~38. fejezet~

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen sokat késtem az új résszel de egyszerűen nem volt időm írni. Hétköznap ugye a suli, hétvégén pedig pakoltam, mert majd visszük a mikulás gyárba a megunt játékaimat, hogy legalább valakiknek örömet tudjak szerezni vele..
A rész... Nos szerintem nem lett olyan rövid, de azért túl hosszúnak sem mondanám. Szerintem nem az fog történni, amit vártatok, de később még fontos szerepe lesz a történetben az előző résznek, ennél többet viszont nem akarok mondani. Talán így is túl sokat árultam el. 
Egyébként írás közben végig a One Direction új albumát a Mindight Memories-ot hallgattam, de egyelőre még nem CD-ről, hanem telómra letöltöttem az összes dalt. De gondolom ez annyira nem érdekel titeket, szóval lépjünk tovább.
Az előző részhez érkezett megjegyzéseket nagyon köszönöm! Imádlak titeket, és most már a facebook csoportba is egyre többen vagyunk, ahová továbbra is várlak titeket! (https://www.facebook.com/groups/549282738446974/) A csoport egyébként nem csak az én blogjaimnak vannak, hanem drága Maya-m blogjaival is foglalkozik. Szóval ha többet szeretnétek megtudni rólunk, akkor csatlakozzatok bátran. Mi nagyon sok szeretettel várunk titeket!
És akkor vissza a bloghoz és az új részhez. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval el ne menjetek, amíg nem írtok nekem pár sort. És ha esetleg még valaki nem tette volna meg, akkor iratkozzon fel! Előre is köszönök Nektek mindent, és jó olvasást kívánok!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Fantasztikus volt a parkban futni. Nagyon jól éreztünk magunkat, és még Boo is mosolygott. Igazán hálás voltam Andy-nek, amiért egy kicsit kirángatott minket a négy fal közül.

De mikor már jó ideje futottunk, Boo belém kapaszkodott, és láttam rajta, hogy valami nagyon nincs rendben. Ijedten néztem rá, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, de aztán hamar észbe kaptam, és derekát szorosan átfogva, a fű felé segítettem, ott pedig leülve az ölembe húztam. Andy mellénk ült, és azonnal megfogta a lány csuklóját, miközben az óráját figyelte: éppen a pulzusát mérte.

Kétségbe esve néztem rá, és vártam, hogy mit mond. Örökké valóságnak tűnt, mire felnézett az órájából, pedig csak fél perc lehetett, vagy talán még annál is kevesebb.

-A pulzusa rendben. Vagyis hát ahhoz képest, hogy sokat futott.

-Brooklyn! Jól vagy?-simogattam meg barátnőm arcát, ami hófehér volt.

-Persze. Csak megbotlottam a lábamba-talált ki valami szörnyen átlátszó hazugságot.

-Kérlek, most légy őszinte. Ezt most ne vicceld el!-szólam rá, kicsit hevesebben, mint kellett volna.

-Jól van, na! Le ne harapd a fejemet!

-Bocs, csak aggódom miattad...

-Nem kell. Nincs semmi bajom. Gondolom kimerültem. Meg aztán amúgy sem tesz túl jót az emberrel egy olyan nap, mint a tegnapi.

Bár elmondhatatlanul féltettem őt, most nem akartam vele veszekedni, hogy ezt nem kéne erre fogni, hanem inkább orvoshoz kéne menni. Annyit sírt már szegény... És bele gondoltam ebbe az egészbe. Végül is arra jutottam, hogy ebből most nem csinálok nagy ügyet. Viszont ha ez még egyszer előfordul, azt már komolyabban fogom venni.

Andy kinyitotta az üvegét, és Boo felé nyújtotta, hogy igyon pár kortyot, hátha jobban lesz attól. Lassan kezdett vissza térni arcának eredeti színe, én pedig ezzel együtt kezdtem megnyugodni, bár egy csöppnyi kétséget még mindig éreztem, hogy nagy hibát követek el azzal, hogy ennyiben hagyom ezt a dolgot.

-Harry! Nyugi, látod nincs semmi komoly bajom!-simított végig az arcomon Boo.

-Még aggódni sem lehet érted?-mosolyodtam le halványan, hogy azt higgye túltettem magamat rajta.

-Dehogynem. Ha van okod rá, akkor lehet. De jelen esetben nincs, mert jól vagyok.

-Na akkor gyere szépen haza! Pihenned azért még kell!-segítettem fel őt a földről, majd miután Andy-vel közre fogtuk, elindultunk a házunk felé.

Mikor haza értünk, senkit nem találtunk otthon, így megnyugodtam, hogy nem lesz újabb veszekedés. Körbe vezettük Andy-t a házba, és annak ellenére, hogy én tiltakoztam, természetesen Boo is jött utánunk és lelkesen mutogatta a szobákat. 

Végül természetesen a legfelső emeleten kötöttünk, azon belül is a közös helyiségbe.

-Nem csodálom, hogy ennyire oda vagytok ezért a házért. Tényleg eszméletlenül gyönyörű!

-Hát igen... De lehetne, hogy ezt nem nagyon terjeszted majd a suliba? Nem szeretném, hogy azért barátkozzanak velünk, hogy be tehessék a lábukat a házba-kérte Brooklyn. 

-Persze, nem fogom elmondani. Bár a többiek egyáltalán nem ilyenek. Ez egy művészeti suli, és itt valahogy teljesen más arcok vannak, mint egy normál iskolába. De egyébként sem szándékoztam mindent kiteregetni rólatok. Tényleg, mikor is jöttök először?!

-Apu azt mondta, hogy kedden. Holnap még pakolnunk kell, meg elintézni pár dolgot, de utána elvileg már tudunk menni.-válaszoltam.

-Már csak szurkolnunk kell, hogy egy osztályba kerüljünk!-mosolygott Boo.

-De ha nem az se gáz. Attól még mi lehetünk jóba, és a másik osztály is jó fej. De persze nem annyira mint mi!

-És biztos nagyon szerények is vagytok!-jegyezte meg Brooklyn.

-Hát persze. Ez a legfőbb jelzőnk, a tökéletes, gyönyörű, helyes, okos, tehetséges...

-...Jó-jó, oké! Elég lesz, köszönjük!-fogta be a száját a fiúnak Boo.

Pár másodpercre rá barátnőm felsikoltott, és undorodva nézett Andy-re. Ebből rögtön tudtam, hogy újdonsült barátunk nem hagyta magát, és megnyalta Brooklyn kezét.

-Na most jól figyelj! Van körülbelül fél perced a menekülésre. Utána halál fia vagy!-nézett rá fenyegetően, de én már eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam csak hülyéskedik

Andy kérdőn nézett rám, mire én megvontam a vállamat, miszerint: nekem fogalmam sincs, hogy mire készül ez a lány!

Bele mentem a játékba, és kíváncsian figyeltem, hogy mi lesz a következő lépés. A fiú átgondolta a dolgot, majd gyorsan felpattant és menekülőre fogta. Természetesen Boo rohant utána le a lépcsőn, én pedig utánuk, mert egyre kíváncsibb lettem. Akkor már tényleg nem tudtam mire készül.

Egészen a legalsó szintig rohantak, de onnan már nem volt hova futni. Andy bement a konyhába, ott viszont Brooklyn sarokba szorította. Levett egy poharat a polcról, és a bele töltött vízzel nyakon öntötte szerencsétlen srácot. Az arcából ítélve jég hideg lehetett a víz.

Én csak a hasamat fogva röhögtem, majd mikor barátnőm mellém jött, lepacsiztam vele. Természetesen mindketten kaptunk egy-egy nem túl kedves pillantást Andy-től, de mikor vissza emlékezett rá, hogy mi is történt, belőle is kitört a röhögés. 

-Komolyan mondom, tiszta dedó! Az öt évesek nem csinálnak már ilyeneket!-mondta még mindig nevetve.

Boo-ra pillantottam, vagyis csak pillantottam volna, ha nem tűnik el mellőlem. Kíváncsian néztem körbe, de sehol nem láttam. Elképzelésem sem volt, hogy hol lehet, egészen addig, amíg fejbe nem vágott egy párnával.

-Héé! Ezt meg most miért?-kérdeztem a sértődöttet játszva, majd a nappaliba siettem, hogy én is kezembe vehessek egy 'támadó eszközt'.

Persze Andy sem marathatott ki, úgyhogy hármunk között kitört a világháború. Ott ütöttük egymást ahol értünk (természetesen csak normális keretek között), és folyamatosan röhögtünk. 

Aztán mikor már vagy 10 perce folyt a harc, csörömpölés ütötte meg a fülünket. A hang irányába pillantottunk, ahol egy váza hevert, több száz kis darabka formájában. 

-Ó-ó!-néztünk egymásra Boo-val, aztán gyorsan hoztuk a seprűt és a lapátot, hogy eltüntessük a romokat. 

-Azt hiszem ide se jöhetek többet. A szüleitek meg fognak ölni!-túrt szőke hajába Andy, és egy mosoly bújkált a szája szegletében.

-Dehogy. Ez a ház akkora, hogy szerintem senkinek sem fog feltűnni, hogy ez a váza nincs a helyén. Meg amúgy is olyan ronda volt.. Már az első pillanattól kezdve bántotta a szememet-grimaszolt drága barátnőm, kifejezve nem tetszését.

-Ohh! Hát akkor csak szívességet tettem Neked, hogy össze törtem!-öleltem át egyik kezemmel, mert igen: én voltam a bűnös.

-Hát tulajdonképpen igen!-nyomott egy puszit az arcomra, ekkor pedig megszólalt Andy telefonja.

-Szia.... Barátoknál... Minek?... Oké, persze. Megyek!-hadarta a telefonba, majd felénk fordult.-Bocs, skacok de lépnem kell. Bátyám hívott, hogy átjönnek a nagyszüleink!

-Oké-mondtuk egyszerre, és automatikusan az ajtóhoz kísértük.

-Öhm.. Harry adnál egy pólót? Az enyém még mindig tiszta víz, és nincs kedvem tüdő gyulladással otthon fetrengeni-nézett végig magán.

-Persze!-indultam el a szobámba. Kicsit fárasztó, hogy olyan magasan van a 'birodalmunk', és hogy naponta megtesszük egy párszor azt az utat, de hát nem panaszkodom.

Imádom ezt a házat, még akkor is, ha sokat kell lépcsőzni a szobánkig. Mikor felértem, a szekrényemből kikaptam egy tiszta pólót, és azzal együtt vissza mentem hozzájuk. Andy kezébe nyomtam a sima, szürke pólót, mire levette azt ami eddig rajta volt, hogy utána fel tudja ölteni a szárazat. Láttam, hogy Boo tekintete megakad egy pillanatra a fiú kidolgozott felső testén, és engem elfogott a féltékenység. De akkor megszólalt az a bizonyos belső hangom: ,,Ne aggódj! Ő Téged szeret. És különben is, hűséget fogadott, nem pedig vakságot. Igaz?!"

-Akkor kedden találkozunk. És kösz a meghívást, meg a kölcsön pólót!-vette fel pulcsiját, majd kilépett az ajtón.

-Nincs mit. Szia!-fogtam vele kezet.

-Szia-ölelte meg őt Brooklyn.

A nyílás zárót vissza zárva, felmentünk lezuhanyozni, mert a futás óta nem volt rá lehetőségünk. Tiszta ruhákkal a kezembe, bementem a fürdőbe, és a víz alá be állva lemostam magamról az izzadságot, és az egyéb kellemetlen szagokat.