~12. fejezet~

Sziasztok! Ismét egy új résszel jelentkezem! Már tegnap elkezdtem írni, de az X-faktor miatt nem tudtam befejezni! (Apropó! Ki a kedvencetek? Szerintem a ByTheWay a legjobb!) Ez a rész sem lett valami nagyon hosszú, mert nem akartam rögtön bele ugrani az események közepébe, ezért ez csak ilyen 'töltelék' rész! Nem is húzom tovább az időt! Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Annyira örülök, hogy végre minden jóra fordult. Boo-nak sikerült kibékülnie az édesanyjával, akinek eltűnt az életéből a rettegés. Felmondott, és ezzel lezárta életének ezen időszakát.

Az én dolgaim is rendeződtek apuval. Sok mindenen mentünk keresztül az évek során, de talán most a legerősebb a kapcsolatunk. 

Viszont már csak 1 hónap. Pontosan ennyi időt töltünk még Londonba. 

Jó lenne, ha apu is fölmondana, és itt keresne új melót, de nem kockáztathatjuk meg. Ráadásul minden csak 2 hónapra van lefixálva. A lakásunk, a suli, a kocsi... Ha többet maradnánk itt, nem lenne semmink. 

-Jó reggelt!-jelent meg az ajtóban mosolyogva Boo.

-Neked is!-örültem meg, hogy végre mosolyogni láthatom.

A keze után nyúltam, és ujjainkat össze kulcsoltuk. Már egy ideje így sétálgatunk, attól függetlenül, hogy csak barátok vagyunk. 

-Egész éjszaka beszélgettünk anyuval!-mondta vidáman, és alig látszott rajta a fáradság.

-Látod, mondtam, hogy nem gondolta komolyan!

-Igen, igazad volt. De tudod nagyon durva, ami Vele történt...

El sem tudom képzelni, hogy mit érez egy férfi, mikor ilyet művel egy nála gyengébb nővel. Sőt talán az ilyen embert nem lehet férfinek nevezni. 

-Sajnos ilyen világban élünk!-sóhajtottam. 

-Most már még jobban félek, hogy ez egyszer velem is megfog történni. Így, hogy anyukámmal megtörtént... Én is átélhetem!

-Soha! Vigyázok rád, és nem engedem, hogy ez elő forduljon!-álltam meg, és arcát a kezeim közé fogtam. 

-De te nem leszel itt mindig! Már csak egy hónap!

-Tudom, Boo! De nem szabad erre gondolnunk! És különben sem leszel egyedül, hiszen ott van anyukád, akivel most már mindent megbeszéltetek!

-Igen, de! Annyira fogsz hiányozni!-ölelt meg és a szomorúság újra vissza tért belé.

-Nekem is te! De valamikor vissza jövök hozzád, oké?! Vagy majd valamit kitalálunk! Nem fogsz te ilyen könnyen megszabadulni tőlem!

-Nem is akarok!

-Ne szomorkodj már megint! Sokkal szebb vagy, mikor mosolyogsz!-toltam el magamtól, úgy, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Nem is vagyok szép!-mondta, de azért egy halvány mosoly ott bujkált a szája szélén.

-Nem fogom kimondani még egyszer, mert még a végén egoista leszel!

-Vagy mert nem is gondoltad komolyan!-hátrált egy lépést.

-Dehogynem!

-Verseny?-kérdezte.

-Mi? Ez most hogy jött ide?-értetlenkedtem.

-Csak úgy!-vont vállat, madj ismertette a verseny menetét.-Aki előbb a sulihoz ér, az a nyertes. Az oszloptól indulunk! A nyeremény egy mozi.

-Oké!-bólintottam.

Az lámpaoszlopnál megálltunk mind a ketten, majd háromra startoltunk. Természetesen szinte végig Boo vezetett, viszont amikor a suli előtt lévő füves területre értünk, Brooklyn megbotlott, és elterült a földön.

Persze én sportszerű akartam lenni, ezért megálltam és fel akartam segíteni, de amint megfogta a kezemet, lerántott maga mellé.

Lihegve feküdtünk egymás mellett, és mikor rápillantottam, elnevettük magunkat. 

A mellettünk járkáló diákok (esetleg diákok) úgy bámultak minket, mintha a holdról jöttünk volna, de egyáltalán nem zavart.

Igen, az elmúlt időszakban olyanok voltunk, mint az élő halottak. Boo alig aludt valamit, gyakran sírt, én pedig próbáltam vigasztalni, kisebb nagyobb sikerekkel. E melett pedig azért próbáltam a tanulással is foglalkozni. Minden egyes nap maximum csak pár percre váltunk el, egyébként pedig némán követtük egymást. Alig beszéltünk, mert nem akartuk, hogy bárki is tudomás szerezzen a magánügyünkről, hiszen az csak ránk tartozik. De most már nincs mit rejtegetnünk. Tudja meg mindenki, hogy végre mi is boldogok vagyunk! 

Nem számít, hogy ki mit gondol rólunk. A lényeg hogy itt vagyunk egymásnak, és számíthatunk a másikra. És most már ott van Boo-nak az édesanyja is, nekem pedig apukám. Bár jobb lenne, ha itt lenne velem anyukám, meg a nővérem, de azt hiszem a helyzetünkből sikerült kihozni a legjobbat. A legfontosabb, hogy szeretetben élünk, és nem vagyunk egyedül.

-Harry?!-szólalt meg a mellettem fekvő lány.

-Igen?

-Fél perc múlva becsöngetnek!-mondta, mire egymásra néztünk, és szinte egyszerre pattantunk fel.

A termünkig meg sem álltunk, és szerencsére mi előbb beértünk, mint a tanár, így nem késtünk el.

-Ja! Anyu mondta, hogy gyertek át vacsorára. Meg kell ünnepelni, hogy új életet kezdünk!-mondta, mikor végre kicsöngettek az utolsó óráról is.

-Oké! Jó ötlet!-dobtam be a füzetemet a táskámba, majd megfogtam Boo kezét, és elhagytuk az iskola területét.

-De ha gondolod, már most is átjöhetsz...

-Előtte gyorsan haza szaladok, mert még úgy is nálunk van pár cuccod, és azt elhozom. De utána átmegyek, jó?!

-Rendben! Addig elkezdem a rajzodat.

Na igen... A rajzolás soha nem ment, ezért minden házit Boo rajzol meg nekem. Természetesen direkt elrontja, mert tudjuk, hogy a tanár úgy sem nézi ki belőlem, hogy olyan szépet tudok rajzolni. De azért általában a négyest mindig megkapom, azzal a szöveggel, hogy ahhoz képest, hogy fiú vagyok tűrhetően rajzolok. (khm..)

-Apukád mikor ér haza?-kérdezte.

-Szerintem már otthon van. Miért?

-Csak úgy kérdeztem. Megmondanád neki, hogy nagyon hálás vagyok azért, amit értünk tett?

-Persze. De este te is megmondhatod, ha megyünk.

-Ez igaz... Tudod, ha te nem lennél, valószínűleg életem végéig magányos lennék..

-Miért?

-Ha nem bíztatsz, nem mertem volna szembesíteni anyut azzal a ténnyel, hogy elhanyagol. Csak éltem volna tovább az unalmas életemet. Ha pedig mégis megteszem, akkor azt hiszem az utcára kerültem volna. Egyedül.

-Pedig ez az egész a te ötleted volt! Nélküled ez az egész nem történt volna meg!

-Köszönöm, hogy itt vagy mellettem!-ölelt át szorosan.

Ez a lány tele van szeretettel... Hihetetlen amiket mond és amiket tesz. Az emberek olyan gonoszak egymással, és ma már a barátság is csak felületes dolog, tisztelet a kivételnek. Boo-t is cserben hagyták, mikor a legnagyobb szüksége lett volna a támogatásra. 

És sajnos kevesebb, mint 4 hét múlva én is ezt fogom tenni. Ha lehetne egy kívánságom az lenne, hogy itt maradhassak. Hogy örökre Boo mellett legyek, és mindenben támogatni tudjam. Hogy szerethessem életünk végéig, és hogy soha ne keljen elhagynom Őt!