatatlanul sírt. Harry megszorította a kezemet, jelezve ezzel is, hogy mellettem van. Össze szedtem magam, s bementünk a nappaliba, ahol a szüleink voltak. Nem tudtam mit tegyek, csak álltam ott és néztem anyut. Kisírt szemekkel pillantott rám, azonnal felpattant, s olyan szorosan ölelt magához, mint még soha. Azt hittem összetöri az összes csontomat, de nem szóltam neki, hogy fáj, hiszen így is jól esett az érintése.
-Nem! Kérlek mond, hogy ez nem igaz!-suttogta erőtlenül a fülembe.
-Bár megtehetném!-eredtek meg az én könnyeim is.
Nem akartam édesanyámat szomorúnak látni. Annyira örültem, hogy végre az ő életébe is beköszöntött a boldogság. Utáltam azt az időszakot, mikor olyan rossz volt a kapcsolatunk. Rengetegszer megköszöntem már Sam-nek, amiért boldoggá teszi anyut. De most megint sír... és ami a legrosszabb, hogy miattam.
Egy kósza pillantást vetettem Harry-re, azonnal vette a lapot, s Sam-mel együtt elhagyták a helyiséget.
-Ne haragudj kérlek!-mondtam.
-Miért haragudnék? Haragot egyáltalán nem érzek, csak fáj... Fáj, hogy a lányom...
-Shhh... Ne sírj, ettől nem lesz jobb! Próbáljuk ki élvezni ezt a maradék időt!-kérleltem.
-Hogy tudnám abba hagyni? Brooklyn, te.. meg.. megfogsz halni! Az egyetlen lányom vagy, neked kéne engem eltemetni, nem pedig fordítva! Ezerszer megbántam már azokat az éveket, mikor rosszul bántam veled, de csak most fogom fel igazán, hogy mennyi időt elvesztegettünk. Annyi minden kimaradt az életünkből, annyi mindent nem mutattam meg Neked!
-Nem baj! Ezért már kár búslakodni. Ezt dobta a gép, nekünk ez jutott, és ezt el kell fogadni! Nem szeretném, ha sírnál, nem szeretnék ezzel több időt elpazarolni.
-9 hónapig a szívem alatt hordtalak. Azt hittem életem végéig veled lehetek, hogy életem végéig itt leszünk egymás mellett. De mi csak 18 évet kapunk?-tette fel a kérdést, melyre nem is kellett válasz.
Igen, mi ennyi időt kaptunk, de ezt el kell fogadni. Tudom, hogy nehéz. Nekem is sokáig tartott felfognom, de még tovább elfogadnom, hogy pár hónapon belül meghalok. Sokáig ki sem mertem mondani, még gondolatban sem, de muszáj volt elfogadtatnom magammal.
Nem tudom, hogy Mary mikor mondta el anyunak, így azt sem tudom, hogy mióta sírhat, de abban biztos voltam, hogy már hosszú órák óta. Szeme teljesen vörös volt, és feldagadt. Ijesztően hasonlított régi önmagára.
-Egy valamit megtennél Nekem?-szólalt meg ismét.
-Akármit! Amit csak akarsz!
-Vigyázz Harry-re kérlek! Neki nem marad senkije rajtatok kívül. Az összes szerettét elveszítette. Kezdve az édesanyjával és a tesójával, most pedig én... Ígérd meg, hogy fiadként fogod szeretni, és nem hagyod, hogy valami hülyeséget csináljon! Kérlek szépen, ígérd meg!-könnyeim még szaporábban kezdtek hullani.
Tüdőmben éles fájdalom nyilalt, csak nehezen jutottam levegőhöz. Igyekeztem lenyugodni, abba hagyni a sírást, hogy jobban legyek, de nem ment. Túlságosan zaklatott voltam, ahogy szóba került Harry jövője. Attól még, hogy én meghalok, neki tovább kell élnie az életét! Bármennyire is fáj ez most nekem, azt akarom, hogy boldog élete legyen egy gyönyörű lánnyal, és a gyermekeivel. Könyörögően bámultam anyut. Azt vártam, hogy megígérje. Biztonságban akartam tudni a férjemet. A fiút, kinek nevét örökre a szívembe véstem.
-Megígérem Neked, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik, de nekem ugyanolyan nehéz lesz, mint neki, ha csak nem nehezebb. Fel sem tudod fogni, hogy mit jelent egy anyának elveszíteni a gyerekét, és te még emellett arra kérsz, hogy egy másik embert szeressek gyermekemként.
Mindig azt mondják, hogy az emberek azt kapják, amit megérdemelnek, de ez egy nagy hazugság. Lehet, hogy én követtem el hibákat, talán így büntetnek. De a szeretteimnek nem ez jár! Ők a legcsodálatosabb emberek a Földön, nem akarom, hogy szomorúak legyenek. Azt szeretném, hogy boldogak legyenek, mosollyal az arcukon teljen mindennapjuk, akár velem akár nélkülem. És a sors úgy hozta, hogy ezt nélkülem kell megtenniük.
Elfogadtam, hogy meg fogok halni, és engem ez igazán nem is érdekel. Végig sírhatom ezt az egy hónapot, de nem akarom! Élni akarok. És azt szeretném, ha én már nem tehetem, a szeretteim tovább éljenek. Szeretném őket biztonságba tudni.
-Tudom, hogy mennyire fontos neked Harry! Megígérhetem, hogy, ha tudok, segíteni fogok neki.
-Nehogy azt hidd, hogy te nem vagy fontos nekem! Te vagy a világon a legjobb anyuka! Szeretlek!
-Ne mondj ilyeneket, mikor nem igaz! Olyan sokat hibáztam, olyan sokat bántottalak...
-Nem érdekel. Történt, ami történt, hiába siránkozunk rajta, ezt már nem tudjuk megváltoztatni, csak elfelejteni!
Mosolyogtam rá, hátha ettől végre felfogja, hogy én egyáltalán nem haragszom rá. Ő az anyukám, bármit is tesz, ezen semmi nem tud változtatni. Ő az, aki világra hozod, aki életet adott nekem, s aki felnevelt. Életem utolsó napjáig szeretni fogom. Szorosan megöleltem, úgy ahogy nem rég ő is tette. Érezni akartam az illatát, az érintését, melyek egész életemet végig kísértek. Ha akarnám sem tudnám elfelejteni. Ez az, ami éltet, ami megnyugtat. Ha azokkal vagyok, akiket szeretek, minden tökéletes. Nem számít, hol vagy hogy mit csinálunk. A lényeg, hogy velük lehessek, s én máris boldog vagyok!