~16. fejezet~

Sziasztook!  Meg is hoztam a részt, de amint azt már említettem, ez sem lett a legizgalmasabb. Viszont a következő hiper szuper izgalmas lesz (legalábbis remélem, hogy így sikerült). Megsúgnám, hogy már tegnap megírtam azt a részt, mert már nagyon sokat gondolkodtam rajta, de majd még mondok róla pár szót, mikor felteszem a 17. részt! 
Erről a részről annyit, hogy rövidebb, mint az előző, de csak leírásból áll, és még többet megtudhattok Harry múltjáról. Remélem azért elnyeri a tetszéseteket, mert annak ellenére, hogy ilyen rövid, elég sokat dolgoztam vele. Na de én be is fogom a számat, jó olvasást és ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után!

xxx,

Sky

Mikor reggel megkaptam az SMS-t, csak még rosszabb kedvem lett. Nem elég, hogy elrontottam mindent, még csak nem is láthatom Boo-t. Nem tudom, hogy ő mit érez irántam, de azt tudom, hogy mi semmilyen körülmények között sem jöhetünk össze, mert mindannyian tudjuk, hogy az milyen következményekkel járna, és az senkinek sem lenne jó.
Boo nélkül a suli szörnyen üresnek tűnt. Én pedig ebben az állapotban támadható voltam. A többiek tekintete szinte égetett, tudtam hogy jó páran engem néznek, és rólam beszélnek. Szomorú voltam, és tehetetlen. Egyedül ücsörögtem a padban, szünetekben zenét hallgattam, órákon pedig próbáltam odafigyelni, de a gondolataim elkalandoztak.
Néha egészen a kiskoromig vissza mentem, és felidéztem anyukám meg a tesóm emlékét. Ahogy együtt piknikeztünk egy csendes és nyugodt erdő szélen vagy mikor először iskolába mentem. A nővérem két évvel fölöttem járt, és ő mutatott meg mindent a suliba. Majd megismertem az osztálytársaimat, és össze barátkoztam velük. Az osztály közösség tökéletes volt, mindenki ott segített a másiknak ahol tudott, és imádtuk egymást. Mintha a második otthonom lett volna. Épp egy nyár búcsúztató bulin voltunk, mikor megkaptam a hírt a balesetről. Össze törtem, sírva feküdtem a nyirkos füvön, a többiek pedig körém gyűltek. Nem mondtak semmit, de ott voltak mellettem, és ebből tudtam, hogy rájuk számíthatok. A temetésre mindenki eljött, hiszen ismerték anyukámat meg a nővéremet és nagyon szerették is őket. Az osztály társaimat is megviselte ez az egész, de próbáltak erősek maradni, hogy segíteni tudjanak nekem.
Mikor már alig volt pénzünk, sokszor ők és a szüleik segítettek ki minket, és akkor jött apukám új állása. Pár hónapig még otthon voltunk, de aztán utaznunk kellett. Fájt, hogy el kellett válnunk, és megfogadtam, hogy egyszer vissza megyek. De ma már tudom, hogy ez talán soha nem fog megvalósulni. Bár jelenleg most közel vagyunk egymáshoz, valószínűleg ők már elfelejtettek engem, ráadásul mindannyian megváltoztunk. Én már nem az az élettel teli, állandóan mosolygó srác vagyok... Annak a korszakomnak már réges-régen vége. Volt rá remény, hogy vissza térjen az az énem, de most már lehetetlen. Egy hónap múlva elvesztem azt a lányt, akit igazán szeretek. Akivel eltudom képzelni a jövőmet... Sőt talán már most elvesztettem...
A tanárok a kezembe nyomtak egy csomó papírt azzal a mondattal, hogy adjam oda Brooklyn-nak. Viszont tudtam, hogy nem szívesen látna engem, ezért mikor becsöngettem, és az anyukája nyitott ajtót, csak a kezébe nyomtam, és elmentem.
Biztos voltam benne, hogy tudja, mi történt, de nem mondott semmit. A tekintetéből az együtt érzést véltem felfedezni, de nem értettem. Azt hittem, hogy dühös lesz rám, amiért ezt tettem Boo-val... Ezek szerint ő tud valamit, amit én nem, és ez a dolog nagyon fontos lehet. De van egy olyan érzésem, hogy erről nem nagyon fogok tudomást szerezni, mert talán Brooklyn többet szóba se áll velem. Legalábbis úgy biztosan nem ahogy azelőtt. Félek, hogy megint eltűnik az arcáról a mosoly, amit annyira szerettem az elmúlt napokba. Szemei újra szomorúságról fognak árulkodni, és ez mind miattam.

Ennyire még talán soha nem haragudtam magamra. De akármennyire is sajnálom a történteket, sajnos ezt már nem lehet meg nem történtté tenni...