~17. fejezet~

Sziasztok! És meg is hoztam az ígért részt, amit már elég régen megírtam... Nagyon sokat dolgoztam vele, és remélem sikerült átadnom a szereplők érzelmeit. Lehet, hogy egy kicsit összecsapott lett, pedig nagyon igyekeztem.

Nagyon-nagyon boldog voltam mikor megláttam, hogy az előző részhez 3 megjegyzés érkezett, és már 14 feliratkozó van. Imádlak titeket! De remélem most még többet fogok kapni, mert ez egy sors döntő rész, így megkérnék mindenkit, hogy aki elolvasta ezt a részt, az írjon véleményt, mert nagyon-nagyon-nagyon sokat jelentene! 

A részről annyit, (csak hogy itt az elején tisztázzuk), hogy igen van benne egy időbeli ugrás, egészen pontosan három hét. Ez pedig azért van, mert az előző két rész is uncsi volt, és nem akarlak titeket tovább untatni. Nem lett a leghosszabb, viszont, mint már korábban említettem, szerintem nagyon izgalmas lett, de mondjátok meg ti!

A következő részt nem tudom, hogy mikor fogom tudni hozni, mert még azt nem volt időm megírni, és most ugye hétvége, így megpróbálom minél előbb megírni! 

De én nem is dumálok tovább, jó olvasást, és ne felejtsetek el véleményt írni!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Más nap már mehettem iskolába, de kín szenvedés volt az a nap, ahogy az elkövetkezendő 3 hét is borzalmas volt.

Mert igen, ennyi idő telt el a semmivel. Harry-vel úgy mászkáltunk a suliba, mintha nem is ismernénk egymást. Mindketten magunkba voltunk roskadva, és szinte egy szót sem beszéltünk. A jegyeink borzalmasak voltak, mindenből rontottam, és sorra kaptam az egyeseket, ahogy a fiú is. Többnyire minden áldott éjszaka álomba sírtam magamat, és már megszokottá vált a reggeli karikás, duzzadt szemem. 

Képtelen voltam bármi másra koncentrálni Harry-n kívül. Ha a közelembe volt, akkor azért, mert fájt, hogy nem beszélünk, és eltűnt az az erős kapcsolat, ami volt köztünk, ha pedig távol volt, akkor azért mert a gondolataim körülötte forogtak. Nap mint nap arra gondoltam, hogy hogyan is terveztük el az utolsó közösen töltött egy hónapunkat: boldogan, minden percet együtt töltve... Ehhez képest csak a suliba vagyunk együtt, azt is csak azért, mert nincs más választásunk, és a szemünk szomorúságról árulkodik. Az osztálytársaink lenézően tekintenek ránk, és én is ezt tenném a helyükbe. Komolyan szánalmas amit művelünk, de ezt már sehogy sem lehet rendbe hozni. Milliószor átgondoltam, hogy ha beszélnénk mit is mondhatnék.. Nem akarok neki hazudni, de megmondani sem akarom az igazságot...

Anyu még mindig nem talált állást, de az utóbbi időben, valamiért nem is foglalkozott vele túl sokat. Az okát nem tudtam, de szinte biztosra vettem, hogy megvan rá a magyarázata. Viszont faggatózni nem akartam, mert azon a véleményen voltam, hogy ha akarja úgy is elmondja. Úgy gondoltam, hogy biztosan elment tőle a kedve, vagy esetleg készül valamire..

Suli után beültem az egyik közeli gyors étterembe, mert tudtam, hogy anyu nincs itthon, így ebéd sem volt. Gyakran előfordult, hogy nem otthon ettem, úgyhogy már sokszor voltam ott. A hamburgeremet igyekeztem minél hamarabb végezni, mert nem szeretek emberek közegébe lenni.  Olyankor mindig az az érzésem, hogy mindenki engem bámul, és rossz, hogy én egyedül vagyok. Mások boldogan nevetnek a barátaikkal/szerelmükkel/rokonaikkal, én pedig itt ücsörgök egyedül, komoran magam elé bámulva. Néha kapok egy-egy sajnálkozó pillantást, de amúgy meg mintha láthatatlan lennék.

A pohárból megittam az utolsó korty vizemet, felkaptam a táskámat majd sietve haza indultam. Mikor beléptem az ajtón meglepő látvány fogadott. Anyu, Sam és Harry a nappaliba vártak rám. Bementem a helyiségbe, és minden tekintet rámszegeződött, de mindegyik mást sugallt. Harry-é kérdő volt (így arra következtettem, hogy ő sem tudja, miért gyűltünk össze), Sam-é titokzatos volt, Anyu-é pedig reménykedő, és boldog. 

-Szia!-köszöntek egyszerre, és a szüleinknek egy halvány mosoly ült az arcán.

Nem értettem semmit és az egész szituáció olyan lehetetlen volt! Ők mosolyognak, mikor a gyerekeik egyre jobban kifordulnak önmagukból.. Mégis ilyen helyzetben minek lehet örülni?

-Sziasztok-köszöntem vissza letörten, és fáradtan.

Pont nem volt kedvem, hogy Harry-vel együtt töltsem az időmet iskolán kívül, ráadásul fogalmam sem volt, hogy Sam mennyit tud a történtekből. 

Senki nem ült, így én sem foglaltam helyet. Kérdőn anyura néztem, de ő megállás nélkül csak mosolygott, én pedig egyre jobban kezdtem össze zavarodni.

-Öhm.. Tulajdonképpen most mit csinálunk?-szólaltam meg végül, mert egyre kínosabb lett a szituáció.

-Van egy bejelenteni valónk! Igaz, nem most akartuk elmondani, de már nem bírjuk nézni a szenvedéseteket és szerettünk volna jó hírrel szolgálni.

Folyamatosan minket néztek, és várták a reakciónkat. Nem tudtam rá venni magamat, hogy Harry-re nézzek, így nem tudtam, hogy mit is gondolhat. Én viszont nem tudtam átvenni a szüleink hangulatát, úgy gondoltam, hogy számomra semmi nem lehet jó hír. Talán én már soha nem lehet igazán boldog...

-Lehetne egy kicsit gyorsabban?-türelmetlenkedett Harry, és egyébként én is ezen a véleményen voltam.

-Nem olyan régen kaptam a hírt, hogy a nagybátyám meghalt... Sokáig keresték az elő rokonait, és kiderült, hogy én vagyok az egyetlen. Brook, gondolom észrevetted, hogy már egy ideje elég elfoglalt vagyok, és azért volt, mert intéztem a dolgokat...-mondta anyu, és láttam rajta, hogy megviselte a rokona elvesztése, bár még soha nem beszélt a nagybátyjáról.

-Részvétem! De nekem ehhez mi közöm van?-értetlenkedett Harry, és már én sem értettem semmit.

-Várj, még nem fejezte be!-figyelmeztette Sam a fiát.

-Nem, ez még nem minden. Ő egy viszonylag gazdag ember volt, így örököltem tőle pár dolgot. Brighton-ba élt, és ott is volt a háza meg az ügynökségének az épülete. Mivel már csak én élek a rokonok közül, ez mind engem illet... Az ügynökség pedig amolyan modell ügynökség. Tehát van benne fotózás meg minden ami ehhe kapcsolódik... A ház pedig hatalmas, és ezért úgy döntöttünk Sam-mel, hogy az ügynökséget közösen fogjuk vezetni, és mindannyian oda költözünk, Brighonba. 

-...Ez pedig azt jelent, hogy vége az állandó utazgatásoknak, ahova most megyünk remélhetőleg életünk végéig ott maradunk. Egy teljesen új életet tudunk kezdeni, ahol senki nem fog ismerni minket. Lesz egy normális munka helyünk, egy lakhelyünk, ti pedig tudtok szerezni új barátokat!-fejezte be a mondandójukat Sam.

Kétkedve tekintettem hol Sam-re, hol pedig anyu-ra, és nem akartam hinni a fülemnek. Először azt hittem, hogy csak álmodok! Ilyen csak a mesékbe történhet!

 Elköltözünk? Új élet? És közösen Harry-ékkel? Ez egyszerűen felfoghatatlan. De a legjobb hír, amit valaha hallottam...  És ez a sok jó mind velünk történik. Hitetlenkedve néztem a szüleinkre, ők pedig csak biztatóan néztek vissza rám, és ebből tudtam, hogy minden egyes szó igaz volt. Miután felfogtam ezt az egész dolgot, Harry-re néztem. Ő sem akarta el hinni ezt az egészet, és csak álltunk egymással szembe. 

Éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet, és utat engedtem nekik. De ez most más volt.. ezek öröm könnyek voltak.  Harry göndör fürtjeibe túrt, és az ő szemei is a sós cseppektől csillogtak. Sokáig tartott, míg mindketten feleszméltünk, és tényleg, mintha ez az egész nem a valóság lenne. De végül elhittem. Felfogtam, és most már tudtam, hogy mit kell tennem. Most jött el az igazság pillanata, mikor Harry-vel mindent tisztáznunk kell, és úgy láttam, hogy ezt ő is így gondolja.

Lassan közeledni kezdtünk egymáshoz, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Öleljem meg? Vagy mondjak valamit? Vagy egyszerre a kettőt?

Végül arra jutottam, hogy ezt majd a sors hozza. És ennél jobban nem is történhetett volna. Mikor már csak pár centi volt köztünk-mintha csak egy belső hang súgta volna-tudtam, hogy mit kell tennem. Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam , lábaimat a dereka köré csavartam, fejemet pedig a vállára hajtottam. Kezeivel a csípőmnél fogva tartott, mindkettőnk válla rázkódott a sírástól, és többek között ezt is szeretem ebben a csodálatos fiúban. Nem fél kimutatni az érzéseit, és becsülöm azért, amiért ő nem tartja vissza a könnyeit.

Anyu és Sam kimentek a helyiségből, így kettesbe hagytak minket. Anyukám mielőtt kilépett volna az ajtón, biztatóan rám mosolygott, és ez erőt adott ahhoz, hogy végbe tudjam vinni a tervemet.

Közel voltunk a falhoz, ezért hátamat neki döntöttem, ezzel könnyítve a fiú helyzetén. Tekintetemet a gyönyörű zöldes szemeibe fúrtam, és azt szerettem volna, ha a szememen keresztül látja az őszinte érzéseimet. Most már semmit sem akartam leplezni, azt szerettem volna, hogy egy nyitott könyv legyek számára.... Hogy végre kiderüljön az igazság! 

Össze szedtem a gondolataimat és beszélni kezdtem:

-Olyan rossz volt ez az elmúlt pár hét! Olyan rossz volt nélküled, és állandóan te jártál a fejedben. Milliószor elgondolkoztam a történteken, és azon, hogy mit érzek igazából. Muszáj volt tisztázni az érzéseimet, mert magam sem voltam biztos benne... De a végén rájöttem... Mikor elmentem hozzád, valamit el akartam mondani, de te nem hagytad. Azt mondtad, felejtsük el, és ezek után nem tudtam eldönteni, hogy te mit látsz bennem. Nem tudtam, hogy...-mondtam volna tovább, de ekkor a lehető legédesebb módon hallgattatott el. 

Ajkait ismét az enyémre helyezte, de ez most teljesen más volt, mint múltkor. Ezt nem hirtelen felindulásból és dühből tette, hanem igaz érzelmeken alapult... Csókja lágy volt, és azt kívántam bár soha nem érne véget ez a pillanat. Mintha csak érezte volna, olyan sokáig húzta ezt a pillanatot, amíg csak tudta, de végül levegő hiányában elváltunk egymástól.

-A jövőt látom benned! Tudom, hogy komoly szavak ezek egy 16 éves szájából, de komolyan gondolom... Mikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy te más vagy, mint a többi lány! Nem csinálod azt, mint a többi beképzeld liba. Gyönyörű vagy, és mégsem élsz vissza vele! Azért voltam olyan bunkó veled, mert tudtam, hogy szoros kapcsolat fog kialakulni közöttünk... És hogy miért mondtam azt, hogy felejtsük el, és legyünk csak barátok?! Mert féltem. Féltem a vissza utasítástól, és attól hogy te csak barátként tekintesz rám. Meg egyébként is, ha csak arra gondoltam, hogy úgy kell elválnom tőled, hogy mi együtt vagyunk... De most már soha semmi nem állhat közénk! Te vagy a legcsodálatosabb lány, akit valaha ismertem, és én lennék a világ legboldogabb embere, ha a barátnőm lennél!

Csak egyszerűen boldog voltam! Alig találtam szavakat...Végre minden rendbe jött az életembe, és nincs okom a szomorúságra. Anyukámmal újra olyan a kapcsolatunk, mint régen, sőt talán még erősebb is. Elköltözünk, és egy teljesen új életet tudok kezdeni, hátra hagyva a múltamat. És ami a legjobb az egészben, hogy Harry is velem lesz. Ha nem lett volna ilyen valóságos, azt hittem volna, hogy ez csak egy hülye álom, és majd sírva kelek fel, mikor rájövök, hogy csak egy illúzió volt.

De nem... Ez a kőkemény valóság volt, és tudtam, hogy minden igaz, amit Harry mondott. Láttam a szemében, hogy minden egyes mondat igaz volt, amit mondott.

-Már 2 hónapja arra várok, hogy ezt megkérdezd!-mondtam mosolyogva, majd megcsókoltam.

Még csak 16 éves vagyok, de rengeteg dolgon mentem már keresztül. Voltak bőven rossz időszakok az életemben, de végre beköszöntött a boldogság is. Az én koromban a lányok érdeklődési köre körülbelül a vásárlásból és a pasizásból áll, nekem pedig meg kellett küzdenem az élet által elém állított akadályokkal. 

De most talán eljött az én időm, és végre én is normális életet élhetek egy csodálatos fiúval! Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Csak reménykedni tudtam, hogy egyszer viszont látom Harry-t, de az, hogy el sem válunk... A legcsodálatosabb dolog, ami csak történhetett!