~26. fejezet~

Sziasztok! Új résszel jelentkezem, és ez most viszonylag hosszúnak mondható (legalábbis szerintem). Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket, és a 21 feliratkozót! Részről-részre egyre többen vagyunk! Köszönöm nektek, csodálatosak vagytok!

Megint van benne egy kis idő beli ugrás, és lehet hogy már kicsit elegetek van belőle, de más különben még unalmasabb lenne... 

Jó olvasást és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~(péntek)

-Jó reggelt!-üdvözölt Boo egy csókkal, mikor beléptem a konyhába.

-Sziasztok!-köszöntem vissza Kate-nek és a barátnőmnek.

Az elmúlt pár napban igazából semmi említésre méltót nem csináltunk. Brooklyn segítségével tovább 'gyakoroltam' az éneklést, és azt hiszem kijelenthetem, hogy sikerült leküzdenem a zenével járó fájdalmat. 

Valamint elkezdtünk elpakolni, így a dobozok egymás hegyén-hátán hevertek a ház különböző pontjain, de még koránt sem végeztünk. Viszont ma már mindent be kell pakolnunk, mert holnap megyünk Brighton-ba. 

-Brook, remélem tisztában vagy vele, hogy nem hozhatsz el minden vackot magaddal! Ki kell dobálnod azokat, amik nem kellenek!-mondta Kate.

-De anyu!

-Nincs semmi de! Csak nem gondolod, hogy több zsáknyi szemetet elcipelünk?!

-Azok nem szemetek, hanem emlékek!-sértődött meg, de láttam rajta, hogy csak tetteti magát.

Na igen, mióta itt vagyok már párszor tanúja lehettem egy-egy anya/lánya vitának, és általában Boo került ki győztesként. Ennek oka pedig természetesen az, hogy jó színész és jól tudja alkalmazni a kiskutya szemeket...

-Na jó, nem azt mondom, hogy mindent dobálj ki, de ami nem kell, azt ne hozd el magaddal!-enyhült meg, és ezzel Brooklyn újra elérte a célját.

Elégedetten dőlt hátra a székben és tovább ette a reggelijét.

-Hihetetlen vagy!-nevettem el magamat.

-Csak nem fogom már itt hagyni az emlékeimet! Ha már Londont nem vihetem magammal!

-Aha. És amiért egybe nem viheted el, ezért elviszed apró darabokban!

-Harry, ezt pont hogy neked kéne megértened, hiszen már annyit költöztél! Nem hiszem el, hogy nincs semmi emléked!

-Pedig elhiheted. Mindent ott hagytam az első költözés alkalmával, kivéve a fotókat. Minden a nővéremre és anyura emlékeztetett, és úgy éreztem, hogy ott kell hagynom.

-Bocsi, erre nem gondoltam! Tudod, hogy reggel soha nem gondolkozom, mielőtt beszélek.

-Nem mintha amúgy szoktál volna!-mondtam, de egyébként nem gondoltam komolyan, csak túl magasra dobta a labdát.

-Haha.. Szörnyen vicces!-vágta be a durcát azonnal.

Aha. Szóval a ma reggelünk a színészkedésről szól, mert hogy most is azt csinálta. 2 hónap alatt megismertem őt, de ez alatt az egy hét alatt, amit itt töltöttem, pedig kiismertem.

Felemelkedtem a székről, a füléhez hajoltam, és bele suttogtam:

-Kiengesztelhetlek egy randival?

-Mikor és hol?!

-Ma és az legyen az én meglepetésem!

-Utálom a meglepetéseket!

-Tudom!

-Mikor indulunk?

-Fél nyolc. 

Igazából ez nem volt egy megtervezett dolog, de tudom, hogy Boo szomorú, amiért itt kell hagyni mindent, és gondoltam emlékezetessé teszem az utolsó estéjét, itt Londonba. Azonnal eszembe jutott, hogy hova vihetném, mert szerintem még soha nem volt ott. 

-Oda tudnád adni a laptopodat?-mutattam az asztalon lévő készülékre.

-Persze!

-Gyorsan elintézek valamit, addig készülj fel a pakolásra. Fél nyolcra készen kell lennünk mindennel!

-Igenis kapitány!-szalutált ülő helyzetbe, mire nekem azonnal a híres mese jutott eszembe.

-Hangosabban!-mondtam nevetve, mire Boo elüvöltötte magát.

Kate egy kicsit furcsán nézett ránk, de végül egy vállvonással elintézte, és tovább folytatta a tevékenységét.

A laptoppal a kezembe bevonultam a nappaliba, és bele vetettem magam egy honlap tanulmányozásába. Túl sok mindent nem tudtam az esti randi helyszínéről, ezért muszáj voltam utánanézni. Szerencsére nyolcig van nyitva, szóval az pont jó nekünk. Viszont azt írták, hogy a jegyet előre le kell foglalni, így hát kitöltöttem az elérhetőségek részt. A kapott e-mail tartalmazta a jegyet, amit kinyomtattam, és félbe hajtva a kabátom zsebébe csúsztattam.

Megbizonyosodtam róla, hogy Boo nem tudja észrevenni, majd felmentem a lány szobájába. Mielőtt benyitottam volna, halk kopogással jeleztem, hogy jövök, mert már volt olyan, hogy sikerült rányitnom, miközben éppen öltözött.

Laza, kényelmes ruha volt rajta, ahogy rajtam is, haját pedig befonta. A dobozok már ott álltak a helyiségbe, de még mindegyik üres volt. Brooklyn az egyik polcon pakolgatott, és pár dolgot egy hatalmas zsákba dobált.

-Az a szemét?-kérdeztem.

-Nem. Ezek azok a dolgok, amiket anyu elvisz majd valamelyik segély szervezethez. Néhány dolgot még nem is használtam, és nincs rájuk szükségem. De kidobni meg nem akarom, hiszen így lehet, hogy valakinek örömet tudok szerezni.

Ez az egyik dolog, amit csodálok Boo-ba. Soha nem azt nézni, hogy neki mi a jó. Nem magát tartja a legfontosabbnak, először mindig azt nézi, hogy másoknak mi a jó. Persze vannak önző beszólásai, de igazából azokat soha nem gondolja komolyan, csak hülyéskedésből mondja.

-Csak ott ácsorogsz, vagy esetleg segítesz is?!-nézett rám kérdőn.

-Bocs, csak elgondolkoztam. Mond hogy mit csináljak!

-Hát, amik ott vannak, azokat viszem magammal, és a törékeny dolgokat be kéne tekerni papírba!-mutogatott hol a polcra, hol a földre, ahol az említett csomagoló anyagok voltak.

Először egy hó gömb került a kezembe, amely a Big Ben-t ábrázolta. Ismét elgondolkoztam, és az az időszak jutott eszembe, mikor apuval először költöztünk. Szinte alig volt cuccunk, csak a ruháink, meg a fényképek. Négy vagy maximum őt bőröndünk volt, és rengeteg sok mindent hátra hagytunk, köztük a boldogságunkat, amit akkor vesztettünk el, mikor anyuék meghaltak. Az ő cuccaikat segély szervezeteknek adtuk, a bútorokat és a nagy kertes házunkat eladtuk. Egy két szobás lakást béreltünk először, később már csak egy szobásak voltak. Néhány helyen csak egy matracon aludtam vagy én vagy apu. Persze nem azért, mert nem tellett bútorra, hanem azért, mert fölösleges lett volna venni, hiszen csak hónapokat maradtunk ott.

Most pedig mintha vissza kapnám a régi életemet. Szívemet újra megtöltötte a boldogság, és újra kertes házban lakhatok. Persze a lakásokkal nincs semmi baj, de azért egy ház mégis csak más. Kiülni a kertbe olvasni, zenét hallgatni, vagy csak egyszerűen gondolkozni, kikapcsolódni. Bár a kerttel sok munka van, de szerintem még kertészkedni is jó dolog. 

Polcról polcra hallattunk a pakolással, majd Boo a ruháit is kiválogatta, és a végére hagyta a legféltettebb kincseit. Két nagy albumot tartott a kezébe: az egyik az volt, amit hétfőn kapott, a másik pedig tele volt családi fényképekkel, mikor még az apukája is Velük volt. Már többször is beszélt róluk, de még egyszer sem láttam őket. Persze a kíváncsiság furdalta az oldalamat, soha nem kértem, hogy mutassa meg. Úgy voltam vele, hogy majd ha ő akarja, akkor majd láthatom. 

Az ágyon ülve továbbra is a kezébe szorongatta, én pedig törökülésbe helyet foglaltam vele szembe a földön. Szomorúságot láttam a szemében. A pár percig tartó csöndet, Boo törte meg egy kérdéssel:

-Szeretnéd megnézni?

-Szeretnéd, hogy megnézzem?-kérdeztem vissza.

Nem válaszolt, csak átült az ölembe, én pedig karjaimat a dereka köré fontam. Államat a vállának támasztottam, mire ő maga elé tette az albumokat. Először a családi képeket mutatta meg nekem. 

Az apukáját még soha nem láttam, viszont most szinte az összes képen rajta volt. Nem néztem volna ki belőle azt amit tett, olyan szimpatikusnak tűnt. 

Mind a hárman nagyon boldogok volt. Minden egyes képen mosolyogtak, és egymást ölelték át. Az ember nem is gondolná, hogy ez mind csak hazugság, és színészkedés.

Másodszorra pedig azt lapozta át, amelyet nem régen kapott. Nem volt benne sok kép, inkább szöveggel volt tele. Mindent saját kezűleg készítettek, és látszott, hogy nem sajnálták rá az időt. Az embereket nagyon könnyen félre lehet ismerni, és ez most velem is megtörtént. Nem néztem volna ki ezekből az emberekből, hogy ilyen szép dolgokat tudnak írni, mert tényleg megható volt. És az a beszéd is, amit Emma mondott... Az utolsó oldalon pedig csak írás volt. Több féle kézírás volt, így arra tudtam következtetni, hogy többen írták. Végig olvastam az egészet, és volt pár mondat, ami mély nyomot hagyott bennem, köztük ez a rész:

,,Igen, tényleg hülyeséget csináltunk, de megbántuk. Mi örökre magunkkal hordozzuk ezt a dolgot, de reméljük, te idővel el tudod feledni. Te egy csodálatos ember vagy, és megérdemled a boldogságot, ha már mi ezt nem tudtuk megadni. Az új helyen légy önmagad, és annyi barátod lesz, hogy egy kezeden meg sem tudod majd számolni. De van egy ember, akit soha ne engedj el, mert látszik, hogy igaz szeretet van köztetek. Jól becsüld meg, hogy Harry a tiéd, mert ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatsz. Azt a sok jót, amit mi elvettünk tőled, ő megadja neked. Neked sikerült Őt megváltoztatnod, és Te vagy az egyetlen, akit közel engedett magához. Bevallom irigy voltam, amiért nem én kaptam meg ezt a fiút, de most már rájöttem, hogy ez így a legjobb. Én nem érdemlem meg, te viszont annál inkább! Ne feledd, hogy jó ember vagy! Bárki bármit mond, te légy önmagad, mert így vagy tökéletes, a hibáiddal együtt! Remélem azért emlékezni fogtok ránk, még akkor is, ha csak rosszat tettünk veletek. Testvérből lettünk ellenségek, de azért én örömmel gondolok vissza arra az időszakra, mikor jóban voltunk. Köszönöm, hogy akkor velem voltál és soha akár milyen messzire sodor minket egymástól a szél, én soha nem foglak elfelejteni!-Emma"

Olyan hihetetlen, hogy egy embernek milyen sok oldala lehet. Emmát egy önző, beképzelt libának ismertem meg, de amit most írt... Mintha egy teljesen más ember lett volna belőle. Igen, tényleg hülyeséget csinált, de most örömet okozott Boo-nak. 

Barátnőm a könnyeit törölgette, én pedig nyugtatás képpen egy lágy puszit nyomtam a nyakára. 

Nem sokkal később a két albumot bele tette az utolsó dobozba, majd azt is leragasztotta. A szoba teljesen üres volt, csak a bútorok voltak benne. 

Mindig szerettem Boo szobájában lenni, mert tele volt élettel. Minden színes volt, de mégsem volt olyan össze vissza. Minden ment egymáshoz, és olyan jó érzés volt körbe nézni. Most pedig minden be van dobozolva (kivétel az, amire még szüksége van), a ruhái bőröndbe vannak (kivéve amit este, meg amit holnap vesz fel), az eladományozandó cuccok pedig zsákokba vannak.

Boo-ra néztem, aki a szobája minden egyes részletét megvizslatta, és jó alaposan körülnézett, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy nincs már sehol sem, rám nézett és csak pár szót mondott, szomorúsággal a hangjába:

-Hát ennyi volt!

~25. fejezet~

Helló, mindenki! Meghoztam az új rész, amivel ha nem is látszik, de elég sokat dolgoztam. Sokat gondolkoztam, hogy mit is írhatnék, és hogy mivel tudom rendesen átadni Brooklyn és a többiek érzelmeit, és azt hiszem többé-kevésbé sikerült. Nem lett valami hosszú, de ennek most nem is az a lényege. Párbeszéd van benne bőven, viszont azok hosszúak, és leírás is van benne, szóval igyekeztem, hogy minél jobb legyen. Köszönöm az előző részhez írt megjegyzéseket, nagyon jól estek. És már van 20 feliratkozó, nagyon-nagyon szépen köszönöm Nektek! Most is várom a véleményeket, nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra! Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Nem akartam, mégis muszáj volt találkoznom Velük. Féltem. Nem tudtam, hogy mire számítsak... Az osztályfőnökünk azt mondta, hogy egy új oldalukat ismerhetjük meg, de én nem tudom elképzelni, hogy ők rendesek legyenek velem. Túl sok rosszat kaptam tőlük ahhoz, hogy jót feltételezhessek róluk.
Először az ofőnk ment be a terembe, majd mi is követtük. Mindenki elcsendesedett, és a pillantásuk ránk szegeződött. Nem tudtam, hogy kire nézzek, vagy hogy mit tegyek, ezért lehajtott fejjel a földet bámultam. Hallottam, hogy mind közelebb jöttek, Harry pedig elengedte a kezemet és pár lépést hátrált. Nem tudtam mire vélni ezt a cselekedetét, de ugyanakkor utána menni sem mertem. Zavarban voltam, és a félelmem egyre erősödött. Egy darabig csak halk suttogást hallottam, majd egy ismerős hang szólt hozzám. Emma volt az, akire régen azt hittem, hogy a legjobb barátnőm...
-Ha megengeded, mondanék pár szót a többiek nevében!-mondta lágy és megnyugtató hangján, mire felnéztem rá és a többiekre.
Nem tudtam kiolvasni semmi féle érzelmet a szemükből. Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, de aztán bele gondoltam, és rájöttem, hogy semmit sem veszíthetek.
-Rendben, mondjad!-néztem mélyen a szemébe, mely őszinteséget sugárzott.
-Hát mindannyiunkat meglepett, mikor megtudtuk, hogy elmész és különböző érzéseket váltott ki belőlünk. Vissza gondoltunk az elmúlt időszakra és rájöttünk, hogy szörnyű emberek vagyunk. Olyat tettünk Veled, amit valószínűleg soha nem tudsz majd megbocsájtani nekünk, és ezt mi meg is értjük. Azt mondtuk, hogy a barátaid vagyunk, de a bajban magadra hagytunk, sőt még rengeteget piszkáltunk téged, azért, amiről te nem is tehetsz. Igazságtalanok voltunk veled! A gólya táborban, még kilencedik előtt nagyon megkedveltelek, és tudtam, hogy mi később jóba leszünk, és ez így is lett. Tényleg nagyon bírtalak, és később már úgy szerettelek, mintha a tesóm lennél... Persze, most biztos azt gondolod, hogy akkor miért hagytalak magadra, és erre a kérdésre, egy szörnyen hülye válaszom van: a többi osztály miatt. Ők nem ismertek téged, csak azt tudták, hogy pszichológushoz jársz, és piszkálni kezdtek. Én pedig voltam olyan hülye, hogy beálltam közéjük, ahelyett, hogy melletted lettem volna, és ez életem egyik legnagyobb hülyesége volt! És a többiekkel végülis arra jutottunk, hogy örülünk, amiért elmész. Persze nem azért, mert nem fogsz hiányozni, hanem mert így sokkal jobb lesz neked. Egy új suli, új barátokkal, és mindent újra kezdhetsz. Mi csak sok sikert szeretnénk kívánni Nektek mindenben, és drukkolunk, hogy minden úgy sikerüljön az életedben, ahogy szeretnéd!
Hihetetlen volt, hogy ez velem történik meg! Féltem a találkozástól, de az ellenkezője történt annak, amire számítottam. Emma és a többiek rendesek voltak velem, és minden amit mondott olyan csodálatos volt! Le írhatatlan, amit akkor éreztem... A könnyeim patakokba folytak, de most kivételesen a boldogságtól.
Megöleltem Emma-t, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg. Annyi rosszat tettek velem, de most gyönyörűvé tették az utolsó napomat ebben az iskolában. Emma is sírt és mindenki a könnyeit próbálta vissza fogni, de sokaknak nem sikerült.
-Köszönöm, hogy ezt elmondtad! El sem tudod képzelni, hogy ez milyen sokat jelent Nekem!-suttogtam a lány fülébe.
-Meg tudsz bocsájtani?
-Fájnak azok a dolgok, amik történtek, de emlékezetessé tetted ezt a napot az őszinteségeddel. Sok mindenen át kellett mennem, amiről ti nem is tudtok. Ti csak annyit láttatok az egészből, hogy a szüleim szét mentek, én pedig magamba zuhantam, de ez sajnos nem ennyire egyszerű... De emlékezetessé tetted az utolsó napomat, és ezért nem tudok rátok haragudni!
Az összes osztálytársam megölelt, így a csoportos ölelés közepére kerültem. A könnyeimet képtelen voltam megállítani, és ezzel nem voltam egyedül. Ott álltam középen, sokan öleltek, és mindannyian sajnálták a történteket, ahogy én is. Valamennyire én is tehetek erről az egészről. A sarkamra kellett volna állnom, és nem szabadot volna hagynom, hogy annyiszor megalázzanak.
De most már mindegy, a múlton kár rágódni. A jelennel kell foglalkozni, és most már tényleg minden helyrejött. Egyszerűen csak boldog vagyok, hogy ilyen csodálatos emberek vesznek körül!
Mikor eltávolodtunk egymástól egy kis albumot nyújtottak felém. Bele lapoztam és tele volt képekkel, még az első időszakból, mikor minden rendben volt.
Az utolsó két lapon pedig üzenetek voltak Tőlük. Mindenki írt pár sort, még az is, akivel soha nem voltam igazán jóba. Annyira megható ez az egész, hogy gondoltak rám. Komolyan felfoghatatlan, hogy ez a sok jó mind velem történik...
Anyunak igaza volt: a sok jó után, végre valami jó is történik velem. És nem csak valami, hanem minden jól alakult a végére. Bár sajnálom, hogy ehhez azt kellett, hogy elutazunk, mert így még nehezebb lesz itt hagyni mindent.
Mégis csak itt laktam születésemtől kezdve. Rengeteg embert ismerek itt, és talán csukott szemmel is eltalálnék mindenhová, itt Londonba. Szeretek itt lakni, de el kell engednem az itteni életemet, ahhoz hogy egy újat tudjak kezdeni. Bár most már semmi nincs, amiért szomorúnak kellene lennem. Ahogy olvasgattam az albumba írt mondatokat, a szívem megtelt boldogsággal. És meghatottan néztem a többiekre. Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen nekem nincs túl sok jó élményem velük, és nem tudnék ilyen szívhez szóló dolgokat mondani, csak egyetlen egy szó volt, amit helyén valónak tartottam:

-Köszönöm!

~24. fejezet~

Sziasztok! Egy új résszel jelentkezem, ami az eddigi legrosszabb, de ennyit tudtam kihozni magamból, nagyon sajnálom.. Viszont a következő részt próbálom jobbra megírni, de nem tudom, hogy mikor fog kikerülni... Na mindegy is, befogtam a számat. Jó olvasást, és remélem ennek ellenére kapok pár megjegyzést!

További jó szünetet mindenkinek és még egyszer bocsánat

xxx,
Sky

~Harry szemszöge~

Eljött a hétfő, ami egyenlő volt azzal, hogy be kellett mennünk a suliba. Bevallom, egyáltalán nem volt hozzá kedvem, mert nem akartam össze futni a régi osztálytársakkal. Minden a helyére került, és nem akarom hallani a hülye beszólásaikat, örülök, hogy megszabadultam tőlük. 

-Igyekezzetek már! El fogunk késni!-hallottam meg Kate hangját az emeletről.

-Én már rég kész vagyok!-mondtam, miközben a tv-t néztem. 

-Most már én is!-jött ki végre Boo a fürdőből, és hát mit ne mondjak... látszott rajta, hogy nem 2 percet foglalkozott a külsejével.

Egybe ruha volt rajta, egy balerina cipővel. Haja lágy hullámokba omlott a vállára, és ha jól láttam szempillaspirál is volt rajta. 

-Ennyire rossz?-nézett végig magán, mikor már egy ideje bámultam rá.

-Dehogy! Pont ellenkezőleg! Gyönyörű vagy!-mentem oda hozzá, és megcsókoltam.

-Nem tudnátok ezt máskor csinálni?-jelent meg Kate mellettünk, mire azonnal eltávolodtunk egymástól.

-Anyu, biztos, hogy muszáj nekünk is menni?-nézett Boo az édesanyjára.

-Igen, de ezt már kis milliószor elmondtam! Gyerünk, induljunk már!-sürgetett minket, mi pedig felvettük a kabátunkat, és kiléptünk az ajtón.

Kézen fogva sétáltunk, Kate pedig mellettünk jött, és sietősre fogta a lépteit. A telefonomra nézve, megállapítottam, hogy 10 perc múlva becsöngetnek, és ebben a tempóban oda fogunk érni még a csöngő előtt, ami azt jelenti, hogy biztosan találkozni fogunk az osztálytársainkkal. Ezt a gondolatomat Brooklyn-nal is megosztottam, aki erre így szólt:

-Anyu, nem lehetne egy kicsit lassabban menni? Fáj a lábam ebben a cipőben!

Persze, ez nem volt igaz, de hát valamilyen kifogás mégis csak kellett, hiszen nem mondhatta azt, hogy nem akar találkozni azokkal, akik idáig megkeserítették az életét. 

Így szerencsére kicsit vissza fogtuk a tempót, és szinte a becsöngetés másodpercében léptünk be az iskolába. Furcsa volt ilyenkor ott lenni, mert olyan üresnek tűnt az egész épület. A nyitott ajtókon kihallatszott a tanárok hangja, a diákok pedig többnyire figyeltek rájuk.

Mi pedig az igazgatói iroda felé mentünk, ami egyikünknek sem volt nagy újdonság. Boo már kapott párszor jutalmat a kitűnő teljesítménye miatt, én meg ugye a büntetésem miatt jártam itt. 

Kate bekopogott az ajtón, és mikor meghallottuk, hogy 'szabad', bementünk. Pontosan 3 szék volt az igazgató asztala előtt, és ebből rögtön tudtam, hogy már vártak minket. Helyet foglaltunk, de Boo kezét egy pillanatra sem engedtem el. 

-Szomorúan hallom, hogy itt hagyjátok az iskolánkat!-nézett ránk a suli 'vezetője'.-A végére már egész jól megemberelted magadat, Harry. Brooklyn, te pedig az egyik legjobb tanulónk voltál.

-Köszönöm!-mosolyodott el a mellettem ülő lány.

-Nos, már nagyjából mindent elintéztünk, csak néhány papírt kellene még kitölteni, meg a kollégák szeretnének veletek beszélni pár szót, de az csak majd miután kicsöngettek, mert mindenki órát tart!

Boo-val egymásra néztünk, és megállapítottuk, hogy ezt nem ússzuk meg. Most már biztos, hogy látni fogjuk azokat a kedvesebbnél-kedvesebb embereket...

Mondjuk én végig sejtettem, hogy ez lesz, csak bíztam benne, hogy talán mégsem. De mindegy is... Most már azt hiszem nem tudnak ellenünk elkövetni semmit. Elvégre többet nem látjuk egymást, és semmivel sem tudnák tönkre tenni a boldogságomat, mert Boo mindennél fontosabb nekem. Akármit is mondanak vagy tesznek, boldog vagyok, hogy egy ilyen csodálatos lányt a barátnőmnek mondhatok.

Tényleg csak pár papír volt, viszont túl sok üres hely volt rajta, ami egyenlő volt azzal, hogy rengeteget kellett írni. Bár én már jó pár ilyenen túl vagyok, de Boo-nak ez az első iskola váltása. Ahogy elnéztem akármennyire is rosszul bántak vele, sajnálja hogy el kell mennie. Szomorúan írta alá az utolsó papírt, majd a tollat letéve, hátra dőlt a székbe. A kezemen lévő karkötőt babrálta-amit még régen a nővéremtől kaptam-és ezek után csendben vártuk a kicsöngőt, ami 10 percen beül meg is szólalt.

-Várjatok egy pillanatot, szólok a kollégáknak, hogy itt vagytok!-állt fel az igazgató, majd kisétált a helyiségből.

-Nem sokára vége...-sóhajtott Boo, fejét pedig a vállamra hajtotta.

-Gondolj arra, hogy milyen volt eddig az életed, és hogy most minden jobb lesz!

-Biztos?

-Együtt leszünk, nem?! És szerintem ez a lényeg!-nyomtam egy puszit az fejére.

Pár perccel később az összes tanár az irodában volt, aki eddig tanított minket. 

-Hát, én tudom, hogy nem volt a legjobb a kapcsolatunk, de azért sajnálom, hogy elmentek! Brooklyn, te már régóta nagyon jó vagy, minden tantárgyból, és neked köszönhetően Harry is megtanult mindent. Bár itt az utolsó időszakban mind ketten sokat rontottatok, de tudjuk, hogy mi az oka. Szóval azt hiszem mindannyiunk nevébe mondhatjuk, hogy szeretnénk ha ugyanilyen jól sikerülne minden az új iskolában, és sok sikert kívánunk nektek a jövőben!-mondta a matek tanárunk, és nagyon jól estek azok a dolgok, amiket mondott.

Engem még soha nem búcsúztattak el (kivéve az első sulimba), így ez most tényleg nagyon megható volt számomra, és Boo számára is. Tényleg nem volt jó a kapcsolatunk egyik tanárral sem, de azért jó tudni, hogy valamennyire szerettek minket, még ha csak a jó jegyeink miatt is.

Megkaptuk a régi dolgozatainkat, meg egy lapot, amire minden tanár írt pár sort.

-És az osztály társaitok szeretnének veletek beszélni! Mikor megtudták, hogy elmentek, külön megkértek engem, hogy szóljak Nektek!-mondta az osztályfőnökünk, mire Boo ijedten nézett ránk.

-Muszáj?-tettem fel a Brooklyn fejében kavargó kérdést.

-Tudjuk, hogy nem ápoltatok túl jó viszonyt velük, de most szerintem egy teljesen más énjüket fogják mutatni!

Kérdőn Boo-ra néztem, akin láttam, hogy gondolkozik. Valószínűleg mindent átgondolt, de végül egy aprót bólintott.

-Oké, essünk túl rajta!-szorította meg a kezemet, majd az osztályfőnökünk kíséretében elindultunk a termünk felé.

~23. fejezet~

Sziasztok! Ne haragudjatok hogy nem hoztam tegnap új részt, de edzés volt meg sokat kellett tanulni meg minden, de mára össze hoztam egy új részt! A szünetben nem tudom, hogy mikor fogok új részt hozni, mert mégis csak szünet.
Egyébként hallottátok már a Story Of My Life-ot?? Ha nem azonnal hallgassátok meg! Nagyon-nagyon jó és szerdán jön a videóklip, szóval rekordot kell döntenünk!!
A rész viszonylag hosszú lett, legalábbis hosszabb mint a többi. Szerintem van benne bőven leíró rész, legalábbis próbáltam minél többet bele írni.
Köszönöm a 19 feliratkozót (már majdnem 20!!!) és az előző részhez érkező megjegyzéseket, nagyon jól esnek ezek dolgok! Köszönöm, imádlak titeket!!
Na és akkor én befogtam a számat, majd jelentkezem, ha kész az új rész! Jó olvasást és várom a véleményeket!xx

~Brooklyn szemszöge~23.rész

Reggel, mikor felkeltem, meglepődtem, hogy a kanapén fekszem, de aztán vissza gondoltam a tegnap éjszakára, és így már minden világos volt. Magam mellé néztem, de Harry nem volt ott. Riadtan néztem körbe a helyiségbe, és szemem megállapodott a fotelben alvó fiún. Furcsálltam, hogy ott látom, mert biztos voltam benne, hogy mikor elaludtam, velem volt, és csak nem vagyok olyan kövér, hogy ne férjünk el....

Halkan felálltam, és oda mentem Harry-hez. Elég furcsa pozicíóba aludt el, de annyira aranyos volt, hogy nem volt szívem felébreszteni, így ki is mentem a nappaliból.

A hűtőbe nézve, kutakodtam, hogy mi van itthon, mert szerettem volna meglepetés reggelit készíteni a barátomnak, ha már miattam ilyen kényelmetlenül kellett töltenie az éjszakát.

Szerencsére találtam pár tojást, így feltörtem, és bele tettem a serpenyőbe. Ahogy sülni kezdett, az illata terjedt a levegőbe, és ettől még jobban kezdett korogni a hasam.

-Úristen, de fáj mindenem!-mondta Harry aki igen csak furcs járással érkezett meg a konyhába.

-Miért aludtál a fotelba? Nem fértél el?

-Dehogynem! Simán elfértem, csak nem akartam, hogy anyukád reggel úgy találjon ránk.. Tudod, kicsit félre érthető...

-És te komolyan azért aludtál ott?-kérdeztem meglepődve, de ugyanakkor olvadoztam, hogy milyen figyelmes!

-Aha. Nem lenne túl jó, ha anyukád kidobna!-támaszkodott a konyha pultra, én pedig két keze között álltam, szembe vele.

-Nem tenne ilyet! Legközelebb inkább ébressz fel!

-Nem foglak ezért felkelteni. Aranyos vagy mikor alszol!-nyomott egy puszit a számra, amiből végül egy hosszú csók lett.

-Basszus!-távolodtam el tőle azonnal, mikor megéreztem az égett 'reggelink' szagát.

Gyorsan levettem a tűzhelyről, de persze voltam olyan tehetséges, hogy elégettem az ujjamat. Lüktetett a fájdalomtól, és tiszta vörös lett az egész, de mikor hideg víz alá tettem, enyhülni kezdett.

Harry eközben elővett két tányért, és kettévágta a tojást.

-Jól vagy?-kérdezte aggódóan és megnézte a kezemet.

-Nyugi, túl élem!

-Jó reggelt!-jött be anyu a konyhába.

-Szia!-köszöntünk vissza egyszerre.

-Igazán kedves, hogy rám is gondoltatok!-nézett a reggelinkre.

-Bocsi! De ha akarod megkaphatod az enyémet!-ajánlottam fel.

-Nem kell. Azt hiszem jobban járok, ha csinálok magamnak, az legalább nem lesz égett!

-A baj az, hogy nem csak a tojás égett!-mutattam fel az ujjamat.

-Nem is te lennél!

-Kösz!-vágtam le magam az egyik székre, és megállapítottam, hogy ez nem az én napom.

És ez még csak a kezdet volt. Mikor neki kezdtem a tojásomnak, leettem a pizsamámat, bele szúrtam a villát a nyelvembe, és elharaptam a számat. Persze a fogmosást se tudtam anélkül elintézni, hogy ne legyen olyan a fölsőm, úgyhogy a pizsimet két hatalmas folttal együtt tettem be a szennyesbe.

Harry csak röhögve nézte a bénázásomat, én pedig szintúgy nevettem a szenvedésén. Bárhogyan ült, mindenhogy fájt a háta, és állandóan nyöszörgött.

-Harry, neked mitől fáj a hátad?-tette szóvá anyu.

-Azt hiszem nem túl egészséges egy fotelbe aludni!-válaszolt.

-Ezt értenem kéne?-nézett kettőnkre, mire megráztuk a fejünket.

Gyorsan felszaladtam a szobámba, és valami normális ruha után néztem. Egy nyomott mintás pólóra, és a fekete cica nacimra esett a választás, mivel ma úgy is itthon maradunk, fölösleges valami kényelmetlen darabot magamra rángatni. A hajamat kifésültem, és a tükörbe nézve késznek nyilvánítottam magamat.

-Brook, én elmentem!-nyitott be a szobámba anyu.

-Hova mész?

-El sem tudod képzelni, hogy mennyi papír munka van még hátra! Talán még a fele sincs kész!-sóhajtott, és tudtam, hogy már kezd elege lenni az állandó ügyintézésből.

-Rendben! Szerintem mi itthon leszünk, de aztán kitudja. Majd meglátjuk, hogy alakul. Szia!-nyomtam egy puszit az arcára, és már ott sem volt.

Az egyik polcomhoz léptem, melyen különböző CD-k sorakoztak, ABC-sorrendbe. Átnéztem őket, de igazából egy sem volt, amit nagyon szeretnék. Egytől-egyik nagyon régiek és több mint a fele apué volt, így az én kedvenceim nincsenek is benne. Meg aztán ebben a modern világban szerintem nem sokan hallgatnak CD-t, hiszen az internetről bármit le lehet tölteni, és ezt én is így szoktam. A telefonom tömve van zenékkel, úgyhogy azokat futottam át a szememmel. De aztán rájöttem, hogy nem az enyémben kéne kutakodni, hanem Harry-ében.

Lementem a nappaliba, és szerencsére a fiút ott találtam. Tudom, hogy bunkó dolog, de kikaptam a kezéből a telefonját, és a zenéit kezdtem el nézegetni. Ahogy elnéztem egyik sem volt túl friss, és ez is csak azt támasztja alá, hogy tényleg régen hallgatott zenét...

-Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz?-kérdezte végül Harry, mikor már egy ideje a telójába voltam bújva.

-Csak a zenéket néztem. Ne aggódj, nem úszod meg!

-Boo... és mi van akkor, ha én ezt nem akarom?

-Egyáltalán nem érdekel! Mármint engem érdekelne, de a tanárok nem fogják megkérdezni, hogy neked épp mihez van kedved, és nem lóghatod el az ének órákat egy zenei suliba! De ha akarod, akkor felőlem szenvedhetsz ott is, ha nem akarsz most túl leni rajta!-vontam vállat, majd vissza adtam a telefonját, és leültem a fotelbe.

-Nehogy már ezért dühös legyél rám!

-Egyáltalán nem vagyok az! Ismerhetsz annyira, hogy tudd, én semmit nem erőltetek. Csak segíteni akartam, de nem muszáj elfogadnod!

-Ajj, a fenébe is igazad van! De egyedül nem fog menni...

-Ki mondta, hogy egyedül kell csinálnod? Én segítek, de ahhoz neked is foglalkoznod kell a dologgal és akarnod kell!

-Köszönöm!-ült le a karfára, majd egy lágy csókot nyomott a számra.

-Imádom az ilyen köszönet nyilvánításaidat!-nevettem el magamat, majd újra a kezembe vettem a telefonját.

Nem tudhatom, hogy milyen érzés lehet ez neki, de az biztos, hogy nagyon szomorú. Akárhogy is próbálja leplezni, a szeme mindent elárul. Az ember sok mindenhez kötődik, és mindennek oka van. Neki pedig a zene jelent sokat... vagyis csak a fájdalmat jelenti számára. De ezen muszáj változtatnunk! Újra meg kell találnia az örömöt az éneklésben!

Tegnap sikerült kieszelnem egy tervet, hogy ezt hogyan is lehetne elérni, és talán sikerül megvalósítanunk.

-Na figyelj! Most kapsz egy kis engedményt! Válassz ki egy számot és azt hallgasd meg egyszer vagy kétszer vagy ahányszor akarod, tök mindegy! Hallgathatsz többet is, és ha lehet valami olyan zenét, ami közel áll a szívedhez! Próbáld meg feleleveníteni az emléket, ami hozzá fűződik, ha gondolod el is mesélheted, de nem muszáj! Oké?-vázoltam fel a tervemet, ő pedig egy aprót bólintott.

Vissza adtam neki a telefonját, és pár pillanat múlva megszólalt egy szám. Lassú, de ugyanakkor egy gyönyörű szám volt. Nem tudom pontosan, hogy mi volt, de nem kérdezősködtem. Csak az arcát figyeltem, melyről fájdalom tükröződött. Bátorításképpen megszorítottam a kezét, és ő is hasonlóképpen cselekedett. Folyamatosan az összekulcsolt ujjainkat nézte. Talán ennek az volt az oka, hogy nem akart a szemembe nézni vagy esetleg a könnyeit próbálta vissza fojtani. De úgy a dal közepénél, mesélni kezdett:

-Ezt a dalt, kiskoromba rengetegszer hallottam. Ez volt anyu kedvenc száma, mert apu akkor csókolta meg először, mikor ez a dal szólt. Az esküvőjükön is erre vonult be, nem a szokásos uncsi dallamokra. Rengeteg képet láttam a nagy napjukról. Olyan boldogak voltak mind a ketten, és anyu olyan gyönyörű volt... Sokszor elmesélte a találkozásukat, az esküvőt, meg az életüket, amikor még nem volt gyerekük. De mindig azt mondta, hogy sokkal jobb velünk, mert előtte üres volt az élete, mi pedig tele töltöttük vidámsággal... Mindig mosolygott, még akkor is ha nehéz napja volt. Sosem volt igazán dühös ránk, egyrészt mert nem is voltunk olyan rosszak, másrészt pedig, mert imádott minket!

Ahogy felidézte az emlékeket, könnyei megeredtek, és a sós cseppek a kezünkre estek. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, de talán jól tettem hogy hallgattam. 

Rossz volt őt ismét sírni látni, de azt hiszem jó, hogy most kiadja magából az érzelmeit, így talán később már nem lesz vele gond. Tudom, hogy már nagyon sokat sírt az anyukája miatt, de szerintem ezzel semmi gond nincs. Egyáltalán nem tartom kínosnak, ha egy fiú sír. Sőt inkább büszke lehetne rá, amiért van bátorsága megmutatni az érzéseit, és nem szégyenli.

Rengeteg számot hallgattunk meg a nap folyamán, némelyiket többször is. Harry-t végig szomorúnak láttam, de a végére kezdett javulni a helyzet. Könnyebben beszélt a múltról, és a fájdalomnak már csak halvány jelei voltak. Könnyei is eltűntek, és már a kezemet sem szorította olyan erősen.

Elértem a célomat, mert én pontosan ezt szerettem volna. Hogy enyhüljön a fájdalma, és így talán könnyebben megy majd az éneklés is neki. 

A félelmünk ellen küzdeni kell, akármilyen nehéz is. Hihetetlenül büszke vagyok Harry-re, amiért képes volt végig csinálni az ötletemet. 

Bevallom, én sem hittem benne, hogy ez javíthat a helyzeten, csak reménykedtem. Még van bő egy hetünk a suliig, addigra szerintem simán meglesz, bár nem akarom elszólni magamat.

Miközben a zenéket hallgattuk, olyan sokáig tartott, hogy képtelenek voltunk egy helyben maradni, és rengeteg pozícióban terültünk el a szoba különböző pontjain. 

Legvégén Harry a kanapén ült, én pedig ölébe hajtva a fejemet feküdtem az ülőalkalmatosságon. 

Nem tudom mennyi zenét hallgattunk meg, de nem ez volt a fontos. Elment vele az egész napunk, de megérte, mert segíteni tudtam Harry-nek. Igaz, az anyukáját nem lehet pótolni, de bízok benne, hogy mi megtudjuk adni neki azt a szeretet... 

-Köszi, hogy velem voltál egész nap és hogy segítettél nekem!-mondta kedvesen és közben cirógatta az arcomat.

-Nem kell megköszönni! Bármit megtennék azért, hogy egy kicsit jobban érezd magad, és ez semmiség volt. Örülök, hogy segíteni tudtam.

-El sem tudod képzelni, hogy milyen sokat! Bár még mindig akadnak kételyeim.

-Nyugi, ezzel még nincs vége. Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy milyen hangod van, és lesz is rá alkalmad, hogy ezt megmutasd!

Halványan elmosolyodott, és közben egy pillanatra sem engedett volna el, amit nem is bántam. Egyik kezével az enyémet fogta, másikkal pedig   az egyik haj tincsemmel játszott, és közben folyamatosan néztük egymást.

Gyönyörű zöld szemei engem figyeltek, és egyszerűen elvesztem a gyönyörű tekintetben. Ez a szem pár már több mint két hónapja színessé teszi a mindennapjaimat. Mikor bele nézek a boldogságot látom benne, és mellette nem tudok rossz kedvű lenni. Még ha a szám lefelé is görbül, belül biztosan boldog vagyok, hogy egy ilyen csodálatos barátom van!

~22. fejezet~

Sziasztok! Meg is hoztam az új részt! Igyekeztem minél több leírást bele csempészni, mert sokszor megkapom, hogy tele van párbeszéddel. Remélem most sikerült javítanom a hibámon. Köszönöm a 18 feliratkozót! Hihetetlenek vagytok. Szinte minden nap lesz egy új olvasóm! Csak azt sajnálom, hogy nem írtok megjegyzést... Viszont köszönöm azoknak, akik írnak, nagyon sokat jelentenek! És bevallom minél több megjegyzést kapok, annál nagyon kedvem van írni! Na nem is dumálok tovább, jó olvasást, és várom a véleményeket!xx

~Harry szemszöge~

Fogalmam sincs, hogy hány órát gyalogolhattunk, de olyan mintha bejártuk volna egész Londont.
De nagyon megérte! Azt hiszem ez a leggyönyörűbb hely az egész világon! Gyönyörű parkok, tele szebbnél szebb állatokkal, a Temze csillogó vize, a magasba nyúló épületek sora... Egyszerűen fantasztikus!
Az utcákon soha nem áll meg az élet, mindig pörgés van. Érdekes emberek mászkálnak, gyakran különböző jelmezekbe bújva. Hajuk a szivárvány minden színében pompázik, de ez teszi különlegessé ezt a helyet.
Hihetetlen, hogy itt voltam 2 hónapig, és én bent ücsörögtem a négy fal között. Ha tehetem, majd vissza jövök ide, mert nagyon megszerettem ezalatt a két nap alatt. Gyakran az emberek csukott szemmel mászkálnak, és nem figyelik hogy milyen szép helyen laknak. Viszont nekem most sikerült megismernem ezt a gyönyörű várost, Boo-nak köszönhetően.

Fáradtan estünk be az ajtón, olyan fél tizenegy körül. Kate a tv előtt ült, és már a lefekvéshez készülődött.
-Azt hittem már soha nem értek haza! Milyen volt?-kérdezte mosolyogva.
-Hű! Hát gyönyörű!-ismételtem még egyszer önmagamat, mert már jó párszor elmondtam ma ezt.
-Jó lesz, ha itt ágyazok meg Neked?-mutatott a kanapéra, ami már ki volt nyitva-Bocsi, de csak itt van hely.
-Nem gond, jó itt!-nyugtattam meg, mert nekem tényleg semmi bajom nem volt vele-aludtam már ennél rosszabb helyen is...
-Jól van... Akkor én elmentem aludni. Szép álmokat!-ment fel az emeletre.
-Mehetek előbb fürdeni?-kérdezte Boo.
-Aha, csak siess, mert el fogok aludni!-ültem le az ideiglenes 'ágyamra', és a telefonomat nyomkodtam, hogy valamivel lekössem magamat.
Felnéztem a közösségi oldalakra, de szokás szerint semmi értesítés sem fogadott. Tulajdonképpen nincs is kitől, mert semmit nem csinálok. Alig van egy-kettő ismerősöm (azok is a régi suliból), egy darab képem van fent, és talán havonta egyszer megyek fel. Felmentem az adatlapomra, és a beállításokra kattintottam. Az állpotom 'egyedülálló'-ról, 'kapcsolatban'-ra váltott, és ezzel már sokkal jobban ki voltam békülve.
Ha már egyszer fent vagyok, akkor valós információk legyenek rólam megadva... Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mindent meg kell osztani magamról. Utálom mikor valaki minden egyes percét az interneten lógva tölti. Hiába van több millió ismerőse, ha a valóságban alig pár ember van mellette. Valamint attól is a hideg ráz, ha valaki állandóan idézeteket ír ki... Mi értelme van annak? Az egy dolog, ha egy-egy megtetszik, vagy éppen igaz rád, de az hogy naponta megoszt egyet... Nagyon-nagy hülyeségnek tartom!
Mikor már mindent megnéztem ahova csak regisztrálva vagyok, és minden friss hírt elolvastam, végre elkészült Boo, úgyhogy én voltam soron. Kezembe vettem a pizsamámat, a fogkefémet meg a tusfürdőmet, és már mentem is a fürdő felé.
-Én elmentem aludni! Képtelenség, hogy tovább fent maradjak!-szólt utánam Brooklyn, így megálltam.
Egy 'jóéjt' csókkal elbúcsúztunk egymástól, és ezzel két külön irányba mentünk. Én az előbb megcélzott helyiségbe, ő pedig a szobájába.
Beálltam a zuhany alá, és miközben folyt rám a meleg víz, elgondolkoztam azon amit Boo mondott. Hogy legyek önmagam, és ne vegyek fel semmilyen szerepet. És igaza van. Nem akarom megjátszani magamat, mert úgy túlbonyolítanám az életemet.
És le kell küzdenem a zenével járó fájdalmat, mielőtt a suli elkezdődik... Ezzel talán megkönnyítem a dolgomat.
Dúdolni kezdtem anyu egyik kedvenc dalát, így felkészülve a továbbiakra, mert biztos vagyok benne, hogy Boo betartja amit ígért, és addig nem fog békén hagyni, amíg nem éneklek.
Bár, hogy őszinte legyek aput még mindig nem sikerült megértenem.. Miért íratott be egy ilyen suliba, ha tudja, hogy milyen érzelmek kötnek a zenéhez? És miért nem ő mondta el nekem, miért Kate-től kell megtudnom? De most már kár ezen rágódnom... Ami megtörtént, megtörtént. Legalább Boo-val egy suliba járhatok... De ez az egész tényleg olyan, mintha egy mesébe/álomba csöppentem volna.
Egyszerre minden a helyére került, és boldog vagyok még akkor is, ha ehhez sajnos egy ember halála kellett. Nem kell tovább utazgatnunk, hanem megmaradunk egy helyen. Méghozzá itt, Angliába! És a legjobb az egészben, hogy ezt Brooklyn-ékkal és apuval. A legfontosabb emberekkel, akik csak léteznek egy teljesen új életet kezdhetek, egy teljesen új helyen... Talán megismerhetek új embereket, akiket később majd a barátaimnak mondhatok. Azt hiszem ennél nem is kell több. Végre igaz szeretetben élhetek, egy csodálatos lánnyal.
A sors elvett tőlem valakiket, de helyettük kaptam egy másik embert. Igaz, őket nem lehet pótolni, de Boo egy kicsit kitölti azt az űrt, amit ők hagytak maguk után. Úgy érzem, hogy kaptam egy lehetőséget az élettől az újrakezdéshez, és nagyon remélem, hogy ezúttal semmi nem rondít bele a boldogságomba.

Lemostam magamról a szappant, megtörülköztem és felvettem a pizsamámat. Amint bebújtam a takaró alá, szemeim azonnal lecsukódtak, és másodpercek alatt mély álomba merültem.
Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, de arra keltem, hogy valaki lefeküdt mellém. Nem volt hozzám túl közel, és így épphogy elfértünk ketten.
Kinyitottam a szememet, és a fél homályban csak Boo gyönyörű, szőke haját láttam.
-Hát te? Nem kéne aludnod?-kérdeztem, és azt hiszem egy kicsit megijesztettem.
-Bocsi, nem akartalak felkelteni! Csak rosszat álmodtam, és rossz volt egyedül!-fordult felém.
-Miért? Mit álmodtál?-tűrtem a füle mögé a szemébe lógó hajtincset.
-Nem lényeg. Hülyeség...
-De engem érdekel!
-Egyedül voltam! Olyan volt, mintha láthatatlan lennék, mintha meghaltam volna. Ott voltál te, anyukám, meg Sam és mindannyian sírtatok. Hiába mentem oda hozzátok, nem láttatok és nem hallottatok! Szörnyű volt!-bújt hozzám, mire én szorosan magamhoz öleltem.
-Nyugi! Ez csak egy álom volt!-próbáltam nyugtatgatni.
-Tudom, de ez akkor is nagyon ijesztő volt! Én tulajdonképpen... meghaltam.
-De ez nem fordulhat elő! Te nem halhatsz meg, maximum ha eljön az ideje! De te csak 16 éves vagy, Boo! Ne is gondol ilyenekre, és próbáld meg elfelejteni ezt a butaságot!
Azért egy kicsit én is megijedtem. Nem élném túl, ha Boo-val történne valami, de ebbe bele sem akarok gondolni!
A hátát simogatva próbáltam nyugtatni, és ez szerencsére elég hamar sikerült is. Viszont olyannyira megnyugodott, hogy elaludt a karjaim között. Igyekeztem úgy kimászni az ágyból, hogy ne keltsem fel, és elértem a célomat. Az egyik fotelhez mentem, és helyet foglaltam benne. Nem szerettem volna, ha Kate reggel együtt talál minket, és esetleg félre érti a helyzetet...
Így ott ültem, takaró meg minden nélkül, de olyan fáradt voltam, hogy ez se érdekelt. Egy ideig figyeltem a békésen alvó Boo-t, de aztán szemeim lecsukódtak és ismét álomba zuhantam.

~21. fejezet~

Sziasztok! Ma sikerült megírnom a részt, bár nem lett olyan jó.. Látszik rajta, hogy ma írtam és talán össze csapott lett, de ez most így sikerült. Nem sok minden történik, de mindegy is. Nem lett a leghosszabb, de rövidnek sem mondanám. Azért nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, mert én azért igyekeztem. Jó olvasást, és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Nem értettem Harry kirohanását, és őszintén szólva teljesen össze zavarodtam. Mi az hogy tud énekelni? És én ezt eddig miért nem tudtam?

-Mégis mi a franc volt ez?-néztem kérdőn anyura.

-Azt hittem, hogy tudja! Nem gondoltam rá, hogy Sam nem mondta el Neki.

-A francba!-dobtam le a fésűt a kanapéra, majd felrohantam a táskámért, felvettem a kabátomat meg a cipőmet, és rohantam Harry után.

Vagyis csak rohantam volna, ha tudtam volna, hogy hol van. Tudtam, hogy hiába hívnám, úgysem venné fel. Megálltam egy pillanatra, és átgondoltam, hogy hová is mehetett. Tudomásom szerint csak 4 helyet ismer Londonba. Egy a lakásuk, ami már nem is az övék, tehát oda nem mehetett. A sulit, de minek menne oda, mikor szombat van?! Meg ahogy ismerem amúgy sem mennem oda. A mi házunkat ismeri, de onnan ment el, így már csak egyetlen egy hely maradt. Akár csukott szemmel is oda találnak, ezért röpke 10 perc alatt oda is értem.

Először nem vettem észre, de nem sokkal később egy padon ülve találtam meg Harry-t a parkba, ahol tegnap voltunk. Kezeit a zsebébe dugta, fejét pedig lehajtotta. Az emberek néha-néha vissza néztek, mert a kíváncsiság legyőzte az illem tudásukat.

Nem tudtam mit is mondhatnék, mert nem tudtam, hogy miről van szó. Nem értem, hogy miért borult ki ennyire, de van egy olyan érzésem, hogy az édesanyjával kapcsolatos. Leültem mellé, és csak előrefelé bámultam, a mókusokat és a szebbnél szebb madarakat csodálva.

Ismerem már annyira, hogy tudjam: ha készen áll rá, meg fog nyílni. Általában mindent elmondunk egymásnak, és bízom benne, hogy ez most is így lesz, mert kíváncsi vagyok az igazságra. Viszont kérdezni meg nem akarok, mert tudom, hogy nem esne neki jól. Én úgy tartom igazságosnak, ha az ember akkor beszél, ha szeretne és nem kötelezheted, hogy mondjon el neked valamit, pláne ha ez egy érzékeny téma nála.

Ahogy sejtettem, pár perc múlva Harry felém fordult, így én is hasonlóképp cselekedtem. A szemében fájdalmat, és szomorúságot láttam, így már biztos lehettem benne, hogy az anyukájáról van szó.

-Ne haragudj, hogy eddig nem mondtam el neked... Csak nagyon fájó pont ez az életemben-szólalt meg.

Halványan elmosolyodtam, és az időközben szabaddá tett kezét biztatóan megszorítottam.

-Ilyenért nem haragszom Rád! Tudom, hogy egyes dolgokról nehéz beszélni, és ha nem szeretnéd, nem is muszáj elmondanod!

-Rendes Tőled, de egyszer úgy is el kell mondanom, ráadásul lassan kezdődik az új sulink... Valakinek muszáj elmondanom!

-Köszönöm, hogy megbízol bennem... És nekem bármit elmondhatsz, oké?!-kérdeztem, mire egy aprót bólintott.

-Az éneklés nálunk amolyan családi dolog. A zene ott van a vérünkben, ráadásul anyu esetében mind a két ágról. Az édesapja zongorázott, az édesanyja pedig gyönyörűen énekelt, és őt is tanították. Anyu pedig később engem tanított, valamint a nővéremet, aki mindig is jobb és szorgalmasabb volt, mint én. Anyukám sokat küzdött velem, szinte soha nem akartam gyakorolni, de végül sikerült elérnie, hogy kezelni tudjam a hangomat, és ugye bár zongorázni is úgy-ahogy tudok. És a baleset óta nem énekeltem egyáltalán, mert arról mindig ő jut eszembe, ahogy a zongoráról is, meg úgy egyébként a zenéről... Most pedig egy zenei suliba megyek, és tudom hogy az első napok szörnyűek lesznek, de mégis úgy kell tennem, mintha semmi nem lenne, mert nem akarom, hogy megint rosszba legyünk az osztálytársainkkal. 

-Majd énekelsz otthon. Úgy is kíváncsi vagyok a hangodra, és legalább egy kicsit megtanulod leküzdeni az érzelmeket. Egyébként meg az új suliba add önmagad. Inkább utáljanak azért aki vagy, mint szeressék azt a szerepet, amelyikbe minden nap bele bújsz!

-Mondtam már, hogy csodálatos ember vagy?-nézett rám őszinteséget sugárzó szemekkel.

-Ugyan kérlek! Mondj olyat, amit nem tudok!-vágtam rá flegmán, és ezzel sikerült mosolyt csalnom az arcára.

-11 évesen csókolóztam először!

-Mi? Ez most, hogy jött ide?

-Azt kérted, hogy mondjak olyat, amit nem tudsz. Most te jössz!

-Nem szeretem a kígyókat.

-És mikor csókolóztál először?

-Ne már, nincs időnk ilyen hülyeségekkel foglalkozni! Ma még sok mindent meg kell néznünk, gyere!-pattantam fel.

-Ennyivel nem úszod meg!-állt fel ő is, majd ujjait az enyémekre kulcsolta.

-Nem akarok úszni. Inkább csak a parton szeretnék sétálni, a Temze túl hideg.

-Óóóó!-nézett rám elég furcsán.

-Mi bajod van?

-Te.. Jesszus! Te velem csókolóztál először!-nézett rám csodálkozva.

Az arcom pirosba borult, és ezt sehogy sem tudtam volna leplezni. Kezét elengedtem, és karajaimat dühösen össze fontam magam előtt.

-Harold Edward Styles! Ha még egy szót szólsz, itt hagylak a francba, és azt csinálsz amit akarsz!-néztem rá dühösen, de ennek ellenére még mindig zavarban voltam.

Hátat fordítottam neki, hogy ne nézzen tovább, mert az arcom már így is forró volt a pirosságtól, ami elöntött.

Jó-jó, igaza van. Tőle kaptam az első csókomat, de ez olyan kínos. Ő már 11 évesen túl volt rajta, én meg nyomi módjára 16 évesen csókolóztam először, ráadásul pont vele!

Hallottam, hogy közeledni kezdett felém, majd karjait a derekamon éreztem, állát pedig a vállamra támasztotta.

-Ne csináld már! Nem azért mondtam! Szerintem ez tök aranyos, és én örülök Neki!-nyomott egy apró puszit a fülem mögé.

-Nem, ez inkább ciki!

-Már miért lenne az? Szerinted jó az, ha 11 évesen valaki elveszi tőled az első csókot, és ráadásul még rossz is volt?!

-Neked nem tök mindegy? Te fiú vagy, általában titeket nem szokott érdekelni az első, akármilyen tekintetben is vesszük.

-Na akkor most elárulok Neked egy titkot! A fiúkat is ugyanúgy érdekli, mint titeket, csak mi nem csinálunk belőle akkora nagy dolgot, és nem kürtöljük világgá. Ugyanúgy félünk, mint ti, és ugyanolyan sokat jelent nekünk, mint Nektek, lányoknak.

-És tényleg olyan rossz volt?

-Szörnyű! A csaj tökre béna volt, de inkább nem részletezném!

-Jobban is teszed! De te már olyan sokszor csókolóztál, mert már volt barátnőd is!

-Ne legyél már ilyen hülye! És akkor mi van?! Lehet, hogy már sokszor megtörtént, de ez nem fontos. A lényeg, hogy kivel élvezed a legjobban, nem igaz?!

-Hát biztos nem velem!-sóhajtottam lemondóan.

-Boo, te menthetetlen vagy! Más életét olyan pozitívan látod, a sajátodhoz pedig negatívan állsz hozzá! Eddig 3 lánnyal csókolóztam. Ebből egy katasztrófa volt, de azt már mondtam, egy másik pedig túl korai. Fiatalok voltunk, épphogy 14 évesek és tapasztalatlanok. Most már 16 éves vagyok, bár nem mintha sokkal tapasztaltabb, de idősebbnek idősebb. És egy csodálatos barátnőm van, már miért ne élvezném veled a legjobban? Ráadásul az előző lány nem is volt igazán komoly, csak amolyan fellángolás... 

-Miért, ezt most komolyan gondolod? Mármint hosszabb ideig szeretnél velem lenni?

-Életem végéig!-fordított maga felé, majd lágyan megcsókolt.

Már egyszer elmondta, de olyan jól esik ezt hallani Tőle. Az hogy megismertem Harry-t a legjobb dolog az életemben. Van egy biztos pont ez életemben, akire tudom, hogy mindig számíthatok, és mindig mellettem van. El tudom képzelni vele a jövőmet. El tudom képzelni, hogy egyszer majd ott állunk az oltár előtt, és kimondjuk a boldogító igent. És el tudom képzelni, hogy együtt neveljük a gyerekeinket, és együtt öregedjünk meg. 

Tudom, komoly szavak ezek egy 16 lány szájából, de azt hiszem a sors éretté tett. Sok mindenen keresztül kellett mennem... Az édesapám elköltözése, az igazság, hogy miért is hagyott el minket, anya nélküli élet, rengeteg utálat, sok-sok csalódás, különböző érzelmek.... Az élet megtanított arra, hogy soha nem szabad feladni, mert mindig van miért élnem. Ha éppen padlón vagyok, fel kell állnom, és tovább lépnem, mert az élet megy tovább. Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell. Ha igazán hiszek valamiben azt meg is tudom csinálni, csak küzdenem kell a célom elérésének érdekében. Hálásnak kell lennem, azért amit kapok, és nem szabad még többet követelnem. Sokan nem érthetik, hogy most miről beszélek, de az élet változik. Egyszer fent, egyszer lent, de mindig csak felfelé kell törekedni. Mindenki azt kapja amit megérdemel, és a sorsunk ellen nem lehet küzdeni.

~20. fejezet~

Sziasztok! Meghoztam Nektek az új részt, és próbáltam egy kis izgalmat csempészni bele, hogy ne unjátok szét az agyatokat. Harry életéről újabb titkokat tudhattok meg, remélem tetszeni fog nektek. 
Hallottátok már a One Direction új számát? Mármint a Story Of My Life-ból azt a 16 mp-et, ami nyilvánosságra hoztak?! Imádom, szóval csak ajánlani tudom, hogy keressétek meg és hallgassátok meg. Ez a rész nem lett a leghosszabb, inkább rövid lett, és sajnálom, de ezt csak így tudtam össze hozni. És egy szép kerek számhoz érkeztünk! 20. fejezet!! Nagyon örülök neki, hogy már itt tartok, de terveim szerint még lesz egy pár rész..  Jó olvasást, és várom a véleményeket!

U.i.:köszönöm a 15 feliratkozót!

Csodálatosak vagytok!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Reggel, mikor apu áthozott Boo-ékhoz, a barátnőm még aludt. Felmentem a szobájába, és egy csókkal ébresztettem.

-Jó reggelt!-mosolyodott el, mikor meglátott.

-Szia!

-Apukád még itt van?

-Igen. Miért? 

-Csak szeretnék tőle elköszönni-állt fel és az ajtó felé indult, de időközben megtorpant.

-Tökre reggel van. Ilyenkor úgy nézek ki, mint egy barlangi lakos-nézte meg magát a tükörbe.

-Szerintem te most is szép vagy!-öleltem át a derekát, és megpusziltam az arcát.

-Ajánlom a szemészetet!-nevette el magát, majd megfogva a kezemet, folytatta az útját.

Apu és Kate az asztalnál ülve beszélgettek, a kávéjuk kortyolgatása közben. 

-Jó reggelt!-üdvözölték Boo-t, mikor megláttak minket.

-Sziasztok!-mosolygott a lány továbbra is.

-Kávét?-nyújtott apu egy poharat Brooklyn felé.

-Köszönöm!-fogatta el, majd leültünk az asztalhoz.

A kezemet egy pillanatra sem engedte el, amit egyáltalán nem bántam. Amíg csak barátok voltunk, akkor is szerettem kézen fogva sétálni vele, de tegnap óta még jobb, hiszen így nem lehet tőlem túl messze, és magam mellett tudhatom.

-Akkor én elindultam. Egy hét múlva találkozunk!-állt fel pár perc múlva apu.

-Vigyázz az úton! És azért csörögj, ha megérkeztél!-mondta Kate, mire Boo-val össze néztünk.

Amolyan 'ugyénmegmondtam' tekintettel nézett rám, én pedig megadóan bólintottam. Bár egyet értettem vele idáig is, most már 100%-ig biztos voltam abban, hogy igaza van. 

Én és Boo is megöleltük aput, majd indulnia kellett. Beült a bérelt kocsiba, és egy intés után elhajtott. 

-Felkészültél, Harry?!-nézett rám felvont szemöldökkel Boo.

-Mire?-kérdeztem. 

-Hosszú lesz a mai napunk! London hatalmas város, és még sok mindent meg kell nézned!-mosolygott.

-Már nem azért, de egy hétig nem kell mennünk suliba. Nem érünk rá?

-Nem! Más dolgunk is van ezen kívül!

-Például?

-Össze kell pakolnunk... És be kell pótolnunk a tanulni valót, amit az elmúlt egy hónapban elhanyagoltunk.

-És hétfőn be kell jönnötök velem a suliba!-mondta Kate.

-Hogy mi??-néztem rá, mert én erről semmit ne tudtam.-Nekem apu azt mondta, hogy többet nem kell bemennünk.

-Nem is tanításra. Csak elintézni a dolgokat. A tanárok még akarnak veletek beszélni, meg adni pár dolgot. Valamint az igazgató is szeretne pár szót mondani nektek.

-Na jó! Beszélgessetek, addig én elmegyek készülődni. Sietek!-nyomott az arcomra egy puszit Boo, majd felszaladt a szobájába.

Kate valamit pakolgatott a nappaliba, én pedig egy széken ültem. Voltam már náluk, de valahogy most más volt. Végülis mégis csak itt fogok tölteni egy hetet. Na meg persze jó emlékek fűznek ehhez a helyiséghez. 

-Te végig tudtad, hogy Boo szeret, ugye?!-tettem fel a kérdést.

-Persze. Ahogy azt is tudtam, hogy te mit érzel iránta. 

-És gondolom akkor apu is tudta.

-Igen.

-És végig néztétek, ahogy szenvedünk.

-Ez így túl kegyetlenül hangzik. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem akartuk bele avatkozni a dolgotokba. 

-Csak az a baj, hogy fölösleges volt felhoznom a jegyeimet, ha aztán megint lerontottam.

-Ne aggódj! Úgy is kijavítod, meg aztán a suli, ahova menni fogtok, teljesen más, mint a mostani.

-Miért, milyen suliba megyünk?

-Művészeti suli.

-Már nem azért, de Harry miben művészi?-jelent meg Boo az ajtóban, a haját fésülve. 

-Brook, ne legyél bunkó! Harry jól tud énekelni, és szépen játszik zongorán!-mondta Kate, mire én értetlenül néztem rá.

Igen, igaz volt amit mondott, de ezt eddig senki nem tudta rólam a régi osztálytársaimon és a családomon kívül. Soha nem akartam, hogy bárki is megtudja rólam, mert számomra ez a dolog nagyon sokat jelent. Ez amolyan családi örökség volt nálunk. Anyut az édesapja tanította zongorázni, az édesanyja pedig énekelni. Engem pedig anyu tanított mindkettőre. És a baleset óta nem énekeltem, és nem is játszottam, mert ez mindig eszembe juttatja azt a napot, mikor meghalt...

Boo-ra pillantottam, aki kérdőn nézett vissza rám. Nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e az anyukájának, én pedig nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Tudom, már rég el kellett volna mondanom Brooklyn-nak, de nem akartam, hogy tudja. Így is túl sok sebet szakítottam fel, ahogy be engedtem őt a múltamba...

Felálltam, magamra kaptam a kabátomat, és kiléptem az ajtón. A tavasz ellenére a szél hűvös volt, de ez most kifejezetten jól esett. Annyira felkavaró anyura gondolni, és azokra az időkre, mikor tanított engem. Emlékszem nagyon nehéz eset voltam. Nem akartam gyakorolni, és már az elején elegem volt az egészből, de anyu nem hagyta annyiban, és ezért örökre hálás leszek Neki. 

Apu pontosan tudta, hogy ez mit jelent nekem, és mégis bele egyezett, hogy egy ilyen suliba menjek. Nem tudom, hogy miért tette ezt, de most már mindegy. Ez a kérdés már eldőlt... Akármilyen nehéz is lesz, muszáj leküzdenem azt a fájdalmat, amit zenélés közbe érzek. Muszáj megtanulnom elfojtani a könnyeimet és az érzelmeimet.

~19. fejezet~

Sziasztok! Meg is hoztam az új részt! Igen, tudom hogy az előző rész unalmas lett, és most se számítsatok túl nagy izgalmakra. Ti akartátok, hogy boldogság legyen, és ezt nehéz össze egyeztetni az izgalmakkal, de azért igyekszem. Egy kicsit rövidke lett ez a rész, de van benne bőven leírás, remélem azért így is tetszeni fog. Azt hiszem most nem akartam több mindent mondani... Jó olvasást, és örülnék, ha meglepnétek pár megjegyzéssel!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Először elmentünk a Tower-be, majd végig sétáltunk a gyönyörű Tower Bridge-n. Megnéztük a London Eye-t, de annyian álltak sorba, hogy nem lett volna időnk kivárni a sort. 

A nap már majdnem teljesen lement, mire elérkeztünk a kedvenc helyemhez. A Buckingham Palota mellett található park az egyik kedvenc helyem. Lassan elhagyjuk a telet, a fák rügyeznek, a madarak vissza érkeznek az országunkba, a mókusok pedig össze vissza szaladgálnak. A gyerekek a szülőket kijátszva rohangálnak a füves területen, a szerelmes párok kézen fogva, egy-egy csókot lopva andalognak... Az egyik kedvenc időszakom az évben a tavasz. Csodálatos, mikor minden virágba borul, és a borongós tél után a természet felveszi a szivárvány összes színében tündöklő köpenyét, és minden sokkal gyönyörűbb lesz. 

Ha eljövök a parkba, mindig hozok magammal egy kis csemegét, mert imádom etetni a mókusokat. És ez most sem volt másképp. A kabátom zsebéből előszedtem a zacskót, az állatok pedig azonnal megjelentek. Leguggoltam a földre, kivettem egy mogyorót, és vártam, hogy valamelyik a közelembe merészkedjen. Harry is leguggolt mellém, és ő is elvett egy kis rágcsálni valót. Pár pillanat múlva megjelent az első bátor állatka, és kivette a kezemből a kis magot. Mosolyogva néztem ahogy egyre többen lettek, és az összes mókus kaját megették. Talán ezt imádom legjobban Londonba. Az állatok nem félnek az emberektől, mert tudják, hogy nem bántják őket. Igaz, a kisgyerekek gyakran megkergetik őket, de talán a mókusok tudják, hogy csak játék az egész. 

A másik pedig amit nagyon szeretek az az állandó nyüzsgés. Itt soha nincs olyan, hogy egy lélek sem járkál az utcákon. Mindig zajlik az élet és furábbnál furább arcok mászkálnak az utcán, de ez teszi különlegessé ezt a várost. Próbálom tagadni, de nagyon fog hiányozni. Nem tudom, hogy mi vár rám, mert még nem voltam Brighton-ba. Mint már említettem csak másfél/két órányira van tőlünk, de soha nem vágytam el Londonból. Szeretem ezt a várost, annak ellenére hogy nem csak rossz emlékek fűződnek hozzá. De vigasztal a tény, hogy egy olyan helyre mehetek, ahol senki nem ismer engem, és ez által a múltamról sem tudnak semmit. Egy új élet, új emberekkel.

Harry-vel órákon keresztül sétálgattunk a parkba, és azt sem zavart minket, hogy már korom sötét volt. A levegő kezdett lehűlni, de mégsem fáztam. Sokat beszélgettünk, néha egy apró puszit nyomtunk egymás szájára. Ujjainkat össze kulcsoltuk, és én megállás nélkül mosolyogtam. Ez a nap úgy indult, mint a többi, és mégis életem legjobb napja lett!

Majd mikor már annyira elfáradtunk, hogy alig álltunk a lábunkon, elindultunk haza felé. Harry elkísért a házunkhoz, és miután a kapuba egy 'jóéjt' csókkal elbúcsúztunk, ő is haza ment.

-Szia, anyu!-köszöntem, mikor beléptem az ajtón.

-Szia!-dugta ki a fejét a konyhából.

-Mi jót csinálsz?-mentem be a helyiségbe, és felültem a pultra.

-Kicsit össze pakoltam, mert már egy kisebb káosz uralkodott a konyhába.

-És mindez éjjel fél tizenegykor jutott eszedbe?-néztem az órára, majd ismét anyura.

-Jó, igazából téged vártalak, és ezzel ütöttem el az időt!-vallotta be.

-Bocsi, hogy nem hívtalak, csak teljesen elfeledkeztem az időről meg úgy mindenről!-vallottam be, és az arcom színe vörösre váltott.

-Harry-vel voltál?

-Igen!-vágtam rá azonnal csillogó szemekkel.

-Jól érzem, hogy történt valami?

-Jól bizony! Mikor kimentetek, elmondtam neki mindent, és megcsókolt! Aztán ő is mondott egy csomó dolgot, és megkérdezte, hogy lennék e barátnője!-mondtam egymás után az értelmetlen és időben ide-oda ugráló mondataimat.

-Erre te?!

-Természetesen az igazat mondtam, úgyhogy most együtt vagyunk!

-Látod, mondtam én, hogy be kell vallanod neki mindent!

-Igen, de akkor még úgy volt, hogy a jövőben nem leszünk együtt.. Tényleg, mikor is költözünk?!

-Sam-éknek csak holnapig van kibérelve a lakásuk, utána el kell hagyniuk. Ezért Sam holnap utazik Brightonba, elintézi a hátra maradt dolgokat, mi pedig egy hét múlva megyünk utánuk. Annyi idő alatt össze csomagolunk mindent, átíratjuk a lak címet... Meg elintézünk minden ilyesmit.

-És Harry?

-Ő velünk marad. Itt fog aludni, amíg nem megyünk el.

-Szuper! És mi lesz a sulival? Ja, tényleg! Azt elfelejtettem mondani. Még hétfőn be kell mennünk elintézni az utolsó hátra maradt dolgokat, de már tanításra nem kell be mennetek.

Megkönnyebbültem, hogy többet nem találkozom az osztály társaimmal, mert semmi kedvem hozzájuk, és nem akarom, hogy elrontsák az örömömet. Bár mostanában már nem piszkáltak, náluk soha nem lehet tudni, hogy mikor bukik ki belőlük egy-egy 'kedves' beszólás.

-Holnapra van valami tervetek?-kérdezte.

-Folytatjuk a mai programot. Megmutatom neki az itteni nevezetességeket. 

-Reggel úgy is jönnek át, Harry hozz áthozza a cuccait, aztán Sam utazik. Egész délután a cuccaikat pakoltuk, de nem volt nagy meló. Tényleg elég rutinos utazók.. Csak a legfontosabb dolgok voltak kipakolva.

-Tudom. Voltam már náluk-elevenítettem fel a látottakat.

A telefonom csipogni kezdett, majd nem sokkal később anyué is megszólalt. Megnéztük az SMS-ünket és szinte egyszerre mosolyodtunk el. Nem tudom, hogy neki kiírt, de úgy gondoltam, hogy valószínűleg Sam.. Nekem pedig Harry írt. Csak pár szó volt, de boldogsággal töltött el, hogy gondolt rám. Azonnal vissza írtam neki, majd miután anyutól elköszöntem, felmentem a szobámba. Elvégeztem az esti teendőimet, majd mikor bebújtam a takaró alá, még egyszer elolvastam az üzenetét:

,,Köszönöm a mai napot! Csodálatos volt! Szép álmokat, Boo!xx"

~18. fejezet~

Sziasztok! Na meg is hoztam a következő részt! Köszönöm az előző részhez írt megjegyzéseket, bár egy kicsit többre számítottam... Na mindegy, nem leszek elégedetlen, imádlak titeket! Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, mert mint eddig az összes résszel, ezzel is sokat dolgoztam, bár egyáltalán nem lett olyan izgalmas, mint az előző. Annyit mondhatok, hogy lesznek még meglepetések, és izgalmak, de idővel majd minden kiderül. Akkor én be is fogtam a számat. Jó olvasást és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

Boo-val hosszú időn keresztül feküdtünk egymás karjaiba a kanapén és beszélgettünk.
Mintha egy álomba csöppentem volna, minden a helyére került. Vége az állandó költözködésnek, és nem kell rettegnem attól a pillanattól, mikor Boo-val elválnak az útjaink, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem fog megtörténni. Igen, még nagyon fiatalok vagyunk, de úgy gondolom, hogy Brooklyn-ba megtaláltam a másik felemet. Tökéletesen össze illünk, mint két puzzle darabka. Sok mindenben különbözünk, de kiegészítjük egymást. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót, csak könyvekben olvastam róla, és a filmekben láttam. Azt hiszem, most már kijelenthetem, hogy boldog vagyok. Akármi is történjen a jövőben, tudom, hogy képes leszek túllépni rajta, mert vannak emberek, akik mellettem állnak.
-Min gondolkozol ennyire?-tette fel a kérdést Boo, ezzel kizökkentve a gondolataimból.
-Semmin, csak örülök!-vontam vállat, és egy hajszálával kezdtem játszani.
-Én is! Rengetegszer gondoltam bele, milyen lenne, ha köztünk több lenne barátságnál, és furcsa, de pont így képzeltem el. Semmi mást nem szerettem volna, csak hogy együtt legyünk. Ez az elmúlt egy hónap kín szenvedés volt. Ott voltál mellettem, mégsem érinthettelek meg és nem beszélhettem veled, mert nem tudtam hol kezdjem, holott egy csomó mondani valóm lett volna... És ez így most tökéletes... Együtt vagyunk, és együtt is leszünk!-kulcsolta ujjait a kezemre, én pedig egy puszit nyomtam a szájára.
-És nem sokára végre elmehetünk innen!
-Igen! Végre magam mögött hagyhatom ezt a szörnyű helyet, a rossz emlékekkel együtt...
-Te már kis korod óta ebben a házban laksz, nem?!-jutott eszembe.
-De... Viszont valamiért nem fog hiányozni... Végülis erről a házról mindig apám jut eszembe. A szobája is ott van üresen, és hiába tömjük ki minden lommal, attól még tudom, hogy az üres... És nélküle ez az egész ház üres, de apu sem hiányzik... Azok után, amiket megtudtam róla, remélem hogy többet nem is látom!
-Én mindent feláldoznék-kivéve egy-két dolgot- azért, hogy újra láthassam anyukámat meg a tesómat...
-Mi az az egy-két dolog?-tette fel a kérdést, amire egyébként számítottam.
-Apukám.
-De ez csak egy!
-Azt hittem a másik egyértelmű!-vontam vállat, és direkt húztam az agyát.
-Nekem nem!
-A másik nem más, mint a legjobb dolog az életemben! A legesleges-leg csodálatosabb lány az egész Földön! Te vagy az, Boo!-csókoltam meg a mai napon már sokadszorra.
-Annyira aranyos vagy!-mosolyodott el kipirult arccal.
-Nincs kedved elmenni valahová?-vetettem fel.
-Hova?
-Fogalmam sincs. Igazából nagyon még sehol sem voltam itt Londonba, így nem tudom, hogy hova mehetnénk...
-Öhm... Nekem van egy ötletem. És úgy is itt a hétvége, úgyhogy kicsit körbe vezetlek a környéken, imádni fogod!-pattant fel a kanapéról, én pedig követtem.
-Apuék meg hova tűntek?-néztem körbe a konyhába, ahol eredetileg voltak.
-Ez egy nagyon jó kérdés! Vagy ügyeket intéznek.. Vagy randin vannak!-vont vállat, mintha ez tök természetes lenne.
-Randi?
-Jaj, Harry! Ne legyél már ennyire naiv! Szerinted ha egy férfi meg egy nő huzamosabb ideig együtt vannak, nem kezdenek el össze melegedni?! Meg amúgy is, gondolj csak bele! Nem sokára együtt fogunk lakni, és tuti nem csak miattunk csinálták. Talán még nincsenek együtt, de valami már alakulóban van.
-Jó, ez végülis igaz. De azért nekünk is mondhatnának valamit!
-Majd ha eljött az ideje, elmondják. Valószínűleg még ők sem biztosak az érzéseikbe.
-Te mégis honnan tudsz ennyi mindent?-vontam fel kérdőn a tekintetemet.
-Mit gondolsz, mivel ütöttem el a szabad időmet az elmúlt időszakban, mikor egyedül voltam?! Állandóan olvastam, filmeket néztem, és az ablak előtt ülve bámultam a többi embert. Egy-két dolgot már sikerült megfigyelnem ezek alapján.
-Szóval azt mondod, hogy apu és Kate együtt vannak?
-Hát ezt így konkrétan nem, de az biztos, hogy éreznek valamit egymás iránt, és az már rég túl lépte a barátság határát. Egyébként meg gondolj csak bele! Sam segített anyunak még a legelején, és neki köszönhetjük, hogy most újra ilyen jó a kapcsolatunk. Meg aztán szerintem ők tökre olyanok, mint mi, csak idősebb változatban. Na meg ők nem tették le a némasági fogadalmat egy hónapra, és nem bénáznak annyit, mint mi...
-De ha nem bénáznának, akkor már rég együtt lennének!
-Ki mondta, hogy nincsenek?
-Ki mondta, hogy együtt vannak?-kérdeztem vissza.
-Szerintem erről kár tovább beszélgetnünk. Ha akarják úgy is elmondják.
-Igaz-bólintottam, majd kiléptünk az ajtón.
Bele gondoltam ebbe az egész dologba, és rájöttem, hogy Boo-nak teljesen igaza van. Lehetetlen, hogy nem kedvelték meg egymást, ennyi együtt töltött idő után... Mindketten nehéz időszakon vannak túl, és egymásba talán újra megtalálhatják a boldogságot és a szerelmet. Bár tudom, hogy apu nagyon szerette anyát, és még mindig szereti, de el kell engednie és túl kell lépnie rajta, még ha ez nehéz is. Persze senki nem pótolhatja az édesanyámat, de az a fontos, hogy apu boldog legyen, és szerencsére nem egy gonosz boszorkány tölti be ezt a szerepet, hanem Kate, akit én már az egy hónappal ezelőtti vacsorán nagyon megkedveltem. Rendes anyuka, és látszik rajta, hogy nagyon szereti Boo-t. És mégis csak Kate hozta világra a barátnőmet...
-És London nem fog hiányozni?-kérdeztem Brooklyn-t, akivel egymásba karolva sétáltunk.
-Dehogynem. Imádom ezt a várost, és úgy ismerem, mint a tenyeremet. Mégis csak itt nőttem fel, de az új élet a reményében el kell engednem... És különben sem leszünk olyan messze, úgyhogy nem örökre hagyom el London-t.

Tudom milyen érzés elhagyni az otthonodat.. Azt a helyet, ahol felnőttél.. Ahová több ezer emlék köt.. De van, hogy áldozatokat kell hozni, hogy jobb életünk legyen. Emlékszem arra a napra, mikor elhagytuk az otthonomat... Még a legnagyobb ellenségeimnek sem kívánom azt az érzést. Mindenki sírt, akit szerettem, és rossz volt látni, hogy miattam szenvednek. Mintha egy tört szúrtak volna a szívembe, és sokszor egymás után megforgatták volna...

~17. fejezet~

Sziasztok! És meg is hoztam az ígért részt, amit már elég régen megírtam... Nagyon sokat dolgoztam vele, és remélem sikerült átadnom a szereplők érzelmeit. Lehet, hogy egy kicsit összecsapott lett, pedig nagyon igyekeztem.

Nagyon-nagyon boldog voltam mikor megláttam, hogy az előző részhez 3 megjegyzés érkezett, és már 14 feliratkozó van. Imádlak titeket! De remélem most még többet fogok kapni, mert ez egy sors döntő rész, így megkérnék mindenkit, hogy aki elolvasta ezt a részt, az írjon véleményt, mert nagyon-nagyon-nagyon sokat jelentene! 

A részről annyit, (csak hogy itt az elején tisztázzuk), hogy igen van benne egy időbeli ugrás, egészen pontosan három hét. Ez pedig azért van, mert az előző két rész is uncsi volt, és nem akarlak titeket tovább untatni. Nem lett a leghosszabb, viszont, mint már korábban említettem, szerintem nagyon izgalmas lett, de mondjátok meg ti!

A következő részt nem tudom, hogy mikor fogom tudni hozni, mert még azt nem volt időm megírni, és most ugye hétvége, így megpróbálom minél előbb megírni! 

De én nem is dumálok tovább, jó olvasást, és ne felejtsetek el véleményt írni!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Más nap már mehettem iskolába, de kín szenvedés volt az a nap, ahogy az elkövetkezendő 3 hét is borzalmas volt.

Mert igen, ennyi idő telt el a semmivel. Harry-vel úgy mászkáltunk a suliba, mintha nem is ismernénk egymást. Mindketten magunkba voltunk roskadva, és szinte egy szót sem beszéltünk. A jegyeink borzalmasak voltak, mindenből rontottam, és sorra kaptam az egyeseket, ahogy a fiú is. Többnyire minden áldott éjszaka álomba sírtam magamat, és már megszokottá vált a reggeli karikás, duzzadt szemem. 

Képtelen voltam bármi másra koncentrálni Harry-n kívül. Ha a közelembe volt, akkor azért, mert fájt, hogy nem beszélünk, és eltűnt az az erős kapcsolat, ami volt köztünk, ha pedig távol volt, akkor azért mert a gondolataim körülötte forogtak. Nap mint nap arra gondoltam, hogy hogyan is terveztük el az utolsó közösen töltött egy hónapunkat: boldogan, minden percet együtt töltve... Ehhez képest csak a suliba vagyunk együtt, azt is csak azért, mert nincs más választásunk, és a szemünk szomorúságról árulkodik. Az osztálytársaink lenézően tekintenek ránk, és én is ezt tenném a helyükbe. Komolyan szánalmas amit művelünk, de ezt már sehogy sem lehet rendbe hozni. Milliószor átgondoltam, hogy ha beszélnénk mit is mondhatnék.. Nem akarok neki hazudni, de megmondani sem akarom az igazságot...

Anyu még mindig nem talált állást, de az utóbbi időben, valamiért nem is foglalkozott vele túl sokat. Az okát nem tudtam, de szinte biztosra vettem, hogy megvan rá a magyarázata. Viszont faggatózni nem akartam, mert azon a véleményen voltam, hogy ha akarja úgy is elmondja. Úgy gondoltam, hogy biztosan elment tőle a kedve, vagy esetleg készül valamire..

Suli után beültem az egyik közeli gyors étterembe, mert tudtam, hogy anyu nincs itthon, így ebéd sem volt. Gyakran előfordult, hogy nem otthon ettem, úgyhogy már sokszor voltam ott. A hamburgeremet igyekeztem minél hamarabb végezni, mert nem szeretek emberek közegébe lenni.  Olyankor mindig az az érzésem, hogy mindenki engem bámul, és rossz, hogy én egyedül vagyok. Mások boldogan nevetnek a barátaikkal/szerelmükkel/rokonaikkal, én pedig itt ücsörgök egyedül, komoran magam elé bámulva. Néha kapok egy-egy sajnálkozó pillantást, de amúgy meg mintha láthatatlan lennék.

A pohárból megittam az utolsó korty vizemet, felkaptam a táskámat majd sietve haza indultam. Mikor beléptem az ajtón meglepő látvány fogadott. Anyu, Sam és Harry a nappaliba vártak rám. Bementem a helyiségbe, és minden tekintet rámszegeződött, de mindegyik mást sugallt. Harry-é kérdő volt (így arra következtettem, hogy ő sem tudja, miért gyűltünk össze), Sam-é titokzatos volt, Anyu-é pedig reménykedő, és boldog. 

-Szia!-köszöntek egyszerre, és a szüleinknek egy halvány mosoly ült az arcán.

Nem értettem semmit és az egész szituáció olyan lehetetlen volt! Ők mosolyognak, mikor a gyerekeik egyre jobban kifordulnak önmagukból.. Mégis ilyen helyzetben minek lehet örülni?

-Sziasztok-köszöntem vissza letörten, és fáradtan.

Pont nem volt kedvem, hogy Harry-vel együtt töltsem az időmet iskolán kívül, ráadásul fogalmam sem volt, hogy Sam mennyit tud a történtekből. 

Senki nem ült, így én sem foglaltam helyet. Kérdőn anyura néztem, de ő megállás nélkül csak mosolygott, én pedig egyre jobban kezdtem össze zavarodni.

-Öhm.. Tulajdonképpen most mit csinálunk?-szólaltam meg végül, mert egyre kínosabb lett a szituáció.

-Van egy bejelenteni valónk! Igaz, nem most akartuk elmondani, de már nem bírjuk nézni a szenvedéseteket és szerettünk volna jó hírrel szolgálni.

Folyamatosan minket néztek, és várták a reakciónkat. Nem tudtam rá venni magamat, hogy Harry-re nézzek, így nem tudtam, hogy mit is gondolhat. Én viszont nem tudtam átvenni a szüleink hangulatát, úgy gondoltam, hogy számomra semmi nem lehet jó hír. Talán én már soha nem lehet igazán boldog...

-Lehetne egy kicsit gyorsabban?-türelmetlenkedett Harry, és egyébként én is ezen a véleményen voltam.

-Nem olyan régen kaptam a hírt, hogy a nagybátyám meghalt... Sokáig keresték az elő rokonait, és kiderült, hogy én vagyok az egyetlen. Brook, gondolom észrevetted, hogy már egy ideje elég elfoglalt vagyok, és azért volt, mert intéztem a dolgokat...-mondta anyu, és láttam rajta, hogy megviselte a rokona elvesztése, bár még soha nem beszélt a nagybátyjáról.

-Részvétem! De nekem ehhez mi közöm van?-értetlenkedett Harry, és már én sem értettem semmit.

-Várj, még nem fejezte be!-figyelmeztette Sam a fiát.

-Nem, ez még nem minden. Ő egy viszonylag gazdag ember volt, így örököltem tőle pár dolgot. Brighton-ba élt, és ott is volt a háza meg az ügynökségének az épülete. Mivel már csak én élek a rokonok közül, ez mind engem illet... Az ügynökség pedig amolyan modell ügynökség. Tehát van benne fotózás meg minden ami ehhe kapcsolódik... A ház pedig hatalmas, és ezért úgy döntöttünk Sam-mel, hogy az ügynökséget közösen fogjuk vezetni, és mindannyian oda költözünk, Brighonba. 

-...Ez pedig azt jelent, hogy vége az állandó utazgatásoknak, ahova most megyünk remélhetőleg életünk végéig ott maradunk. Egy teljesen új életet tudunk kezdeni, ahol senki nem fog ismerni minket. Lesz egy normális munka helyünk, egy lakhelyünk, ti pedig tudtok szerezni új barátokat!-fejezte be a mondandójukat Sam.

Kétkedve tekintettem hol Sam-re, hol pedig anyu-ra, és nem akartam hinni a fülemnek. Először azt hittem, hogy csak álmodok! Ilyen csak a mesékbe történhet!

 Elköltözünk? Új élet? És közösen Harry-ékkel? Ez egyszerűen felfoghatatlan. De a legjobb hír, amit valaha hallottam...  És ez a sok jó mind velünk történik. Hitetlenkedve néztem a szüleinkre, ők pedig csak biztatóan néztek vissza rám, és ebből tudtam, hogy minden egyes szó igaz volt. Miután felfogtam ezt az egész dolgot, Harry-re néztem. Ő sem akarta el hinni ezt az egészet, és csak álltunk egymással szembe. 

Éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet, és utat engedtem nekik. De ez most más volt.. ezek öröm könnyek voltak.  Harry göndör fürtjeibe túrt, és az ő szemei is a sós cseppektől csillogtak. Sokáig tartott, míg mindketten feleszméltünk, és tényleg, mintha ez az egész nem a valóság lenne. De végül elhittem. Felfogtam, és most már tudtam, hogy mit kell tennem. Most jött el az igazság pillanata, mikor Harry-vel mindent tisztáznunk kell, és úgy láttam, hogy ezt ő is így gondolja.

Lassan közeledni kezdtünk egymáshoz, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Öleljem meg? Vagy mondjak valamit? Vagy egyszerre a kettőt?

Végül arra jutottam, hogy ezt majd a sors hozza. És ennél jobban nem is történhetett volna. Mikor már csak pár centi volt köztünk-mintha csak egy belső hang súgta volna-tudtam, hogy mit kell tennem. Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam , lábaimat a dereka köré csavartam, fejemet pedig a vállára hajtottam. Kezeivel a csípőmnél fogva tartott, mindkettőnk válla rázkódott a sírástól, és többek között ezt is szeretem ebben a csodálatos fiúban. Nem fél kimutatni az érzéseit, és becsülöm azért, amiért ő nem tartja vissza a könnyeit.

Anyu és Sam kimentek a helyiségből, így kettesbe hagytak minket. Anyukám mielőtt kilépett volna az ajtón, biztatóan rám mosolygott, és ez erőt adott ahhoz, hogy végbe tudjam vinni a tervemet.

Közel voltunk a falhoz, ezért hátamat neki döntöttem, ezzel könnyítve a fiú helyzetén. Tekintetemet a gyönyörű zöldes szemeibe fúrtam, és azt szerettem volna, ha a szememen keresztül látja az őszinte érzéseimet. Most már semmit sem akartam leplezni, azt szerettem volna, hogy egy nyitott könyv legyek számára.... Hogy végre kiderüljön az igazság! 

Össze szedtem a gondolataimat és beszélni kezdtem:

-Olyan rossz volt ez az elmúlt pár hét! Olyan rossz volt nélküled, és állandóan te jártál a fejedben. Milliószor elgondolkoztam a történteken, és azon, hogy mit érzek igazából. Muszáj volt tisztázni az érzéseimet, mert magam sem voltam biztos benne... De a végén rájöttem... Mikor elmentem hozzád, valamit el akartam mondani, de te nem hagytad. Azt mondtad, felejtsük el, és ezek után nem tudtam eldönteni, hogy te mit látsz bennem. Nem tudtam, hogy...-mondtam volna tovább, de ekkor a lehető legédesebb módon hallgattatott el. 

Ajkait ismét az enyémre helyezte, de ez most teljesen más volt, mint múltkor. Ezt nem hirtelen felindulásból és dühből tette, hanem igaz érzelmeken alapult... Csókja lágy volt, és azt kívántam bár soha nem érne véget ez a pillanat. Mintha csak érezte volna, olyan sokáig húzta ezt a pillanatot, amíg csak tudta, de végül levegő hiányában elváltunk egymástól.

-A jövőt látom benned! Tudom, hogy komoly szavak ezek egy 16 éves szájából, de komolyan gondolom... Mikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy te más vagy, mint a többi lány! Nem csinálod azt, mint a többi beképzeld liba. Gyönyörű vagy, és mégsem élsz vissza vele! Azért voltam olyan bunkó veled, mert tudtam, hogy szoros kapcsolat fog kialakulni közöttünk... És hogy miért mondtam azt, hogy felejtsük el, és legyünk csak barátok?! Mert féltem. Féltem a vissza utasítástól, és attól hogy te csak barátként tekintesz rám. Meg egyébként is, ha csak arra gondoltam, hogy úgy kell elválnom tőled, hogy mi együtt vagyunk... De most már soha semmi nem állhat közénk! Te vagy a legcsodálatosabb lány, akit valaha ismertem, és én lennék a világ legboldogabb embere, ha a barátnőm lennél!

Csak egyszerűen boldog voltam! Alig találtam szavakat...Végre minden rendbe jött az életembe, és nincs okom a szomorúságra. Anyukámmal újra olyan a kapcsolatunk, mint régen, sőt talán még erősebb is. Elköltözünk, és egy teljesen új életet tudok kezdeni, hátra hagyva a múltamat. És ami a legjobb az egészben, hogy Harry is velem lesz. Ha nem lett volna ilyen valóságos, azt hittem volna, hogy ez csak egy hülye álom, és majd sírva kelek fel, mikor rájövök, hogy csak egy illúzió volt.

De nem... Ez a kőkemény valóság volt, és tudtam, hogy minden igaz, amit Harry mondott. Láttam a szemében, hogy minden egyes mondat igaz volt, amit mondott.

-Már 2 hónapja arra várok, hogy ezt megkérdezd!-mondtam mosolyogva, majd megcsókoltam.

Még csak 16 éves vagyok, de rengeteg dolgon mentem már keresztül. Voltak bőven rossz időszakok az életemben, de végre beköszöntött a boldogság is. Az én koromban a lányok érdeklődési köre körülbelül a vásárlásból és a pasizásból áll, nekem pedig meg kellett küzdenem az élet által elém állított akadályokkal. 

De most talán eljött az én időm, és végre én is normális életet élhetek egy csodálatos fiúval! Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Csak reménykedni tudtam, hogy egyszer viszont látom Harry-t, de az, hogy el sem válunk... A legcsodálatosabb dolog, ami csak történhetett!