~46. fejezet~

Sziasztok! Először is mégegyszer (utólag) boldog karácsonyt szeretnék kívánni. Remélem Nektek is jól teltek az ünnepek, mert én nagyon élveztem. Bár írni alig volt időm, de egy rövid részt csak sikerült össze dobnom. Holnap pedig az új blogra is érkezik az új rész, nem tudom, hogy innen hányan olvassák azt is.
A rész, mint ahogy korábban említettem rövidke lett, de azért talán nem fogtok bealudni közbe. Nem tudom mi mást mondhatnék... A facebook csoportba továbbra is várlak titeket! Ja és köszönöm, hogy ismét 25 feliratkozóm van!
Na de akkor most már tényleg befogom a számat. Jó olvasást kívánok nektek, valamint várom a véleményeket! További jó szünetet, legyetek rosszak!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Mikor a folyosó másik végére értünk, abba az aulába érkeztünk, ahol már korábban jártunk, ám nem néztünk körbe, csak mentünk az igazgató után. 

Most viszont a többiek mindent megmutattak, és teljesen oda voltam az egész épületért. Bár tudom, sokan gyűlölik a sulit, de én már meg szerettem, mert ez teljesen már, mint egy normál iskola. A falak gyönyörűek, tele vannak szebbnél-szebb festményekkel, néhol pedig még graffiti is van. A suli rádióból minden szünetben zene szól, amelyet a tanulók kéréseire tesznek be (természetesen csak bizonyos kereteken belül). 

Megnéztük a torna termet is, ami hatalmas volt. Egy külön álló épület., de egy folyosón át lehet menni, így majd télen nem fagyunk szét, amíg egyikből átmegyünk a másikba. 

Valamint megleshettük a színpadi termet is, hiszen ez a zene szakosoknak próba teremként szolgált, de mint ahogy kiderült a rendezvényeket is ott szokták tartani.

Benéztünk az évfolyam társainkhoz, de kétségkívül, a mi osztálytársaink sokkal jobb arcok, mint azok. 

Mindenki azonnal befogadott minket közéjük, kivéve Sasha-t, az egyik lányt. Amíg mi körbe jártuk a sulit, ő végig a terembe ücsörgött. Andy azt állítja, hogy mindenkivel ilyen, és tudomása szerint nincsenek is barátai, csak a barátja. Ő 11-es, és ugyan ebbe a suliba jár, rajz szakra.

Becsöngetésnél vissza tértünk a terembe, de tovább folytattuk a beszélgetést. Mint ahogy az később kiderült a zene/rajz órákon már túl vannak, úgyhogy a nap hátra lévő részében csak Mrs. Fitch-el voltunk, aki betartva ígéretét, megengedte, hogy egész idő alatt 'ismerkedjünk'.

Már az utolsó óráról is kicsengettek-ami matek lett volna- mikor Lewis felvetette, hogy elmehetnénk valahová közösen. Mindenki előszedte a pénzt, ami éppen nála volt, és letettük az egyik asztalra. Hát igazából mint kiderült, nem volt túl sok, és szinte csak apró volt, de ennek ellenére beültünk egy gyors étterembe. Andy levágta a leginkább fém pénzekből álló összeget a pultra, és azt mondta, hogy adjanak valamit ennyiért, ami elég 15 személynek. Kérdőn néztünk a többiekre, akik egyáltalán nem csodálkoztak, így arra mertem következtetni, hogy ez náluk egy szokásos dolog.

Három tálca ételt kaptunk, de ahogy megfordultunk, láttuk, hogy csak három külön álló, kicsi asztal van szabadon. Persze nem is volt kérdés, hogy mit tegyünk, átrendezve kicsit a helyet, össze toltuk, így pedig kényelmesen elfértünk mindannyian. 

-Na nézzük csak mi a mai koszt!-vett el egy szendvicset Rachel, és megvonva a vállát bele harapott.

Nekem valami hagyományos hamburger juthatott, mert semmi különlegeset nem éreztem benne, így meg voltam vele elégedve. Bezzeg szegény Josh valami brutál erős szószt kapott a kajájába, és liter számra itta utána az üdítőket. Persze, mi, többiek együtt érzően néztünk rá... miközben fogtuk a hasunkat a röhögéstől.

-Nem akarok ünnep rontó lenni, de szerintem lassan mennünk kéne. Egy páran elég csúnyán néznek ránk, ráadásul egy csomóan ott ácsorognak, mert nincs hely-szólalt meg Daisy.

Josh továbbra is vörös fejjel köhögött, de mi össze szedtük a szemetet, és vissza rendeztük az asztalokat, mert hát mégsem akartunk bunkók lenni. Akár mennyire is igaz ez a jellemző a mai fiatalokra, mi tényleg mások vagyunk, ezt már ebből az egy napból is megtudtam állapítani. Annyira hasonlítunk ezekre a srácokra, de mégis mindannyiunknak van egy olyan tulajdonsága, ami mássá és különlegessé teszi, hiszen milyen unalmas lenne ez a világ, ha mindenki ugyanolyan lenne!

-Basszus! Már ilyen késő van?-tette fel a költői kérdést Josh, mire mindenki megnézte az óráján vagy a telóján, hogy mennyi az idő.

Fél öt.

-Már rég az edzésen kellene lennem!-rohant el James az egyik irányba. 

Majd szépen lassan, mindenki eltűnt onnan, mert mint ahogy kiderült, szinte mindenki késésbe volt, vagy már el is késett. Csak öten maradtunk ott. Andy, Daisy, Rachel, Boo és én.

-Van kedvetek átjönni? Legalább le tudnánk fénymásolni az anyagot egy-egy tantárgyból, hogy valamilyen szinten behozzuk a lemaradást-mondta Brooklyn.

-Úgy sincs mára semmi különösebb dolgom, meg sokat tanulni sem kell... Szóval miért is ne?!-mosolyodott el Daisy, mire a többiek bólintottak, hogy nekik is jó az időpont. 

Így hát elindultunk haza felé, de persze mivel elmentünk a sulitól, nem igazán voltunk benne biztosak, hogy merre kell mennünk. Boo-ra néztem, aki szintén tanácstalan volt, de aztán felcsillant a szeme, amiből tudtam, hogy eszébe jutott valami. 

-Andy, nagy kérés lenne, hogy vezess minket?-kérdezte a fiútól, mire ő elnevette magát.

-Te már voltál náluk?-kérdezte a két lány egyszerre.

-Aha. Londonba ismerkedtünk meg, és mikor költöztek, akkor egy vonaton utaztunk, így pedig kiderült, hogy ezentúl egy helyen lakunk. Nem olyan rég pedig áthívtak.

Kevesebb, mint 10 perc alatt értünk a házunkhoz, és az úton folyamatosan faggatott minket Daisy és Rachel. Pár válasznál kicsit ködösítettünk, és nem adtunk egyértelmű választ, de azért legtöbbször őszinték voltunk.

Amíg Boo átment Pete-ékhez, addig én körbe vezettem az újonnan nálunk járó osztálytársainkat, akik teljesen oda voltak otthonunkért. Szóval csak egy átlagos reakciónak lehettünk szem tanúi.