~14. fejezet~

Sziasztok, Drága olvasók! Ahogy mondtam, itt is van az új rész. A hosszáról inkább nem mondok semmit, ugyanolyan mint az eddigiek, és valószínűleg ez így is fog maradni... A következő részt valószínűleg holnap hozom! Addig is várom a véleményeket megjegyzés formájába, és ha még nem tettétek volna meg, iratkozzatok fel! Ja a lenti képről annyit mondanék, hogy nem igazán értem ami rá van írva,mivel nem én szerkesztettem, viszont a képek nagyon jók rajta. Szóval aki jó angolos, és érti az ne csodálkozzon, ha esetleg semmi köze a részhez. Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Féltékeny voltam. Mikor megláttam Boo-t azzal a fiúva... Mintha kést forgattak volna a szívembe. Mert akárhogy is próbáltam tagadni, szeretem ezt a lányt. Nem csak barátként... Hanem szerelmes vagyok belé. Próbáltam rejtegetni az érzéseimet, de mikor átnyújtotta a telefon számával díszített szalvétát annak a srácnak, mintha elárult volna. Mintha ezzel azt akarta volna mondani, hogy én csak egy barát vagyok neki, pedig én ezt e nélkül is tudtam. Sajnos mi sem tudjuk bizonyítani, hogy van fiú-lány barátság, mert valamelyik fél úgy is többet érez barátságnál, és jelen esetben ez a fél én vagyok. Reménykedtem, hogy Boo szeret engem, de sajnos ez nem így van. Azt hiszem ezzel a húzásommal hatalmas hibát követtem el.. Talán vége a barátságunknak...

Mégis hogy lehettem ilyen hülye?! Megcsókoltam a legjobb barátomat! Te jó ég!

Mikor beléptem az ajtón, láttam, hogy apu itthon van. Mosolyogva köszöntött, de nem tudtam vissza mosolyogni rá. Helyette könnyek jelentek meg a szemembe, ő pedig riadtan nézett rám. Nem tudta, hogy mi történt, de nem is kérdezte. Csak oda jött hozzám, és megölelt. Azt hiszem akkor pontosan erre volt szükségem. 

Egy idő után sikerült egy picit lecsillapodnom, és mindent elmondtam az apukámnak. Megértően hallgatott végig, majd ismét megölelt.

De nem mondott semmit. Azt hiszem erre ő sem tudja a megoldást. Mindig is irigyeltem, hogy mindenből ki tudta húzni magát valamilyen jó ötlettel, de ezzel most megfogtam őt. Most már biztos: elkövettem életem baklövését! 

Tönkretettem a barátságunkat, és csak reménykedni tudok, hogy ezek után még szóba áll velem...

Órák óta csak a szobámba ücsörgök, és a plafont bámulva folynak a könnyeim. Utálom magamban, hogy ilyen könnyen elsírom magam fiú létemre. Mindig is cikiztek miatta a régi osztály társaim, de ezzel együtt szerettek. Nehéz volt megtanulnom kezelni az érzelmeimet, mikor a mögé a bizonyos álarc mögé bújtam.

Most mégsem sikerült. Egy olyan dolgot tettem tönkre, ami a világon talán a legfontosabb volt számomra. És talán többet nem is tudom helyre hozni... 

Hallottam, hogy csöngetnek, de nem érdekelt, hogy ki az. Úgy gondoltam, hogy a postás az, vagy valamelyik szomszéd...

-Harry, hozzád jöttek!-nyitott be apu, majd nem sokkal később valaki más jött be a szobámba.

Azonnal felpattantam az ágyamról, és közelebb mentem hozzá. Reménytől (és könnytől) csillogó szemekkel végig mértem őt.. Szőke haja lazán omlott a vállaira, szeme pedig a sírástól vöröslött.

-Annyira sajnálom! Én nem akartam, csak megtörtént!-kérleltem.

Szólásra nyitotta a száját, de én nem engedtem szóhoz jutni:

-Ne mondj semmit, kérlek! Tegyünk úgy, mintha ez az egész nem történt volna meg!

Ekkor már nem mondott semmit. Nem tudom, hogy mit akarhatott mondani, de azt hiszem már nem is fontos. 

Karjait a nyakam köré fontam, sajátjaimat pedig vékony derekára csúsztattam. 

-Meg tudsz nekem bocsájtani?

-Igen-mondta szárazon, és ebből tudtam, hogy a válasza nem volt őszinte.

Talán ezzel elvesztettem a bizalmát. Talán többet nem lesz olyan a kapcsolatunk mint azelőtt. Talán szépen lassan eltávolodunk egymástól és ezzel könnyebbé tesszük a búcsút.

Ki tudja mit hoz a jövő? De én félek tőle. Tudom, hogy ezzel csalódást okoztam Brooklyn-nak. Nem tudom miért jött ide, de nem is igazán akarom tudni. Lehet, hogy azt akarta mondani, hogy próbáljam meg távol tartani magamat tőle? Esetleg ő is ugyanazt akarta mondani amit én? 

Azt hiszem ezt soha nem akarom megtudni. Reménykedem, hogy tényleg túl tudunk lendülni ezen a dolgon, de valami azt súgja, hogy ezzel egy gát keletkezett közöttünk. Úgy érzem, hogy ezek után távolság tartó lesz velem, és ezt valamilyen szinten meg is tudom érteni, a baj csak az, hogy én ezt nem fogom tudni elviselni. 

Abba még bele törődöm, hogy nem lehet köztünk több barátságnál, de hogy az se legyen... Én abba bele fogok őrülni. Jelenleg Boo a mindenem. Csak ő volt nekem, mielőtt apukámmal kibékültem volna, és mint barát még mindig ő az egyetlen. 

-Én most megyek. Holnap találkozunk!-törölte le a könnyeit, és elhagyta a szobámat.

Igen, most már biztos vagyok benne, hogy semmi nem lesz olyan, mint amilyen azelőtt volt. Csak most kezdem megérteni mit is jelent ez a mondat: ,,A barátság egy cérna. Össze lehet csomózni, de a görcs örökre ott marad."

Valószínűleg soha többet nem fog rám úgy tekinteni, mint egy igaz barát, mert tudja, hogy én többet érzek miatta. Kevesebb mint egy hónap, és ebből nem is tudjuk minden percünket együtt tölteni, pláne nem önfeledt vidámsággal.

Azt hiszem a délutánjainkat ezentúl nem töltjük együtt. Csak a suliban leszünk egymás mellett, és azt is csak azért mert muszáj. Ismerem már annyira Boo-t, hogy tudja, ez így lesz....