~25. fejezet~

Helló, mindenki! Meghoztam az új rész, amivel ha nem is látszik, de elég sokat dolgoztam. Sokat gondolkoztam, hogy mit is írhatnék, és hogy mivel tudom rendesen átadni Brooklyn és a többiek érzelmeit, és azt hiszem többé-kevésbé sikerült. Nem lett valami hosszú, de ennek most nem is az a lényege. Párbeszéd van benne bőven, viszont azok hosszúak, és leírás is van benne, szóval igyekeztem, hogy minél jobb legyen. Köszönöm az előző részhez írt megjegyzéseket, nagyon jól estek. És már van 20 feliratkozó, nagyon-nagyon szépen köszönöm Nektek! Most is várom a véleményeket, nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra! Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Nem akartam, mégis muszáj volt találkoznom Velük. Féltem. Nem tudtam, hogy mire számítsak... Az osztályfőnökünk azt mondta, hogy egy új oldalukat ismerhetjük meg, de én nem tudom elképzelni, hogy ők rendesek legyenek velem. Túl sok rosszat kaptam tőlük ahhoz, hogy jót feltételezhessek róluk.
Először az ofőnk ment be a terembe, majd mi is követtük. Mindenki elcsendesedett, és a pillantásuk ránk szegeződött. Nem tudtam, hogy kire nézzek, vagy hogy mit tegyek, ezért lehajtott fejjel a földet bámultam. Hallottam, hogy mind közelebb jöttek, Harry pedig elengedte a kezemet és pár lépést hátrált. Nem tudtam mire vélni ezt a cselekedetét, de ugyanakkor utána menni sem mertem. Zavarban voltam, és a félelmem egyre erősödött. Egy darabig csak halk suttogást hallottam, majd egy ismerős hang szólt hozzám. Emma volt az, akire régen azt hittem, hogy a legjobb barátnőm...
-Ha megengeded, mondanék pár szót a többiek nevében!-mondta lágy és megnyugtató hangján, mire felnéztem rá és a többiekre.
Nem tudtam kiolvasni semmi féle érzelmet a szemükből. Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, de aztán bele gondoltam, és rájöttem, hogy semmit sem veszíthetek.
-Rendben, mondjad!-néztem mélyen a szemébe, mely őszinteséget sugárzott.
-Hát mindannyiunkat meglepett, mikor megtudtuk, hogy elmész és különböző érzéseket váltott ki belőlünk. Vissza gondoltunk az elmúlt időszakra és rájöttünk, hogy szörnyű emberek vagyunk. Olyat tettünk Veled, amit valószínűleg soha nem tudsz majd megbocsájtani nekünk, és ezt mi meg is értjük. Azt mondtuk, hogy a barátaid vagyunk, de a bajban magadra hagytunk, sőt még rengeteget piszkáltunk téged, azért, amiről te nem is tehetsz. Igazságtalanok voltunk veled! A gólya táborban, még kilencedik előtt nagyon megkedveltelek, és tudtam, hogy mi később jóba leszünk, és ez így is lett. Tényleg nagyon bírtalak, és később már úgy szerettelek, mintha a tesóm lennél... Persze, most biztos azt gondolod, hogy akkor miért hagytalak magadra, és erre a kérdésre, egy szörnyen hülye válaszom van: a többi osztály miatt. Ők nem ismertek téged, csak azt tudták, hogy pszichológushoz jársz, és piszkálni kezdtek. Én pedig voltam olyan hülye, hogy beálltam közéjük, ahelyett, hogy melletted lettem volna, és ez életem egyik legnagyobb hülyesége volt! És a többiekkel végülis arra jutottunk, hogy örülünk, amiért elmész. Persze nem azért, mert nem fogsz hiányozni, hanem mert így sokkal jobb lesz neked. Egy új suli, új barátokkal, és mindent újra kezdhetsz. Mi csak sok sikert szeretnénk kívánni Nektek mindenben, és drukkolunk, hogy minden úgy sikerüljön az életedben, ahogy szeretnéd!
Hihetetlen volt, hogy ez velem történik meg! Féltem a találkozástól, de az ellenkezője történt annak, amire számítottam. Emma és a többiek rendesek voltak velem, és minden amit mondott olyan csodálatos volt! Le írhatatlan, amit akkor éreztem... A könnyeim patakokba folytak, de most kivételesen a boldogságtól.
Megöleltem Emma-t, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg. Annyi rosszat tettek velem, de most gyönyörűvé tették az utolsó napomat ebben az iskolában. Emma is sírt és mindenki a könnyeit próbálta vissza fogni, de sokaknak nem sikerült.
-Köszönöm, hogy ezt elmondtad! El sem tudod képzelni, hogy ez milyen sokat jelent Nekem!-suttogtam a lány fülébe.
-Meg tudsz bocsájtani?
-Fájnak azok a dolgok, amik történtek, de emlékezetessé tetted ezt a napot az őszinteségeddel. Sok mindenen át kellett mennem, amiről ti nem is tudtok. Ti csak annyit láttatok az egészből, hogy a szüleim szét mentek, én pedig magamba zuhantam, de ez sajnos nem ennyire egyszerű... De emlékezetessé tetted az utolsó napomat, és ezért nem tudok rátok haragudni!
Az összes osztálytársam megölelt, így a csoportos ölelés közepére kerültem. A könnyeimet képtelen voltam megállítani, és ezzel nem voltam egyedül. Ott álltam középen, sokan öleltek, és mindannyian sajnálták a történteket, ahogy én is. Valamennyire én is tehetek erről az egészről. A sarkamra kellett volna állnom, és nem szabadot volna hagynom, hogy annyiszor megalázzanak.
De most már mindegy, a múlton kár rágódni. A jelennel kell foglalkozni, és most már tényleg minden helyrejött. Egyszerűen csak boldog vagyok, hogy ilyen csodálatos emberek vesznek körül!
Mikor eltávolodtunk egymástól egy kis albumot nyújtottak felém. Bele lapoztam és tele volt képekkel, még az első időszakból, mikor minden rendben volt.
Az utolsó két lapon pedig üzenetek voltak Tőlük. Mindenki írt pár sort, még az is, akivel soha nem voltam igazán jóba. Annyira megható ez az egész, hogy gondoltak rám. Komolyan felfoghatatlan, hogy ez a sok jó mind velem történik...
Anyunak igaza volt: a sok jó után, végre valami jó is történik velem. És nem csak valami, hanem minden jól alakult a végére. Bár sajnálom, hogy ehhez azt kellett, hogy elutazunk, mert így még nehezebb lesz itt hagyni mindent.
Mégis csak itt laktam születésemtől kezdve. Rengeteg embert ismerek itt, és talán csukott szemmel is eltalálnék mindenhová, itt Londonba. Szeretek itt lakni, de el kell engednem az itteni életemet, ahhoz hogy egy újat tudjak kezdeni. Bár most már semmi nincs, amiért szomorúnak kellene lennem. Ahogy olvasgattam az albumba írt mondatokat, a szívem megtelt boldogsággal. És meghatottan néztem a többiekre. Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen nekem nincs túl sok jó élményem velük, és nem tudnék ilyen szívhez szóló dolgokat mondani, csak egyetlen egy szó volt, amit helyén valónak tartottam:

-Köszönöm!