~18. fejezet~

Sziasztok! Na meg is hoztam a következő részt! Köszönöm az előző részhez írt megjegyzéseket, bár egy kicsit többre számítottam... Na mindegy, nem leszek elégedetlen, imádlak titeket! Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, mert mint eddig az összes résszel, ezzel is sokat dolgoztam, bár egyáltalán nem lett olyan izgalmas, mint az előző. Annyit mondhatok, hogy lesznek még meglepetések, és izgalmak, de idővel majd minden kiderül. Akkor én be is fogtam a számat. Jó olvasást és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

Boo-val hosszú időn keresztül feküdtünk egymás karjaiba a kanapén és beszélgettünk.
Mintha egy álomba csöppentem volna, minden a helyére került. Vége az állandó költözködésnek, és nem kell rettegnem attól a pillanattól, mikor Boo-val elválnak az útjaink, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem fog megtörténni. Igen, még nagyon fiatalok vagyunk, de úgy gondolom, hogy Brooklyn-ba megtaláltam a másik felemet. Tökéletesen össze illünk, mint két puzzle darabka. Sok mindenben különbözünk, de kiegészítjük egymást. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót, csak könyvekben olvastam róla, és a filmekben láttam. Azt hiszem, most már kijelenthetem, hogy boldog vagyok. Akármi is történjen a jövőben, tudom, hogy képes leszek túllépni rajta, mert vannak emberek, akik mellettem állnak.
-Min gondolkozol ennyire?-tette fel a kérdést Boo, ezzel kizökkentve a gondolataimból.
-Semmin, csak örülök!-vontam vállat, és egy hajszálával kezdtem játszani.
-Én is! Rengetegszer gondoltam bele, milyen lenne, ha köztünk több lenne barátságnál, és furcsa, de pont így képzeltem el. Semmi mást nem szerettem volna, csak hogy együtt legyünk. Ez az elmúlt egy hónap kín szenvedés volt. Ott voltál mellettem, mégsem érinthettelek meg és nem beszélhettem veled, mert nem tudtam hol kezdjem, holott egy csomó mondani valóm lett volna... És ez így most tökéletes... Együtt vagyunk, és együtt is leszünk!-kulcsolta ujjait a kezemre, én pedig egy puszit nyomtam a szájára.
-És nem sokára végre elmehetünk innen!
-Igen! Végre magam mögött hagyhatom ezt a szörnyű helyet, a rossz emlékekkel együtt...
-Te már kis korod óta ebben a házban laksz, nem?!-jutott eszembe.
-De... Viszont valamiért nem fog hiányozni... Végülis erről a házról mindig apám jut eszembe. A szobája is ott van üresen, és hiába tömjük ki minden lommal, attól még tudom, hogy az üres... És nélküle ez az egész ház üres, de apu sem hiányzik... Azok után, amiket megtudtam róla, remélem hogy többet nem is látom!
-Én mindent feláldoznék-kivéve egy-két dolgot- azért, hogy újra láthassam anyukámat meg a tesómat...
-Mi az az egy-két dolog?-tette fel a kérdést, amire egyébként számítottam.
-Apukám.
-De ez csak egy!
-Azt hittem a másik egyértelmű!-vontam vállat, és direkt húztam az agyát.
-Nekem nem!
-A másik nem más, mint a legjobb dolog az életemben! A legesleges-leg csodálatosabb lány az egész Földön! Te vagy az, Boo!-csókoltam meg a mai napon már sokadszorra.
-Annyira aranyos vagy!-mosolyodott el kipirult arccal.
-Nincs kedved elmenni valahová?-vetettem fel.
-Hova?
-Fogalmam sincs. Igazából nagyon még sehol sem voltam itt Londonba, így nem tudom, hogy hova mehetnénk...
-Öhm... Nekem van egy ötletem. És úgy is itt a hétvége, úgyhogy kicsit körbe vezetlek a környéken, imádni fogod!-pattant fel a kanapéról, én pedig követtem.
-Apuék meg hova tűntek?-néztem körbe a konyhába, ahol eredetileg voltak.
-Ez egy nagyon jó kérdés! Vagy ügyeket intéznek.. Vagy randin vannak!-vont vállat, mintha ez tök természetes lenne.
-Randi?
-Jaj, Harry! Ne legyél már ennyire naiv! Szerinted ha egy férfi meg egy nő huzamosabb ideig együtt vannak, nem kezdenek el össze melegedni?! Meg amúgy is, gondolj csak bele! Nem sokára együtt fogunk lakni, és tuti nem csak miattunk csinálták. Talán még nincsenek együtt, de valami már alakulóban van.
-Jó, ez végülis igaz. De azért nekünk is mondhatnának valamit!
-Majd ha eljött az ideje, elmondják. Valószínűleg még ők sem biztosak az érzéseikbe.
-Te mégis honnan tudsz ennyi mindent?-vontam fel kérdőn a tekintetemet.
-Mit gondolsz, mivel ütöttem el a szabad időmet az elmúlt időszakban, mikor egyedül voltam?! Állandóan olvastam, filmeket néztem, és az ablak előtt ülve bámultam a többi embert. Egy-két dolgot már sikerült megfigyelnem ezek alapján.
-Szóval azt mondod, hogy apu és Kate együtt vannak?
-Hát ezt így konkrétan nem, de az biztos, hogy éreznek valamit egymás iránt, és az már rég túl lépte a barátság határát. Egyébként meg gondolj csak bele! Sam segített anyunak még a legelején, és neki köszönhetjük, hogy most újra ilyen jó a kapcsolatunk. Meg aztán szerintem ők tökre olyanok, mint mi, csak idősebb változatban. Na meg ők nem tették le a némasági fogadalmat egy hónapra, és nem bénáznak annyit, mint mi...
-De ha nem bénáznának, akkor már rég együtt lennének!
-Ki mondta, hogy nincsenek?
-Ki mondta, hogy együtt vannak?-kérdeztem vissza.
-Szerintem erről kár tovább beszélgetnünk. Ha akarják úgy is elmondják.
-Igaz-bólintottam, majd kiléptünk az ajtón.
Bele gondoltam ebbe az egész dologba, és rájöttem, hogy Boo-nak teljesen igaza van. Lehetetlen, hogy nem kedvelték meg egymást, ennyi együtt töltött idő után... Mindketten nehéz időszakon vannak túl, és egymásba talán újra megtalálhatják a boldogságot és a szerelmet. Bár tudom, hogy apu nagyon szerette anyát, és még mindig szereti, de el kell engednie és túl kell lépnie rajta, még ha ez nehéz is. Persze senki nem pótolhatja az édesanyámat, de az a fontos, hogy apu boldog legyen, és szerencsére nem egy gonosz boszorkány tölti be ezt a szerepet, hanem Kate, akit én már az egy hónappal ezelőtti vacsorán nagyon megkedveltem. Rendes anyuka, és látszik rajta, hogy nagyon szereti Boo-t. És mégis csak Kate hozta világra a barátnőmet...
-És London nem fog hiányozni?-kérdeztem Brooklyn-t, akivel egymásba karolva sétáltunk.
-Dehogynem. Imádom ezt a várost, és úgy ismerem, mint a tenyeremet. Mégis csak itt nőttem fel, de az új élet a reményében el kell engednem... És különben sem leszünk olyan messze, úgyhogy nem örökre hagyom el London-t.

Tudom milyen érzés elhagyni az otthonodat.. Azt a helyet, ahol felnőttél.. Ahová több ezer emlék köt.. De van, hogy áldozatokat kell hozni, hogy jobb életünk legyen. Emlékszem arra a napra, mikor elhagytuk az otthonomat... Még a legnagyobb ellenségeimnek sem kívánom azt az érzést. Mindenki sírt, akit szerettem, és rossz volt látni, hogy miattam szenvednek. Mintha egy tört szúrtak volna a szívembe, és sokszor egymás után megforgatták volna...