~10. fejezet~

Sziasztok! Viszonylag gyorsan hoztam az új részt! Sok leírást tettem bele, és megint van benne egy idő beli ugrás, melynek oka ugyanaz, mint a múltkor. Ez a rész nem lett a leghosszabb... Sajnálom! Viszont a következő rész izgalmas lesz, legalábbis úgy tervezem. Annyit mondok, hogy lesznek még meglepetések, de semmi konkrétat nem mondok! Jó olvasást!xx

~Harry szemszöge~

Hihetetlen, hogy ennyire voltam attól, hogy újra jóba legyek apukámmal. Csak beszélnem kellett volna vele, hogy lássa, milyen lehet nekem, úgy, hogy senki nincs mellettem. De ki tudja?! Lehet, ha ezt előbb teszem meg, minden rosszul sül el... 

Fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék Boo-nak. Szegényt mostanában rendesen elkerülte a szerencse. Egymás után kapja a pofonokat, pedig nagyon nem érdemli meg. Ő a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Igaz, még nem ismerem olyan régóta, de már elég sok mindent tudok róla, ahhoz, hogy megállapíthassam: ő ennél sokkal jobbat érdemel.

Én itt vagyok mellette... De nem sokáig. Egyre csak közeledik a nap, mikor tovább kell mennünk, és itt kell hagynom Brooklyn-t. 

Jelenleg a szobámban alszik. Szegény teljesen kimerült a sírástól. Már órák óta mást sem csinál, és azt hiszem valamennyire megtudom érteni. Eddig se láttam úgy igazán, teljes szívéből mosolyogni, de azt hiszem most már nem is fogom. 

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy hogy mondhatott ilyeneket az anyukája neki. Egy ilyen nagyszerű lány fejéhez ilyen dolgokat vágni... Dühös vagyok rá, amiért ezt tette Boo-val, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy nem őszintén mondta. Valami még van a háttérben, és őszintén reménykedem, hogy apunak valahogy sikerül megoldania ezt a dolgot, és abban a tudatban mehetek el, hogy Brooklyn nem marad egyedül.

-Na? Tudtál vele beszélni?-támadtam le rögtön apukámat, aki elég későn ért haza.

-Valamennyit igen, de a lényeget nem mondta el. Mindig kerülte a választ, viszont annyit megtudtam, hogy ezt az egészet nem gondolta komolyan. Csak magának bizonygatta, viszont azt nem értem, hogy erre mi szükség volt... De megbeszéltünk holnapra is egy találkozót, remélem akkor majd mond valami konkrét dolgot.

-Apu, én komolyan aggódom miattuk!-sóhajtottam.

-Megértem, Harry. De ennél többet nem tudok tenni!

-Köszi, hogy legalább megpróbálod!-öleltem meg.

-Ez a  minimum! Sajnálom, hogy elhanyagoltalak éveken keresztül!

-Felejtsük el, oké?! A lényeg, hogy most már újra olyan a kapcsolatunk, mint amilyen régen volt!

-Rendben!... Hol van most Brooklyn?

-Alszik a szobámba.

-Nagyon rosszul van?

-Az nem kifejezés. Borzalmas így látni őt, és a legrosszabb, hogy azt sem tudom, mit tehetnék....

-Nem is tudsz mit tenni. Én próbálkozom megoldani az édesanyján keresztül, te meg csak állj mellette. Hidd el, jót fog neki tenni, ha támogatod Őt!

-Ezt akkor is megteszem, hogy ha nem mondod. Ez teljesen alap dolog. 

-Minden esetre, még van másfél hónapunk, ami alatt meg tudjuk oldani a helyzetet!

-Igen, sajnos csak ennyi...-szomorodtam el még jobban.

(Két hét múlva)

Az idő csak úgy rohant. Teltek a napok, és azon kaptuk magunkat, hogy megint egy új hétbe csöppentünk. Apu egyre többet volt Boo édesanyjával, és jó úton haladt a felé, hogy megtörjön a jég, és sikerüljön rendbe hozni a dolgokat Boo körül.

Az iskola újra elkezdődött, Brooklyn állandóan csak tanult, de szerintem ez azért volt, hogy valamivel lekösse a gondolatait. Kevesebbet beszéltünk, alig szólt hozzám... De mindennap együtt készülődtünk reggelente, együtt mentünk suliba, együtt tanultunk. Szinte a nap minden percét vele töltöttem. Alig kommunikáltunk, de a kezünk szinte mindig a másikét szorította. Ő így adta ki a bánatát, én pedig így akartam megmutatni, hogy rám számíthat bármi is történjék.

Esténként, mikor apu belépett az ajtón, reménykedve néztünk rá mindketten, hogy sikerült elérnie valamit, de sajnos nem tudod jó hírrel szolgálni.

Tudtam, hogy Boo lassan elveszíti a reményt. Nem hisz már benne, hogy valaha is jó lesz a kapcsolata az anyukájával és fél a jövőtől. Igaz, ezt ő nem mondta-valószínűleg magának sem meri bevallani.-de tudom. Már egy hónapja ismerem, és a legkisebb mozzanatokból is tudom, hogy mit szeretne. Mintha csak olvasni tudnék a gondolataiba. 

A suliba már abba hagyták a piszkálódást, és megszokták, hogy mindig együtt vagyunk. Engem is békén hagytak, már senki sem próbálkozik be. Brooklyn-t pedig már nem piszkálják, mert tudják, hogy úgy is ők járnak rosszul. 

Az átlagom stabil négyese néha még egy-egy ötöst is sikerül össze hoznom. Apuval rengeteget javult a kapcsolatunk, és Boo-val is megtalálták a közös hangot. Igaz, nem beszélgetnek sokat egymással, de tudom, hogy apukám megkedvelte a lányt, és be kell vallanom, én is egyre többet érzek iránta. Egyre fontosabbá válik számomra, és egyre nagyobb fájdalommal jár bele gondolni, hogy már csak egyetlen egy hónapot tölthetünk együtt...

Apu este fél kilenckor érkezett meg, és egy halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán. Bennem még nem veszett el a remény, így bizakodóan pillantottam édesapám felé.

Leült mellénk az étkező asztalhoz, és két hatalmas tenyerébe fogta Boo vékony, és törékenynek tűnő kezeit.

-Édesanyád szeretne veled beszélni! Átgondolta a dolgokat, és rájött, hogy mekkorát hibázott! Szeretné, ha meghallgatnád!-mondta mély hangján.

Megnyugodtam, hiszen most már biztos lehetek benne, hogy Boo jó kezekben lesz... Viszont maradt bennem egy halvány kétely. Végig a lány arcát figyeltem... Sok féle érzelem játszódott le benne, de csak néhányat sikerült felismernem: bizonytalanság, félelem, halvány öröm és a remény újra vissza tért.

Sokáig némán a gondolataiba merült, és már kezdtem megijedni, hogy elfogja utasítani, de ekkor megtörte a már régóta tartó csöndet:

-Hol van? Hol van most? Szeretnék vele beszélni!

-Nálatok van! Gyere, elviszlek hozzá!-mondta apu, és Boo már szaladt is felvenni a kabátját.

Őszintén örülök, amiért azt látom, hogy Brooklyn-ba újra vissza tért a remény. 

Én is velük mentem, és én is kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ebből, mert apu semmi egyebet nem akart elárulni. Bár azt tudom, hogy úgy is kettesbe kell hagynunk őket, de Boo ha szeretné, úgyis elmeséli a történteket.

-Annyira félek!-vallotta be, mikor megálltunk a házuk előtt.

-Nyugi! Minden rendben lesz!-nyomtam egy puszit a fejére, majd elővette a kulcsát és beléptünk az otthonába.