~20. fejezet~

Sziasztok! Meghoztam Nektek az új részt, és próbáltam egy kis izgalmat csempészni bele, hogy ne unjátok szét az agyatokat. Harry életéről újabb titkokat tudhattok meg, remélem tetszeni fog nektek. 
Hallottátok már a One Direction új számát? Mármint a Story Of My Life-ból azt a 16 mp-et, ami nyilvánosságra hoztak?! Imádom, szóval csak ajánlani tudom, hogy keressétek meg és hallgassátok meg. Ez a rész nem lett a leghosszabb, inkább rövid lett, és sajnálom, de ezt csak így tudtam össze hozni. És egy szép kerek számhoz érkeztünk! 20. fejezet!! Nagyon örülök neki, hogy már itt tartok, de terveim szerint még lesz egy pár rész..  Jó olvasást, és várom a véleményeket!

U.i.:köszönöm a 15 feliratkozót!

Csodálatosak vagytok!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Reggel, mikor apu áthozott Boo-ékhoz, a barátnőm még aludt. Felmentem a szobájába, és egy csókkal ébresztettem.

-Jó reggelt!-mosolyodott el, mikor meglátott.

-Szia!

-Apukád még itt van?

-Igen. Miért? 

-Csak szeretnék tőle elköszönni-állt fel és az ajtó felé indult, de időközben megtorpant.

-Tökre reggel van. Ilyenkor úgy nézek ki, mint egy barlangi lakos-nézte meg magát a tükörbe.

-Szerintem te most is szép vagy!-öleltem át a derekát, és megpusziltam az arcát.

-Ajánlom a szemészetet!-nevette el magát, majd megfogva a kezemet, folytatta az útját.

Apu és Kate az asztalnál ülve beszélgettek, a kávéjuk kortyolgatása közben. 

-Jó reggelt!-üdvözölték Boo-t, mikor megláttak minket.

-Sziasztok!-mosolygott a lány továbbra is.

-Kávét?-nyújtott apu egy poharat Brooklyn felé.

-Köszönöm!-fogatta el, majd leültünk az asztalhoz.

A kezemet egy pillanatra sem engedte el, amit egyáltalán nem bántam. Amíg csak barátok voltunk, akkor is szerettem kézen fogva sétálni vele, de tegnap óta még jobb, hiszen így nem lehet tőlem túl messze, és magam mellett tudhatom.

-Akkor én elindultam. Egy hét múlva találkozunk!-állt fel pár perc múlva apu.

-Vigyázz az úton! És azért csörögj, ha megérkeztél!-mondta Kate, mire Boo-val össze néztünk.

Amolyan 'ugyénmegmondtam' tekintettel nézett rám, én pedig megadóan bólintottam. Bár egyet értettem vele idáig is, most már 100%-ig biztos voltam abban, hogy igaza van. 

Én és Boo is megöleltük aput, majd indulnia kellett. Beült a bérelt kocsiba, és egy intés után elhajtott. 

-Felkészültél, Harry?!-nézett rám felvont szemöldökkel Boo.

-Mire?-kérdeztem. 

-Hosszú lesz a mai napunk! London hatalmas város, és még sok mindent meg kell nézned!-mosolygott.

-Már nem azért, de egy hétig nem kell mennünk suliba. Nem érünk rá?

-Nem! Más dolgunk is van ezen kívül!

-Például?

-Össze kell pakolnunk... És be kell pótolnunk a tanulni valót, amit az elmúlt egy hónapban elhanyagoltunk.

-És hétfőn be kell jönnötök velem a suliba!-mondta Kate.

-Hogy mi??-néztem rá, mert én erről semmit ne tudtam.-Nekem apu azt mondta, hogy többet nem kell bemennünk.

-Nem is tanításra. Csak elintézni a dolgokat. A tanárok még akarnak veletek beszélni, meg adni pár dolgot. Valamint az igazgató is szeretne pár szót mondani nektek.

-Na jó! Beszélgessetek, addig én elmegyek készülődni. Sietek!-nyomott az arcomra egy puszit Boo, majd felszaladt a szobájába.

Kate valamit pakolgatott a nappaliba, én pedig egy széken ültem. Voltam már náluk, de valahogy most más volt. Végülis mégis csak itt fogok tölteni egy hetet. Na meg persze jó emlékek fűznek ehhez a helyiséghez. 

-Te végig tudtad, hogy Boo szeret, ugye?!-tettem fel a kérdést.

-Persze. Ahogy azt is tudtam, hogy te mit érzel iránta. 

-És gondolom akkor apu is tudta.

-Igen.

-És végig néztétek, ahogy szenvedünk.

-Ez így túl kegyetlenül hangzik. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem akartuk bele avatkozni a dolgotokba. 

-Csak az a baj, hogy fölösleges volt felhoznom a jegyeimet, ha aztán megint lerontottam.

-Ne aggódj! Úgy is kijavítod, meg aztán a suli, ahova menni fogtok, teljesen más, mint a mostani.

-Miért, milyen suliba megyünk?

-Művészeti suli.

-Már nem azért, de Harry miben művészi?-jelent meg Boo az ajtóban, a haját fésülve. 

-Brook, ne legyél bunkó! Harry jól tud énekelni, és szépen játszik zongorán!-mondta Kate, mire én értetlenül néztem rá.

Igen, igaz volt amit mondott, de ezt eddig senki nem tudta rólam a régi osztálytársaimon és a családomon kívül. Soha nem akartam, hogy bárki is megtudja rólam, mert számomra ez a dolog nagyon sokat jelent. Ez amolyan családi örökség volt nálunk. Anyut az édesapja tanította zongorázni, az édesanyja pedig énekelni. Engem pedig anyu tanított mindkettőre. És a baleset óta nem énekeltem, és nem is játszottam, mert ez mindig eszembe juttatja azt a napot, mikor meghalt...

Boo-ra pillantottam, aki kérdőn nézett vissza rám. Nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e az anyukájának, én pedig nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Tudom, már rég el kellett volna mondanom Brooklyn-nak, de nem akartam, hogy tudja. Így is túl sok sebet szakítottam fel, ahogy be engedtem őt a múltamba...

Felálltam, magamra kaptam a kabátomat, és kiléptem az ajtón. A tavasz ellenére a szél hűvös volt, de ez most kifejezetten jól esett. Annyira felkavaró anyura gondolni, és azokra az időkre, mikor tanított engem. Emlékszem nagyon nehéz eset voltam. Nem akartam gyakorolni, és már az elején elegem volt az egészből, de anyu nem hagyta annyiban, és ezért örökre hálás leszek Neki. 

Apu pontosan tudta, hogy ez mit jelent nekem, és mégis bele egyezett, hogy egy ilyen suliba menjek. Nem tudom, hogy miért tette ezt, de most már mindegy. Ez a kérdés már eldőlt... Akármilyen nehéz is lesz, muszáj leküzdenem azt a fájdalmat, amit zenélés közbe érzek. Muszáj megtanulnom elfojtani a könnyeimet és az érzelmeimet.