~15. fejezet~

Rettentően sajnálom, de ez a rész elég rövidre sikerült, és valószínűleg a következő is az lesz... Remélem nem haragszotok rám, és azért tetszeni fog. Ez meg a következő rész amolyan töltelék féle, mint amilyet már egyszer-kétszer olvashattatok. A következő részt, ha minden igaz holnap hozom! Na akkor én nem is dumálok többet, jó olvasást!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Túl szép lett volna, ez az egész, ha nem jön közbe valamit. Olyan boldog voltam, hogy anyuval minden oké, erre kiderül, hogy Harry többet érez irántam a puszta barátságnál. Persze, ez önmagában tök jó, de mikor azt mondta, hogy tegyük meg nem történté... Valami össze tört bennem. Ezek szerint csak hirtelen felindulásból tette azt, amit tett.
Bevallom, azért mentem hozzá, hogy bevalljam, én is szeretem. De nem tettem. Nem mertem!
És ezek után én már képtelen leszek úgy tekinteni rá, mint eddig. Megmagyarázhatatlan, amit most érzek, és csak ezen gondolkoztam egész éjszaka. A könnyeim ömlöttek, sírástól vöröslő szemeimből, és semmit nem aludtam.
Reggel az ébresztőt kinyomtam, és kikászálódtam az ágyból. A fejem sajgott a fájdalomtól, a könnyeim azt hiszem már elfogytak, és csak foltokban láttam.
Esés nélkül sikerült lemennem a konyhába, ahol anyu rosszalló tekintettel méregetett. Fáradtan lehuppantam a székre, anyukám pedig kezét a homlokomra helyezte.
-Hát az biztos, hogy ma nem mész iskolába, Brook! Tűzforró a fejed!
A biztonság kedvéért írtam egy SMS-t Harry-nek, nehogy itt várjon a kapu előtt.
Normál esetben ennek nem örültem volna, de most maga volt a meg könnyebülés.
-Hál Isten!-adtam szót gondolataimnak.
-Most már igazán elmondhatnád, hogy mi történt!-tűrte hátra az egyik kósza haj tincsemet.
-De ez olyan bonyolult!-álltam fel letörten, majd mikor a kanapéhoz értem, újra helyet foglaltam.
Mikor ez az egész történt Harry-vel, és haza jöttem tőlük, nem voltam képes elmondani anyunak a történteket. Nem akartam felidézni, pedig ott még mindig élénken él emlékezetemben az a csók... És sajnos az azután történtek is.
Anyu egy bögrébe forró teát öntött, és a kezembe nyomta. Betakart egy pokróccal, és leült mellém. Úgy hiányzott már a közelsége és a törődése. Most pedig itt van velem, és csak rám figyel.. Végre boldog lehetnék, de... Harry...
-Van időnk! Elvégre te is itthon vagy, meg én is! Megbízhatsz bennem, Brook!-szorította meg a kezemet.
-Hát jó... Szóval rendeltünk pizzát, és a futár nagyon szimpatikus volt. Megadtam a telefon számomat, és megbeszéltük hogy majd felhív és találkozunk. De még el se köszöntünk, mikor Harry megjelent és bevágta az ajtót. Én a fiú után mentem, de ő azt javasolta, hogy beszéljek Harry-vel. Ennél többet nem mondott, és el is ment. Ezek után vissza mentem, és összevesztünk. Én már ki voltam borulva és semmit nem értettem, majd megcsókolt. És mikor elváltunk egymástól, elment, és csak annyit mondott, hogy ne haragudjak. Sokat gondolkodtam, de végül nem jutottam semmire, és elmentem hozzájuk. Azt mondta, hogy tegyünk úgy, mintha semmi nem történt volna, és legyünk ugyanúgy barátok. És nagyjából ennyi...
-És te ettől miért vagy ennyire kiborulva? Hiszen csak egy csók volt!-mondta, és észre se vettem, hogy ő már sejt valamit, és így akar rávezetni.
Elgondolkoztam... Végülis én soha nem kezdeményeztem, és magamnak sem mertem bevallani, hogy mit is érzek iránta. És tudtam, hogy ha valami véletlen folytán mi egy párt alkotnánk, akkor sokkal, de sokkal nehezebb lenne a búcsú. Majd rájöttem valamire... Rájöttem, hogy miért gondolok rá annyit, hogy miért vágyom annyira az érintésére, a mosolyára, a hangjára, a tekintetére... Bár valahol sejtettem, de csak most tisztult ki bennem igazán, hogy...
-Szerelmes vagyok-mondtam teljes döbbenettel.
-Persze hogy az vagy! Ez a napnál is világosabb, és ezt már a vacsoránál is láttam. Miért nem mondod meg neki, hogy szereted?!
-Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű! Hiszen elfognak menni. Egy hónap múlva lehet hogy a világ másik felén fognak lakni, és mindannyian tudjuk, hogy a táv kapcsolat nem egy tartós dolog. Akkor inkább bele se kezdjünk, mert nem élném túl, ha SMS-ben szakítana velem.
-És akkor most mi lesz? Kerülni fogod őt?
-Nem tudom!... Miért van az, hogy én soha nem lehetek igazán boldog?-eredtek meg újra a könnyeim.
-Ugyan, ne butáskodj! Mindennek eljön az ideje, és aki megérdemli, az megkapja a boldogságot! Már pedig te nagyon megérdemled!-ölelt át szorosan.
Testével jobbra-balra dülöngélt, ezzel ringatva engem, mint mikor kicsi voltam. Emlékszem, olyan öt éves lehettem, mikor minden egyes este anyu így olvasott a kedvenc könyvemből. Milliószor felolvasta ugyanazt a mesét, és a végére már tudta kívülről az egészet. Biztos vagyok benne, hogy már nagyon unta, de miattam megtette...
-Az utóbbi időszakban eléggé eltávolodtunk egymástól, de remélem tudod, hogy te vagy a legjobb anyuka a Földön! Az ember követ el hibákat, de nem baj. Volt rá okod bőven, amiért magad alatt voltál, és mióta tudom, hogy nem gondoltad komolyan amiket mondtál, egyáltalán nem haragszom rád! Kiskoromban mindig mellettem voltál, és most is itt vagy! Köszönök Neked mindent! Szeretlek, anyu!-néztem mélyen a szemeibe, melyek könnyektől csillogtak.
-Te meg a legcsodálatosabb lány, akit kívánhatok! Köszönöm, hogy megértesz! Köszönöm, hogy megbocsájtottál! Köszönöm, hogy segítesz nekem, pedig ezeknek mind-mind fordítva kellene történniük! Szeretlek, Brook, és akár mit is mondok vagy teszek, ez mindig jusson eszedbe!
Csak ezek után tudom igazán értékelni az anyai szeretetet. Régebben sokszor úgy gondoltam, hogy megfojt a törődésével, és hogy mindig korlátoz. Rengetegszer volt, hogy nem vette meg amit szerettem volna, és mindig dühös voltam rá. De ahogy az ember nő, úgy jön rá a dolgokra. Arra, hogy a pénz és a tárgyak nem minden. Van ami annál sokkal többet ér, ami ingyen van. És nem azért mert olyan keveset ér, hanem azért mert megfizethetetlen!