~30. fejezet~

Helóka! Egy új résszel jelentkezem, de be kell vallanom, hogy egy kicsit zavar az, hogy elvárjátok: minden nap hozzak új részt. De meg kell értenetek, hogy nekem is van életem. Vannak barátaim, iskolába járok, edzésre, és a szabadidőm minden percét nem blogolással szeretném eltölteni. Kicsit szomorú voltam, hogy 'csak' egy megjegyzést kaptam, de azt viszont nagyon köszönöm. És már 23 feliratkozó! Köszönöm!
A kinézet javítás alatt van, a fejléc még nincs kész, ezért nem illik egymáshoz a fejléc/rendezett képek és a többi dolog. 
És elértünk a 30. fejezethez! Hihetetlen, hogy már ilyen sokat megírtam, és nektek köszönhetem, mert végig támogattok. Nagyon hálás vagyok Nektek!
A részről annyit, hogy a szokásos hosszúságú, de tartalmasnak mondható. Remélem tetszeni fog nektek, mert másfél órán keresztül írtam... Szóval jó olvasást, és kíváncsian várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Bevallom nem nagyon rajongtam az ötletért, hogy Andy mellé üljünk, mert még egy kicsit mindig féltékeny voltam rá. De aztán beszélgetni kezdtünk, és rájöttem, hogy nagyon jó fej.

-És hova mentek?-kérdezte.

-Brighton-ba. Te?-érdeklődött Boo is.

-Azta! Én is! Igazából ott lakom, csak pár hónapra feljöttem Londonba dolgozni a szüleimnek a pizzériába.

-Mi meg most költözünk-feleltem, és hihetetlenek tartottam ezt a sok véletlent.

-Milyen suliba jársz?-tette fel a kérdést a barátnőm, mivel Andy-n látszik, hogy egy idős velünk.

-Művészetibe. Rajz szakra.

-Na ne! Ilyen nincs!-mosolyodott el a lány.

-Azt ne mondjátok, hogy ti is oda fogtok járni!

-De-de! Pontosan! Vagyis én ének szakra, de különben abba a suliba.

-A legdurvább az lenne, ha egy osztályba kerülnénk! Ha bár kitudja! Még az is előfordulhat, hiszen csak 2 osztály van egy évfolyamon, és mi kevesebben vagyunk.

-Akkor az ének szak meg a rajz szak is egy osztály?-tette fel a fejemben keringő kérdést Boo.

-Látom semmit sem tudtok a suliról... Persze, ez egy osztály! Csak ketté van szedve, és amikor az egyiknek rajz órája van, addig a másiknak ének. Minden nap legalább egy ilyen óra van, kivéve pénteken, mert akkor az utolsó két óra nekünk rajz, nektek pedig ének! De amúgy a többi óránk együtt van, és mindent az osztályfőnökünk tart. Igazából ezeket egyáltalán nem veszik komolyan. Csak lediktálja az anyagot, feleltetni névsorba szokott, szóval simán ki tudod számolni, hogy mikor jössz te. A téma zárók pedig egyszerűek, és ha rosszul sikerült, akkor kijavíthatod. Viszont a rajzot meg az éneket nagyon komolyan veszik. És a rajzhoz hozzá tartozik a művészet történet is, meg persze zene történetet is vesztek, szóval az nem csak firkálgatásból meg dalolászásból áll!

-Huhh! Én már is imádom ezt a sulit!-szólaltam meg.

-Én is! Na és mesélj még! Milyen Brighton?-kérdezte Boo, izgalomtól csillogó szemekkel.

-Hát én személy szerint imádom! Bár az igaz, hogy itt születtem, de szerintem Nektek is a szívetekhez fog nőni! A tengerpari részek gyönyörűek, a városban szép épületek vannak... Szóval majd mindenképpen nézzetek körbe! Szerintem majd valamelyik osztálytársatok szívesen körbe vezet, vagy akár én is megtehetem.

Nagyon örültem neki, hogy ilyen jó helyre jöttünk. Andy beszámolója alapján imádni fogom ezt a helyet, és Brooklyn-on is látom, hogy lassan megbarátkozik a gondolattal, hogy a ezentúl Brighton-ba fog lakni, London-t hátrahagyva.

Viszont egy valami nem volt igazán tiszta, de ez Andy magánéletéről szólt, és nem voltam benne biztos, hogy örömmel válaszolna rá...

-Öhm... tudom, semmi közöm nincs hozzá, de feltehetek egy kérdést?-néztem rá.

-Persze. Bármit!-mosolygott továbbra is.

-A szüleidnek hogy lehet London-ba pizzériáuk, ha születésed óta Brighton-ba laktok?!

-A szüleim egy cégnél dolgoztak, de az tönkre ment. Sehol sem találtak állást, viszont látták, hogy a fővárosban eladó az a helyiség, így hát oda költöztek, és megvették.

-És te egyedül itt maradtál?-tette fel a jogos kérdést barátnőm.

-Nem, a bátyámmal vagyok, mert neki itt volt a munkahelye, nekem meg a suli, és egyikünk sem akarta itt hagyni. Hosszú könyörgés után, pedig megengedték, hogy maradjunk, csak fel kellett mennünk segíteni egy hétre, és akkor találkoztunk. Addig a suliból ki voltam kérve. Most pedig csak látogatóba mentem hozzájuk tegnap, és már megyek is haza. De most már ti is meséljetek valamit, mert eddig csak én beszéltem! 

-Mit szeretnél tudni?-kérdeztem.

-Hogy-hogy ide költöztök? És miért együtt? Mármint oké, tudom, hogy együtt vagytok, de mi van a szüleitekkel? És miért jöttök vonattal?-sorolta kérdéseid, amire Boo adta meg a válaszokat:

-Anyukámnak a rokona meghalt, és örökölt tőle egy házat, meg egy céget, mivel már csak ő volt az egyetlen élő rokona. És mivel Harry apukája nem szerette a munkahelyét, különböző okok miatt, felmondott és ezentúl együtt vezetik az örökölt céget. Az hogy apukám, meg Harry édesanyja miért nincs velünk, az most egy kicsit bonyolult, de egyszer majd úgy is el meséljük szerintem. Végül pedig, hogy az utolsó kérdésedre is válaszoljak, azért megyünk vonattal, mert nem szeretek sokáig kocsiba utazni, és a így jobban lehet látni a tájat, bár eddig nem sokat nézelődtem, mivel veled beszélgetünk!

Nem tagadom egy kicsit féltékeny voltam, amiért ilyen jól kijöttek egymással, de ezt az érzést le kellett küzdenem, mert szeretem annyira Boo-t, hogy megbízzak benne. 

Nagyon gyorsan elment az a két óra, amit a vonaton töltöttünk. Az út végére pedig már nyoma sem volt a féltékenységnek. Én is velük együtt nevettem a hülyeségeken, ami volt bőven. Ez alatt az idő alatt sikerült össze barátkoznunk, szóval már csak abban kell reménykednünk, hogy egy osztályba kerülünk. 

A vonatról leszállva igyekeztünk minél előbb kikerülni a tömegből, ami nem volt egy egyszerű dolog. Andy ment elől, utána Boo, én pedig a legvégén. Szerencsére nem vesztettük el egymást, így a pályaudvar falánál még egy kicsit tudtunk beszélgetni.

-Amúgy mióta vagytok együtt?-kérdezte újonnan megismert barátunk, mert ez valahogy még nem került szóba az úton.

-Körülbelül egy hónappal azután jöttünk össze, miután találkoztunk-mondta Boo lesütött szemmel, és így kimondva még hosszabb időnek tűnik.

-Huhh! Mit csináltatok annyi ideig?

-Szenvedtünk!-vágtam rá kapásból az igazságot.

-Hát körülbelül igen. Szörnyű volt, mert én haragudtam rá, amiért rád vágta az ajtót, és akkor még nem értettem, hogy miért tette. De közbe meg tudtam, hogy szeretem, és mégsem tettem semmit, meg ő sem lépett... Folyamatosan kerülgettük egymást a suliba, a tanulásra sem tudtuk koncentrálni, ezért a jegyeink katasztrófálisak az utóbbi egy hónapban. Szóval igen... Az időn nagy része, mikor nem aludtunk, szenvedésből állt.

-Bocs, hogy bele szóltam a dolgotokba!-kért elnézést, hiszen azt hitte, hogy ezért az egészért ő a hibás.

-Ne! Nincs miért bocsánatot kérned! Szerintem ha te nem lettél volna, rég nem itt tartanánk... Sőt az utunk már rég elvált volna...-fogta meg a kezemet ismét Boo, én pedig bele pusziltam a hajába.

-Szóval inkább köszönettel tartozunk Neked, Andy!-néztem rá hálásan.

-Őszintén nem igazán értem ezt az egészet, de ha akarjátok, majd elmondjátok. Egyébként pedig nem kell megköszönni semmit. Nem tudhattam, hogy ezzel segítek, azt hittem már tudjátok, hogy szeretitek egymást... De örülök Nektek, nagyon össze illetek!

-Köszi!-húzódott mosolyra a szája Boo-nak.

-Esetleg segítsek meg keresni, hogy hol is laktok? Mert gondolom nem vagytok ismerősek a környéken!-ajánlotta fel.

-Igazad van... Fogalmunk sincs, hogy hol fogunk lakni, de a cím megvan, és már hajt a kaland vágy! Úgyhogy nagyon köszi, de megoldjuk ketten is-mondta Boo.

-Oké. Akkor majd ha máshol nem a suliba találkozunk, nekem most mennem kell!-kezdett el búcsúzkodni.

-Jól van! Jó utat Neked haza felé!-puszilta meg a fiút Boo, és furcsa de tényleg egy kicsit sem éreztem féltékenységet, hiszen ez csak egy baráti megnyilvánulás volt.

-Nektek meg jó keresgélést!-nevette el magát, majd lepacsizott velem elköszönés gyanánt.

Nem messze tőlünk egy busz állt meg, melyre Andy fel is szállt. Az ablakból még intett nekünk, aztán a jármű elhajtott.

Brooklyn-ra néztem, aki mosolyogva nézett vissza rám. Nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg, ezért közelebb hajoltam hozzá, de ő hátrált egy lépést. Értetlenül bámultam rá, mire ő csak elnevette magát.

-Tudod, ez nem volt szép dolog!-mentem bele a játékba, mikor vettem a lapot.

-Hát, nehogy azt hidd, hogy akkor csókolsz meg, mikor akarsz!-mondta komolyan, de azért egy alig észre vehető mosoly ott bujkált a szája szélén.

-Mintha te nem akarnád!

-És mégis honnan veszed?-kérdezte, mire a lehető legközelebb mentem hozzá, annyira hogy ajkaink csak pár milliméterre voltak egymástól.

-Nem bírod ki, hogy egyszer sem csókolsz meg a nap hátra lévő részében!-szólaltam meg.

-Fogadjunk?-vonta fel kérdőn a szemöldökét.

-Fogadjunk!-álltam hátrébb, majd kezet fogtam vele, ezzel megpecsételve a szavunkat.

-Akkor induljunk!-vette elő a telefonját, amelyen megnyitotta a térképet.