Nincs komment határ, és nem is lesz, de azért örülnék, ha minél többen írnátok. Na mindegy... A rész nem lett túl hosszú, de tartalmas lett szerintem, de döntsétek el ti. Jó olvasást és ne felejtsetek el megjegyzést hagyni!
xxx,
Sky
~Brooklyn szemszöge~
Ahogy körbe néztem az egész házba, nem találtam szavakat. Egyszerűen annyira tökéletes az egész, és így vissza gondolva anyunak tényleg igaza lett: a sok rossz után, végre valami jó is beköszöntött az életembe, ami mindent megváltoztatott.
A szobámban lévő dobozokat elkezdtem kipakolni, és mivel kevés cuccom volt a délután folyamán végeztem is ezzel a művelettel. Mindennek találtam helyet, sőt egy-két üres polc is maradt, de biztos vagyok benne, hogy idővel azok sem fognak árválkodni.
Az erkélyen ácsorogtam, ahonnan ráláttam a tengerre. Bár nagyon halkan, de hallottam a víz morajlását. Egy vékony pulcsi volt rajtam, és így egyáltalán nem fáztam, hiszen egyre közelebb vagyunk a nyárhoz. Azt hiszem még 3 hónap és elérkezünk a nyári szünethez, bár nem tudom, hogy ebben az iskolában hogy lesz. Lehet, hogy több, de az is előfordulhat, hogy kevesebb...
A csillagos eget néztem, és vissza gondoltam arra a beszélgetésre, amit néhány perce anyuval ejtettem meg a szobájában.
Mikor beléptem ő a tükör előtt ácsorgott, egy nagyon csinos ruhába, és éppen akkor fejezte be a sminkjét. Láttam, hogy egy nyaklánccal bajlódik, ezért oda léptem és segítettem neki feltenni. Egy kicsit megijesztettem, és láttam rajta, hogy meg volt illetődve.
-Öhm... én arra gondoltam hogy egy kicsit körbe nézek a környéken-szólalt meg zavartan.
Abban a pillanatban hallottam meg, hogy Sam ajtaja nyitódik, majd csukódik, és a félig behajtott nyílászárón kinézve láttam, hogy ő is ki van öltözve.
-Aha... Ilyen ruhába, teljesen kisminkelve lemész az utcára, hogy sétálj egyet. És minő véletlen pont egy időben Sam-mel! Ugyan Anyu! Ne próbálj becsapni, mert rosszul hazudsz!-mosolyogtam a tükörbe, ahová mind ketten néztünk.
-Brook, nem kell azonnal kombinálni!
-Anyuu!
-Jól van-jól van! Igazad van! Sam-mel megyek vacsorázni-vallotta be lesütött szemmel.
-Miért akartad titokba tartani?-kérdeztem, mert egy kicsit rosszul esett, hogy esetleg nem bízik meg bennem.
-Féltem attól, hogy mit mondasz.. Hogy esetleg kiakadsz amiért Harry apukájával van randim!
-Dehogy! Pont ellenkezőleg! Tök jó, hogy valakivel elmész egy vacsorára, és ráadásul olyannal, akit ismerek, és kedvelek. Szóval mennyél, és érezd jól magad, miattunk pedig ne aggódj!-öleltem át a derekát, arcára pedig egy puszit nyomtam.
-Brooklyn, ha már itt tartunk... Biztos jó ötlet titeket kettesben hagyni?!-bújt bele azonnal az aggódó anyuka szerepébe.
-Na jó! Szerintem jobb lesz, ha mész! Ne várasd meg Sam-et!-tereltem az ajtó felé, kezébe nyomva a táskáját.
-De ugye tudod, hogy...-kezdett volna bele a kioktató szövegbe, de én nem hagytam, hogy folytassa.
-Nem kell felvilágosítást tartanod, köszönöm! Hidd el, többet tudok a virágokról és a méhecskékről, mint amennyit te tudtál ennyi idős korodban. Elvégre 16 éves vagyok!
-Nem mondanám, hogy ez túlzottan megnyugtatott!-húzta grimaszra az orrát.
-Nyugi! Ebben az esetben az a 16 év inkább a 'csak' kategóriába esik. És különben sem szeretnék nagymamát csinálni belőled! Szóval verd ki az aggódást a fejedből, és igyekezz, különben Sam itt fog hagyni és megeszi egyedül a kaját!
-Oké, igazad van! Nem tudom mikor jövünk, de nem kell megvárnotok minket!-nyomott egy puszit az arcomra.
-Ja, hát ennyi erővel én is aggódhatnék, hogy egy kisbabával bővül a családunk...-vágtam vissza, hogy érezze mennyire kellemetlen témát kezdett el boncolgatni az előbb.
-Szia, Brooklyn!-rázott le ennyivel, és már ott sem voltak.
Elmosolyodtam ezen az utolsó pár mondaton, hiszen anyuval tényleg még soha nem beszéltünk arról, de nincs is rá szükség. Csak fölösleges kínlódás lenne mindkettőnknek. Hiszen ez már a XXI. század. Itt már a gyerekek sokkal többet tudnak róla, mint a szülők azt gondolnák.
A beszélgetésünk első fele viszont most jobban érdekelt. Anyut régen láttam már boldognak, de most igazán mosolygott. A szeme csillogott, az izgalomtól és az örömtől egyaránt. Hiszen apu tönkretette őt lelkileg, de most talán újra vissza talál önmagához. Gondolom a gyerekek többsége hallani sem akar egy mostoha szülőről, mert attól félnek, hogy elhanyagolják őket, de én biztos vagyok benne, hogy anyu soha nem tenne ilyet. Ráadásul Sam-nek is ott van Harry, és tudom, hogy ő sem hanyagolná el a fiát. Az biztos, hogy valamivel kevesebbet fognak velünk foglalkozni, de ez nem jelent feltétlenül rosszat...
Halk kopogást hallottam a mögöttem lévő üveg ajtón, pár másodperccel később pedig már két kar fonódott a derekam köré.
-Képzeld! Anyuék elmentek randizni!-avattam be őt is, hiszen eddig a szobájában pakolászott, bár nem tudom mi tartott neki ennyi ideig, mikor kevesebb cucca volt, mint nekem...
-Tehát kettesben vagyunk!-nyomott egy puszit a nyakam egyik szegletébe.
Erről rögtön eszembe jutott anyu aggódó arca, és az egész beszélgetésünket elmeséltem Harry-nek. Barátomnak tényleg vannak néha ilyen megjegyzései, de még egyikünk sincsen felkészülve eléggé. Mindketten 16 évesek vagyunk, és különben sem vagyunk együtt olyan régóta. Szeretem Harry-t, de hosszú még az életünk, és bőven lesz rá lehetőségünk!
-Te nem vagy éhes?-kérdezte pár perc némaság múlva Harry.
-Dehogyisnem!-bólintottam, mire visszamentünk a házba.
Lementünk a konyhába, és azonnal kinyitottuk a hűtőt, ami félig üres volt. Körbe néztem, és alig volt ehető kaja. Végül hosszú válogatás után eldöntöttük, hogy főzünk sonkás tojást.
Ahogy elkészült, kiraktuk két tányérra, és éppen azon voltunk, hogy felmenjünk az emeletre, de mivel rájöttünk, hogy az túl magasan van, leültünk a lépcsőre, egymással szembe.
-Emlékszel még az első napra, mikor találkoztunk?-kérdeztem a fiút.
-Persze! Utálom magamat, amiért olyan bunkó voltam veled... Nagyon sajnálom!-nézett rám szomorúan.
-Nem baj! Akkor már megszoktam, szóval egyik fülemen be, a másikon ki.... Egyébként ha meg nem tettünk volna úgy, mintha utálnánk egymást, akkor most nem lennénk itt. Hiszen a büntetésnek köszönhetjük, hogy megismertük egymást, amit azért kaptunk, mert veszekedtünk órán!
-Na jó, ez igaz... De mi az, hogy úgy tettünk, mintha utálnánk egymást?! Mármint én tényleg úgy tettem, mert amúgy már akkor nagyon megkedveltelek, mikor megláttalak.. De te nem utáltál?!
-Dehogy! Tudtam, hogy van valami a háttérbe, amiért így viselkedsz, és meg sem fordult a fejemben, hogy utáljalak.
-Pedig én teljesen abban a hitben éltem, hogy megutáltattam magamat azzal a lánnyal, akiben láttam a jövőt...
-Mi?!-kérdeztem vissza, és majdnem megakadt egy falat a torkomon a meglepettségtől.
-Mikor megláttalak... Ott ültél a hátsó padba, és láttam, hogy mindenki téged kerülget, és hogy hozzád sem szólnak. Emlékszem pont azon gondolkoztam, hogy miért nincs egy ilyen lánynak baráti köre. Hiszen szép vagy, és látszatra kedvesnek is tűntél. Aztán egy csomóan oda jöttek hozzám, kérdezgettek egy csomó dolgot, de sokszor néztelek téged, és ezért elmondták, hogy mi történt veled. Hasonlónak találtam az életedet az enyémhez, hiszen mindketten csonka családban éltünk egy ideje. És féltem, hogy túl közel kerülök hozzád, ahogy ez meg is történt. De ezt már tudod, mert már többször elmondtam.
Egytől-egyik minden jól esett amit mondott. Fogalmam sem volt, hogy mit gondolt rólam, mikor először találkoztunk. Azt biztosan tudtam, hogy én mit éreztem, de azt hittem, hogy Harry utált engem. Most pedig kiderült, hogy nem hogy utált volna, hanem ő már akkor többet érzett irántam, pont ahogyan én.
Már hosszú ideje ismerjük egymást, mégis csak most beszéltünk arról a napról, amely tulajdonképpen teljesen megváltoztatott minket.
Mikor az utolsó falattal is végeztünk, Harry összerakta a két tányért, és egy lágy csókot nyomott ajkaimra.
-Szeretlek, Harry-mondtam mélyen a szemébe nézve, mikor elváltunk egymástól.
-Ettől még nem fogom elmosogatni helyetted a tányérokat!-nevette el magát, de őszintén nekem ez eszembe sem jutott.
-Nem azért mondtam! Csak szerettem volna, ha tudod, mert ez az igazság!-vettem ki a kezéből a két tálat.
-Tudom, Boo-mosolyodott el halványan, majd ő is kimondta.-Szeretlek!
