Helóó, mindenki. Most gyorsan hoztam az új részt, mert már tegnap megírtam. Ha címet kéne adnom akkor a 'Vallomások' nevet kapná, ugyanis most sok minden kiderül. Harry múltjáról még többet tudhattok meg, és Kate elmondja az igazságot, de hogy kibékülnek-e, az a részből kiderül.
Remélem most már megkapjátok minden kérdésetekre a választ. Vagy legalábbis egy részére, mert azért még higgyétek el: lesznek még bőven meglepetések.
Pár hónapja kezdtem bele ebbe a blogba, és már majdnem fent van 40 rész. Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok egy ilyen hosszú történetet, de olyan sok ötletem van, hogy azt hiszem talán még a felénél sem vagyunk.
A következő rész nem tudom, hogy mikor kerül fel, mert most még kevesebb időm lesz, hiszen Maya-val lassan neki kezdünk az új blognak, mert téli szünetre ígértük. Előre is köszönöm a türelmeteket.
Azt hiszem most 'csak' ennyi mondani valóm van számotokra, és most a végére jöjjön a szokásos: Várom a véleményeket megjegyzés formájában! Jó olvasást!
xxx,
Sky
~Brooklyn szemszöge~
A fürdés végeztével ledőltem az ágyamra, és a telefonomon felmentem az egyik közösségi hálóra. Se egy üzenet, se egy értesítés... Viszont egy ismerős felkérést láttam, amely Andy-től érkezett. Gondolkodás nélül vissza igazoltam, majd ajtó nyitódást hallottam, és Harry lépett be a szobámba. Mikor elhaladt az egész alakos tükröm előtt, megállt, és végig mérte magát.
-Lehet, hogy többet kéne edzenem?!-kérdezte inkább magától.
Mosolyogva néztem őt, majd lassan közelebb mentem hozzá, és hátulról átölelve, államat a vállára helyeztem, bár ehhez lábujjhegyre kellett állnom, hiszen vagy egy fejjel magasabb nálam.
-Miért kéne?!-értetlenkedtem.
-Hát azért valljuk be, nem vagyok egy Andy-mutatott hasára.
-Hát nem. De ez nem is baj! Te így vagy tökéletes ahogy vagy. És attól még, hogy nincsenek kockáid jól nézel ki-érintettem meg azt a testrészét, amiről eddig beszéltünk.
-Nem is az, hogy kockák. De azért plusz kiló is akad bőven!
-Szerintem meg menj el szemészetre. Komolyan mondom rosszabb vagy mint egy lány. És amúgy is, kinek akarsz te tetszeni?-léptem elé, hogy ne is nézegesse magát tovább.
-Hát kinek? Egy lánynak!
-Ó, igen?!-vontam fel kérdőn a szemöldökömet, de tudtam, hogy rólam beszél.-Szerintem meg annak a lánynak így tetszel, ahogy vagy, és úgy gondolja, hogy nincs veled semmi baj. Sőt azt se érdekelné, ha még lenne rajtad pár plusz kiló, elvégre senki sem tökéletes. És az a lány szeret Téged mindennél jobban a pocakoddal együtt!
-Még szerencse. Mert én is nagyon szeretem azt a lányt!-csókolt meg gyengéden, és lassan az ágyam felé indultunk, ahová egyszerre dőltünk le.
Derekamat egy percre sem engedte el, és miután elváltak ajkaink, csak feküdtünk egymással szemben. Egy keze a feje mellett pihent, pont az amelyiken a már számomra jól ismert karkötő volt. Soha nem láttam még Harry-t enélkül, de még soha nem mesélt róla, hogy kitől van. Ujjammal birizgálni kezdtem a bőrből készült ékszert, és észrevettem, hogy elég szorosan van a kezén, így nem is csúszkált, se föl, se le.
-Megnézhetem?-kérdeztem arra utalva, hogy levehetem-e.
-Inkább ne-rázta meg a fejét, és láttam a szemében, hogy valamit titkol.
-Miért?
-Mert... mert még soha nem vettem le, és most sem szeretném-talált ki valami béna hazugságot, ami egyáltalán nem állta meg a helyét.
-Tudom, hogy titkolsz valami Harry Edward Styles!-szólítottam a teljes nevén, amit csak ritkán szoktam megtenni.
-Nem a karkötő a lényeg, Boo. Hanem ami alatta van-sütötte le a szemét.
Először fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Aztán feltettem magamnak a kérdést: mi lehet a karkötő alatt, amit rejtegetni akar? És akkor rögtön megértettem. Annyi helyen olvastam róla, anyi filmben benne volt, hogy valaki ilyet tesz...
-Miért?-gyűltek könnyek a szemembe a gondolattól, hogy elveszíthetem.
Ajtó nyitódást hallottam lentről, de nem érdekelt. Tudtam, hogy anyu sem fogom feljönni, és Sam sem, hiszen pontosan tudják, hogy most Harry-n kívül senkivel sem szeretnék beszélni.
-Ne sírj, kérlek!-törölte le a könnyeim hatalmas kezével, amit én szorosan megfogtam, az arcomon tartva őket.
-De te... Majdnem...
-De nem, és ez a lényeg!-mondta, és éreztem a hangján, hogy alig bírja vissza tartani a sós cseppeket.
-Miért csináltad ezt?-tettem fel újra a kérdést.
-Mikor haza mentem arról a buliról, ahol megtudtam, hogy anyu és a tesóm meghalt, a szobámba érve azt éreztem, hogy muszáj valamin levezetnem a feszültséget. Az éjjeli szekrényemen egy üres pohár volt, ami talán még éjszakáról maradt ott. A földhöz vágtam, és millió apró darabban terül szét a parkettán. Megláttam egy nagyobb darabot, és a kezembe vettem. Végig gondoltam az egész életemet, és rájöttem, hogy nincs értelme élnem. Pedig akkor még azt nem tudtam, hogy el kell költöznünk. Csak azt, hogy az a nő, aki a világra hozott nincs többé. A legjobb barátom, a nővérem itt hagyott, és egyedül éreztem magamat. Nem akartam úgy tovább élni. Aztán az üveg szilánkot végig húztam a csuklómon és...-csuklott el a hangja, de össze szedte minden energiáját és folytatta a szívszorító történetet.-Láttam ahogy a vérem végig folyik a kezemen, majd lecsöpögött a földre. Bele gondoltam mi lesz apuval, ha engem is elveszít. És hogy milyen gyáva vagyok, amiért a szomorúság és a gyász elől a halálba menekülök. Rá jöttem, hogy semmi értelme annak, ha az én életem is véget ér. Ettől még Anyu és a tesóm nem fognak vissza jönni, csak apuban egy újabb sebet hagyok. Azt kívántam bár ne tettem volna meg ezt a szörnyű dolgot... A kezemet azonnal a csap alá dugtam, és undorodva néztem magamat a tükörbe. Előtte egy örökké mosolygó, bolondos fiú voltam. Akkor pedig egy meggyötört, megsebzett fiú nézett vissza rám a tükörből... A sebemet lefertőtlenítettem, és betekertem valamivel amit éppen akkor találtam. Azok után sokáig pulcsiba jártam, hogy senki ne kérdezősködjön, majd egy boltban megláttam ezt a karkötőt, hogy el tudjam rejteni a világ elől annak a hülyeségnek a nyomait, amit akkor tettem...
Gyönyörű szemei könnyektől csillogtak, és most rajtam volt a sor, hogy letöröljem őket. Mindketten sírtunk... Ő az emlékektől, én pedig a gondolattól, hogy elveszítsem őt. Vagy ha akkor meghalt volna, mi nem találkoztunk volna, és még mindig élő halottként tengetném a minden napjaimat. Bele gondoltam milyen rémes lenne az életem, és eszembe jutott anyu. Vissza emlékeztem, hogy milyen volt a kapcsolatunk a békülésünk előtt. Szörnyű: csak ennyi jutott eszembe. Most pedig megint ugyanott vagyunk. Vagyis most épp az ellenkezője történik. Én haragszom rá, és nem vagyok hajlandó megbocsájtani neki. Nem értem saját magamat!
Semmi értelme annak amit most csinálok, hiszen ez mindkettőnknek rossz. Sőt mind a négyünknek rossz, mert Harry és az Édesapja meg hallgatják a mi panaszkodásunkat... Ezt sürgősen helyre kell hozni. Nem lehet, hogy miattam megint minden tönkre menjen.
-Harry...-szólaltam meg a könnyeimen keresztül.
-Igen?-nézett rám még mindig könnyes szemével.
-Meg... meg kell beszélnem ezt az egészet anyuval.
-Jól van. Itt várok Rád!-nyomott egy erőt adó puszit a homlokomra.
Feltápászkodtam az ágyról, és elindultam az alattunk lévő szintre, hiszen ott van anyu szobája. Az ajtaja előtt megálltam egy pillanatra, majd halkan bekopogtam. Egy gyenge 'szabad' szót hallottam, mire benyitottam. Ott feküdt, láttam a szemén hogy már ő is rengeteget sírt, és akkor láttam őt ilyennek, mikor apukám... -vagyis az a férfi akit eddig az apámnak hittem-itt hagyott minket.
-Mond el kérlek, hogy mi ez az egész! És ne hazudj többet, az igazságot akarom tudni, bármi is legyen az!-ültem le az ágya szélére, mire ő is felült, velem szemben.
-Rendben, ígérem csak a színtiszta igazságot mondom. Ne aggódj, tanultam a hibámból... Szóval egyszer apád... Vagyis Bob elment egy üzleti útra. Vagyis hát mindannyian tudjuk hogy az nem az volt, de lényegtelen. Ki akartam kapcsolódni, így eljöttem ide Brighton-ba. Szerettem volna jól érezni magamat, és egy klubba mentem, ahol megismerkedtem Ben-nel, az apukáddal. Kicsit idősebb volt nálam, de nem zavart... És megtörtént az, ami egy részeg nő és férfi között szokott. Reggel, mikor felkeltünk teljesen ledöbbentünk azon, amit tettünk. De Ő rendes volt, végig hallgatta, hogy miért jöttem ide, mert akkoriban senkim nem volt, akinek elmondhattam volna a gondjaimat. Megadta a telefon számát, és azt mondta, hogy hívjam, hogy ha valami gondom van. Aztán vissza mentem, és éltem tovább a mindennapjaimat, viszont az utána lévő hónapban nem jött meg. És hát Bob-bal akkorra már kihűlt a kapcsolatunk, márha egyáltalán ezt lehetett valaha kapcsolatnak nevezni. Elmentem orvoshoz, aki közölte Velem, hogy kisbabát várok. Örültem neki, mert kisgyerek korom óta arról álmodtam, hogy anyuka legyek. Azonnal felhívtam Ben-t és elújságoltam neki a hírt, mert persze tudtam, hogy ő az apuka. Velem együtt örült, de végül abban egyeztünk meg, hogy Bob-bal maradok, mert hát szerettem Őt, és nem akartam elhagyni. Egyáltalán nem úgy reagált a kis baba hírére, mint ahogy én azt vártam, de akkor már mindegy volt. Rossz döntés volt, de ezt mindannyian tudtuk. Utána még találkoztunk párszor Ben-nel, de nem lehetett köztünk több barátságnál, pedig titkon szerettünk egymást. Aztán mikor Bob elhagyott, már nem találkoztunk többet, mert te már nagy voltál, mégis túl kicsi ahhoz, hogy kellő képpen feldolgozd azt, hogy nem Bob az apukád, hanem Ben. Ez is volt az egyik oka a viselkedésemnek. Aztán még rátett egy lapáttal a főnököm és végképp nem tudtam mit kezdeni magammal.... És mikor megkaptam a hírt, hogy Ben meghalt, szörnyű érzés fogott el. Mind ketten külön-külön, szomorúan éltük le az életünket, pedig megtehettük volna, hogy együtt élünk le egy boldog életet. Tudtam, hogy inni kezdett és dohányzott... A veszte is ez lett, mert tüdő rákban halt meg. Innentől pedig tudsz mindent-törölte le a mesélés közben kifolyó könnyeit.
-Édes Istenem!-öleltem át szorosan.
Megint csak fölösleges fájdalmat okoztunk egymásnak. Elég lett volna leülni, és megbeszélni, de nekem annyi eszem van, hogy itt kellett csökönyösködnöm.
-Kérlek bocsáss meg a hazugságaimért!
-Persze, hogy megbocsájtok! Te pedig ne haragudj a viselkedésemért..
-Dehogy haragszom... Szeretlek, Brook, és ígérem soha, de soha nem többet nem fogok Neked hazudni!
-Ha már itt tartunk... véletlenül össze törtünk egy vázát a nappaliba-vallottam be, eltolva magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Azt a rondaságot, ami a kandallón volt?-kérdezte, mire elnevettem magamat.
-Igen, azt. Itt volt egy barátunk, akit még Londonban ismertem meg. Tudod az a pizza futár, aki miatt össze vesztünk Harry-vel.. Kiderült, hogy itt lakik, csak egy ideig ott dolgozott. És ráadásul egy suliba fogunk járni, sőt az is lehet, hogy osztálytársak leszünk!
-Nahát ez remek!
-Mármint, hogy össze törtük azt a ronda lámpát, vagy hogy már van egy barátunk?
-Mindkettő!-mosolyodott el.
-És te nem akarsz valamit bevallani mondjuk a tegnap estével kapcsolatban?-húzogattam a szemöldökömet, mert mindenképpen szerettem volna kiszedni belőle az igazságot.
-Hát öhm.. jó volt..-pirult el.
-Anyu! Pár perce ígérted meg, hogy igazat mondasz!
-Jó, igaz... Szóval... Úgy néz ki, hogy együtt vagyunk-vallotta be, mire ismételten megöleltem.
-Ez tök szuper. Végre mindenki boldog! Soha többet hazugság, és veszekedés. Ígérjük meg, hogy mindig őszinték leszünk egymáshoz!
-Esküszöm!-nézett mélyen a szemembe.
-Esküszöm!-ismételtem utána.
-Gyertek, vacsora!-hallottunk Sam hangját, és egy lábdobogást a lépcsőn.
Mi is kijöttünk a szobából, és Harry pont akkor jött le a lépcsőn. Valahogy sejtettem, hogy őt hallottuk az előbb. Mosolyogva néztem rá, mire megnyugodva ő is mosolyra húzta a száját. Szemén még látszott a sírás nyoma, de könnyek már nem voltak az arcán. Anyu előrement, mi pedig ott maradtunk ketten a lépcsőfordulóban.
-Minden rendben?-kérdezte homlokát az enyémnek támasztva.
-Igen. Anyuval megbeszéltünk mindent. És Te is itt vagy velem. Ennél szebb már nem is lehetne az élet!-nyomtam egy apró puszit a szájára, de ő egy hosszú csókot követelt tőlem, amit természetesen meg is kapott.
Nevetve váltak szét ajkaink, hiszen mi okunk lett volna a szomorúságra?! Végre minden helyre jött. Eleget sírtunk már a múlt miatt. Most már tényleg semmi sem áll az utunkba, hogy csak a jövőre koncentráljunk.
Ujjainkat egymásra kulcsolva mentünk le a lépcsőn, de nem bírtuk megállni, hogy ne pusziljuk meg egymást párszor ez alatt a rövid út alatt, ami a konyhába vezetett.
A helyiségbe anyu és Sam nevetgélve beszélgettek. Olyan boldogak voltak, akárcsak mi. Boldogak voltunk mindannyian, mint egy hatalmas család. Bár egy kicsit furcsa helyzet alakult ki, hogy a szüleink is össze jöttek, meg mi is együtt vagyunk, de azt hiszem ez minket nem zavar. Örülünk egymás boldogságának és egyszerűen csak szeretjük egymást úgy ahogy vagyunk.
