~28. fejezet~

Sziasztok! Szerencsére sikerült megírnom Nektek az új részt. Talán holnap is tudok írni, de nem ígérek semmit, mert még elég sok minden maradt holnapra, mert ma már képtelen voltam megcsinálni... Na de nem panaszkodok, inkább a részről mondanék pár szór. Közepes hosszúságúra sikeredett, és tartalmasnak mondható. Lehet, hogy nem olyan, amire számítottatok, mikor azt mondtam, hogy még nincs vége a randinak, de szerintem még ez is annak a része volt... Jó olvasást és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Ahogy haza értünk, a farmeromat átváltottam egy kényelmesebb melegítő nadrágra, majd a megbeszéltek szerint kimentem az udvarra. Boo, ahogy ígért kihozott egy pokrócot. A meleg és vastag takarót leterítettük a fűre, majd először ráültünk, de mivel egy idő után kényelmetlenné vált, elterültünk a földön. Fejét a karomra támasztotta, egyik kezével pedig átkarolt.

-Tudom, kicsit furcsa, de nagyon kevés időt töltöttem a kertbe!-szólalt meg, ezzel megtörve a pár perces csöndet.

-Mikor mi kertes házba voltunk, én nagyon sokat voltam kint. Apuval rengeteget fociztunk, és sok kert partit is rendeztünk, grillezéssel meg mindennel együtt. 

-Még mielőtt megszülettem anyuék is csináltak ilyeneket, az elmondásuk alapján. Csak aztán sok barátjukat elvesztették, a rokonságból nagyon sokan meghaltak, és már nem volt kit meghívni. Na meg aztán a kert sincs rendesen karban tartva. Nézz csak körül! A fű ezer éve volt levágva, és locsolva sincs, csak ha esik az eső. Így már mondjuk nincs is sok fű, csak néhol egy-egy csomó. A virágok mind kipusztultak, a fák elkorhadtak... Azzal, hogy apu elment, mintha meghalt volna a ház, a kerttel együtt.

-Értem, hogy miről beszélsz. Mikor a baleset történt, a házunk teljesen üresnek tűnt. Nem volt ott anyukám, aki egyébként rend mániás volt, és ott maradtunk ketten apuval.... Szerintem el tudod képzelni, hogy milyen kosz volt körülöttünk az első pár hétben. Nem hallottuk a nővérem állandó nyivákolását, hogy mit vegyen fel és hasonló lányos dolgok. Ami régen idegesített, az később már hiányzott.

-Ismerős érzés. Emlékszem mindig mérgelődtem mikor anyu megkérdezte, hogy mi volt a suliban, vagy hogy kaptam-e valamilyen jegyet... Aztán később már hozzám sem szólt. Hiányoztak a kérdései, és megfogadtam, hogy ha egyszer újra jó lesz a kapcsolatunk, mindig normálisan válaszolok minden kérdésre.

-Igen... Az ember csak utólag tudja értékelni a dolgokat. Csak akkor jön rá, hogy mekkora értéke volt valaminek, mikor elvesztette.

Tekintetemet az égre emeltem, ami telis tele volt csillagokkal. Ritka az ilyen Londonban, hiszen sokat esik az eső, ami ugye felhőkkel jár. Most viszont tiszta volt az égbolt, és tökéletesen lehetett látni minden egyes csillagképet.

-Nézd ott egy hulló csillag!-mutattam az égre.

Boo tekintetével követte, hogy merre mutogatok, majd megvizslatta az említett dolgot.

-Harry-kezdett bele komolyan, de láttam rajta, hogy alig bírja vissza tartani a nevetést.-Az egy repülő!

Újra megnéztem a szerintem hulló csillagot, és rájöttem, hogy Boo-nak igaza van. Szinte egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, és baromi hangosak voltunk. Kate szobájába felkapcsolódott a lámpa, de egészen addig ez fel sem tűnt nekünk, amíg ki nem jött a kertbe.

-Örülök, hogy örültök, de a szomszédok szerintem nem igazán értékelik. Egy kicsit hangosak vagytok!-szólt ránk.

-Bocs, de ez nagyon vicces!-röhögött tovább Brooklyn, én meg már azon nevettem, ahogy ő nevet.

-Miért? Mi történt?

-Harry azt hitte egy repülőre, hogy az hulló csillag!

-Szerintem menjetek aludni. Túl fáradtak vagytok!-csukta be az ajtót komoly arccal, de a hangján érezni lehetett, hogy alig bírja vissza tartani a röhögést.

-De ha már csillagnál tartunk, válasszunk egy saját csillagot!-mondta a még mindig mellettem fekvő lány, mikor sikerült lenyugodnia.

-Mondjuk az!-mutattam a legnagyobbra, amit láttam.

-Oké!-fogta meg a magasba mutató kezemet, és ujjainkat össze kulcsolta.

-Kiskoromba anyu mindig azt mondta, hogy a nagymamám, aki kiskoromba meghalt, oda fentről néz engem, és csillagként ragyog... Te hiszel ebben?-elevenítettem fel a gyermekkori emléket.

-Szerintem a halál után is van élet, de egy teljesen más világban, ahonnan ők látnak minket, de mi nem látjuk őket... Nincs pokol meg mennyország, mert mindenki megérdemel egy utolsó esélyt, legalább a halála után. 

-Még soha nem hallottam ilyen szép dolgot. Mindenki csak annyit válaszol erre a kérdésre, hogy nem ez hülyeség vagy igen, biztos, hiszen ő tud beszélni a szellemekkel! De legalább a te meglátásod hihetőnek hangzik.

-Ez csak egy gondolat. De ezt a dolgot élő ember soha nem fogja megtudni. Majd ha meghalunk, minden kiderül. Talán tovább fogunk élni, és találkozhatok az elhunyt szeretteimmel, talán lehunyom a szemem és többet nem nyitom ki/nem látok, nem hallok semmit... Halálból még senki nem tért vissza, senki nem tudja milyen érzés meghalni.

-Neked nincsenek rokonaid itt, Londonba?

-Nincs. Anyu szülei akkor haltak meg, mikor én meg sem születtem, és testvére sincs. A másik nagyszüleim is meghaltak, de ezt már meséltem. Apunak sem voltak testvérei... Szóval a családomból már alig maradtak emberek...

-Anyukámnak még éltek a szülei, mikor eljöttünk, de ők utálják aput, meg én sem voltam a szívük csücske, úgyhogy támogatták a költözésünket. Meg azt mondták, hogy rólunk úgyis csak mindig az a szörnyű tragédia jut eszükbe, úgyhogy jobb is, ha nem látnak többet. Azóta pedig semmit nem tudunk róluk.

-És a tesódat szerették?

-Mi az hogy! Imádták. Ha néha eljöttek hozzánk, mindig ölelgették, meg elhalmozták őt ajándékokkal. Persze ő is, meg anyuék is mondták, hogy ott vagyok én is, ne csak vele foglalkozzanak, de nem érdekelte őket. Az sem tűnt fel nekik, ha nem voltam ott.

-De miért volt ez?

-Nem tudom. Pedig én tényleg nem tettem semmit. Soha nem volt egy rossz szavam sem hozzájuk, de hát ez így alakult. Igazán soha nem bántam, meg nem voltam féltékeny a nővéremre, de azért persze nem esett túl jól.

-Egyébként ha bele gondolsz, tök durva, hogy mennyit változott az életünk, mióta ismerjük egymást... Vissza kaptuk a szüleinket, és most már mi is együtt vagyunk, és ami csak rendbe jöhetett, az rendbe jött. Bár nehezen hagyom itt Londont, azért örülök annak, hogy elmegyünk, mert sok minden csak a szomorúságot juttatja az eszembe. Igen, itt születtem, ez az otthonom, de el kell engednem egy jobb élet reményében. Már pedig tudom, hogy jobb életem lesz, mert ott vagy Te meg anyu meg Sam. És szerintem lesz egy csomó új barátunk, mert ez egy művészeti suli, és szerintem ott sokkal másabbak az emberek, mint egy hétköznapi gimiben. Ráadásul egy új városban, ami az elmondásod alapján gyönyörű lehet!

Elgondolkoztam ezen az egész dolgon, amit Boo mondott, és rájöttem, hogy teljesen igaza van. Egy új élet, új emberekkel. Igaz, ezt már sokszor elmondtuk, de ennyire még nem gondoltam bele, hogy ez milyen sokat is jelent. Úgy voltam vele, hogy oké, hát ez semmi, már milliószor költöztem, de ez most tényleg teljesen más. Azzal a lánnyal lehetek, akit tényleg igazán szeretek. Ott van apukám, meg persze Kate, akit egyre jobban szeretek, és egyre jobban bízom benne. Olyan, mintha újra lenne anyukám. Persze Anyut senki nem tudja pótolni, de az érzetet meg tudja adni. Az új hely pedig tényleg gyönyörű a képek alapján... És azt csinálhatom, amit szeretek. Igaz, régen énekeltem ezelőtt, de Brooklyn segítségével leküzdöttem minden ehhez fűződő fájdalmat. Minden a helyére került, és úgy érzem, hogy most már semmi nem ronthatja el a boldogságunkat!

Sokáig elmélkedhettem az eget bámulva, mert mire Boo-ra néztem, ő már békésen aludt. A hátamról én is az oldalamra feküdtem, és átöleltem őt. Kicsit hűvös volt, de mivel volt rajtunk pulcsi, és a pokróc szabadon lévő részét magunk köré csavartam, képtelenség lett volna megfázni. Egy apró puszit nyomtam az arcára, mire álmában édesen elmosolyodott. 

Egy ideig még néztem Őt, majd én is elaludtam.