~35. fejezet~

Sziasztok. Nekem eddig őszintén ez az egyik kedvenc részem a blogba. Bár ez sem lett a leghosszabb, de itt most már remélhetőleg minden érthető lesz. Nem szeretnék hosszú szöveget írni. Éppen az 1D Day-t nézem, de azért nem akartam önző lenni, és megírtam Nektek a részt. Remélem meg érdemlek néhány megjegyzést. További szép estét nektek, és aki velem együtt nézi a műsort jó szórakozást!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Megint átvertek. Megint egy újabb hazugság. És megint velem történt meg. Azt hiszem ennél többet én már nem tudok elviselni. Képtelenség ennyi fájdalmat túlélni!

A fürdőszobába mentem, és tekintetem a kis polcra vándorolt. A borotvámat láttam meg elsőként, és rögtön megfordult a fejembe, hogy itt hagyom ezt a világot... De ekkor meghallottam egy hangot:

-Boo, kérlek szépen engedj be! Már 3 órája itt ülök az ajtód előtt!

Az ajtón kopogtatott, hangja aggodalommal volt tele. Kiléptem a helyiségből, vissza a szobámba, és kinyitva az ajtót, Harry nyakába fúrtam könnyektől áztatott arcomat. Hátamat simogatva próbált nyugtatni, miközben jobbra-balra ringatott.

-Feltudod ezt fogni?!-kérdeztem, alig érthetően.

-Majd, megoldjuk együtt, oké?!-nézett a szemembe, és valószínűleg nem is értette előző mondatomat.

-De ezt nem lehet megoldani! Ez már nagyon súlyos dolog... Én már soha nem lehetek boldog. Nincs értelme az életemnek!

-Még egyszer meg ne halljam ezt a butaságot!-tette két kezét az arcomra, hüvelykujjával letörölve egy-két sós cseppet.

-Hiszen én már senkinek sem számítok! Mindenki hazudik nekem...

-Brooklyn, ezt azonnal fejezd be! Szeretlek Téged. Érted? Te vagy az életem értelme. Bármit megtennék azért, hogy boldog legyél. Nekem Te jelented a világot, Boo!-ölelt meg ismét szorosan.

Lábaim már alig értek földet, karjaimat erősen Harry köré fontam, és megállás nélkül sírtam. Eddig minden olyan tökéletes volt. Egy teljesen új élet, anyut is boldognak láttam, de most már semmi sincs rendben. Minden olyan mint régen... Minden romokban hever!

Még hosszú órákon keresztül feküdtünk az ágyamon. Harry mindent elkövetett annak érdekében, hogy megnyugodjak. Simogatta a hátamat, apró puszikat nyomott az arcomra/nyakamra, átölelt és néha-néha dúdolgatott is. De nem járt sikerrel. Könnyeim megállíthatatlanul folytak le az arcomról, a párnára, vagy éppen Harry ruhájára. Olyan hajnali fél egy körül, bár magasan voltunk, hallottam, hogy megérkeztek anyuék. Azonnal felpattantam, és lerohantam. Harry megpróbált utol érni, mert pontosan tudta, hogy mire készülök. 

-Mégis mi a fenét gondoltál, anyu?! Miért nem lehetett elmondani az igazságot?-kiabáltam, kikelve magamból, mire mindkettejük arcáról lefagyott a mosoly. 

-Brooklyn, miről beszélsz?!-kérdezte értetlenül anyu, holott pontosan tudta.

-Azt hitted, hogy nem fogok lemenni a pincébe?! Hogy nem fogom megtalálni, ami azt bizonyítja, hogy az az ember az... apám volt?!-mutattam a pince lejáróra.

-Nem dobtad ki?!-nézett szemrehányóan Sam-re anyu.

-És ha kidobta volna?! Soha nem tudom meg az igazságot?! Miért kell nekem mindig hazudni?

-Brook, én nem akartam neked csalódást okozni!

-Milyen csalódás?? Az apám, akiről kiderült, hogy nem is az apám, egy barom állat. Elhittem neked mindent, amit mondtál. Elhittem, hogy nincs családja. Elhittem, hogy szeretett minket. Aztán kiderült, hogy mégsem így volt. Elmondtad az igazságot, de mint ahogy most az kiderült, az is csak egy újabb hazugság volt. Hogy higgyek neked ezentúl? Hogy bízhatnék meg abban, aki a hazugságokat, hazugságokra halmozza? 

-De nem volt mind hazugság. Sok igazság volt abban, amit mondtam...-próbálta védeni magát remegő hanggal.

-Lehet, hogy voltak benne igaz szavak. De azt egy szóval sem említetted, hogy nem ő a biológiai apám, pedig megvolt rá a lehetőséged, hogy elmond. De nem, te ezt még tovább fokoztad azzal, hogy azt mondtad: életedbe egyszer sem találkoztál ezzel az emberrel!

-Miért nem érted meg, hogy csak védeni próbáltalak??

-Egy újabb hazugsággal? 

-Nem így akartam...

-Az lehet. De most derült ki, hogy az apám.. meghalt!!-kiabáltam továbbra is.

A fejem már majd szét repedt. Szemem fájt a sok sírástól, és már csak foltokban láttam. A lábam egy pillanatra megremegett, és ha Harry nem kap el, akkor össze esek.

-Brooklyn! Jól vagy?-jött oda rémülten anyu.

-Egyáltalán nem vagyok jól. Az egész életem egy hatalmas nagy hazugság!

-Sss! Boo, próbál meg megnyugodni, nehogy valami bajod legyen!-szorított magához Harry aggódva.

-Örülnék, ha máskor nem üvöltöznél Velem!-mondta sértődötten anyu.

Legszívesebben vissza vágtam volna, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem volt erőm, teljesen ki voltam merülve. Reggel még boldogan ébredtem fel, nevetgélve beszélgettünk Andy-vel, most pedig ismét sírva fogok elaludni. 

Harry segített vissza menni a szobámba, és egészen az ágyik vezetett. A takaróm alól kiszedtem a pizsamámat, és átöltöztem. Az sem érdekelt volna, ha Harry olyat lát, amit eddig takargattam, de ő illedelmesen elfordult. Nem érdekelt, hogy nem fürödtem, és hogy nem mostam hajat. Képtelen lettem volna kivonszolni magamat a fürdőbe.

Mikor rajtam volt már a fölső meg az alsó is, ledőltem az ágyba, és jeleztem Harry-nek, hogy megfordulhat. A takarómat rám húzta, és egy puszit nyomott az arcomra.

-Nem maradnál itt velem?!-néztem rá még mindig könnyes szemekkel.-Nem szeretnék egyedül lenni.

-Persze, csak gyorsan átöltözöm!-mosolyodott el halványan, hátha ezzel felvidíthat egy kicsit.

Pár perc múlva a pizsamájába és egy takaróval a kezébe bújt be mellém, lekapcsolva a lámpát. Karjait szorosan a dereka köré fontam, fejemet a mellkasán pihentettem. 

-Próbálj meg aludni, Boo. És holnap elrendezünk mindent, jó?!-puszilta meg gyengéden a halántékomat.

-Szeretlek, Harry!-suttogtam, nem törődve azzal amit az előbb mondott.

-Én is szeretlek, szép álmokat!-lehelt édes csókot ajkaimra. 

Egy ideig küzdöttem az álmosság ellen, mert féltem az álmaimtól. De aztán feladtam, és szemeim elnehezedve csukódtak le.