~21. fejezet~

Sziasztok! Ma sikerült megírnom a részt, bár nem lett olyan jó.. Látszik rajta, hogy ma írtam és talán össze csapott lett, de ez most így sikerült. Nem sok minden történik, de mindegy is. Nem lett a leghosszabb, de rövidnek sem mondanám. Azért nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, mert én azért igyekeztem. Jó olvasást, és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Nem értettem Harry kirohanását, és őszintén szólva teljesen össze zavarodtam. Mi az hogy tud énekelni? És én ezt eddig miért nem tudtam?

-Mégis mi a franc volt ez?-néztem kérdőn anyura.

-Azt hittem, hogy tudja! Nem gondoltam rá, hogy Sam nem mondta el Neki.

-A francba!-dobtam le a fésűt a kanapéra, majd felrohantam a táskámért, felvettem a kabátomat meg a cipőmet, és rohantam Harry után.

Vagyis csak rohantam volna, ha tudtam volna, hogy hol van. Tudtam, hogy hiába hívnám, úgysem venné fel. Megálltam egy pillanatra, és átgondoltam, hogy hová is mehetett. Tudomásom szerint csak 4 helyet ismer Londonba. Egy a lakásuk, ami már nem is az övék, tehát oda nem mehetett. A sulit, de minek menne oda, mikor szombat van?! Meg ahogy ismerem amúgy sem mennem oda. A mi házunkat ismeri, de onnan ment el, így már csak egyetlen egy hely maradt. Akár csukott szemmel is oda találnak, ezért röpke 10 perc alatt oda is értem.

Először nem vettem észre, de nem sokkal később egy padon ülve találtam meg Harry-t a parkba, ahol tegnap voltunk. Kezeit a zsebébe dugta, fejét pedig lehajtotta. Az emberek néha-néha vissza néztek, mert a kíváncsiság legyőzte az illem tudásukat.

Nem tudtam mit is mondhatnék, mert nem tudtam, hogy miről van szó. Nem értem, hogy miért borult ki ennyire, de van egy olyan érzésem, hogy az édesanyjával kapcsolatos. Leültem mellé, és csak előrefelé bámultam, a mókusokat és a szebbnél szebb madarakat csodálva.

Ismerem már annyira, hogy tudjam: ha készen áll rá, meg fog nyílni. Általában mindent elmondunk egymásnak, és bízom benne, hogy ez most is így lesz, mert kíváncsi vagyok az igazságra. Viszont kérdezni meg nem akarok, mert tudom, hogy nem esne neki jól. Én úgy tartom igazságosnak, ha az ember akkor beszél, ha szeretne és nem kötelezheted, hogy mondjon el neked valamit, pláne ha ez egy érzékeny téma nála.

Ahogy sejtettem, pár perc múlva Harry felém fordult, így én is hasonlóképp cselekedtem. A szemében fájdalmat, és szomorúságot láttam, így már biztos lehettem benne, hogy az anyukájáról van szó.

-Ne haragudj, hogy eddig nem mondtam el neked... Csak nagyon fájó pont ez az életemben-szólalt meg.

Halványan elmosolyodtam, és az időközben szabaddá tett kezét biztatóan megszorítottam.

-Ilyenért nem haragszom Rád! Tudom, hogy egyes dolgokról nehéz beszélni, és ha nem szeretnéd, nem is muszáj elmondanod!

-Rendes Tőled, de egyszer úgy is el kell mondanom, ráadásul lassan kezdődik az új sulink... Valakinek muszáj elmondanom!

-Köszönöm, hogy megbízol bennem... És nekem bármit elmondhatsz, oké?!-kérdeztem, mire egy aprót bólintott.

-Az éneklés nálunk amolyan családi dolog. A zene ott van a vérünkben, ráadásul anyu esetében mind a két ágról. Az édesapja zongorázott, az édesanyja pedig gyönyörűen énekelt, és őt is tanították. Anyu pedig később engem tanított, valamint a nővéremet, aki mindig is jobb és szorgalmasabb volt, mint én. Anyukám sokat küzdött velem, szinte soha nem akartam gyakorolni, de végül sikerült elérnie, hogy kezelni tudjam a hangomat, és ugye bár zongorázni is úgy-ahogy tudok. És a baleset óta nem énekeltem egyáltalán, mert arról mindig ő jut eszembe, ahogy a zongoráról is, meg úgy egyébként a zenéről... Most pedig egy zenei suliba megyek, és tudom hogy az első napok szörnyűek lesznek, de mégis úgy kell tennem, mintha semmi nem lenne, mert nem akarom, hogy megint rosszba legyünk az osztálytársainkkal. 

-Majd énekelsz otthon. Úgy is kíváncsi vagyok a hangodra, és legalább egy kicsit megtanulod leküzdeni az érzelmeket. Egyébként meg az új suliba add önmagad. Inkább utáljanak azért aki vagy, mint szeressék azt a szerepet, amelyikbe minden nap bele bújsz!

-Mondtam már, hogy csodálatos ember vagy?-nézett rám őszinteséget sugárzó szemekkel.

-Ugyan kérlek! Mondj olyat, amit nem tudok!-vágtam rá flegmán, és ezzel sikerült mosolyt csalnom az arcára.

-11 évesen csókolóztam először!

-Mi? Ez most, hogy jött ide?

-Azt kérted, hogy mondjak olyat, amit nem tudsz. Most te jössz!

-Nem szeretem a kígyókat.

-És mikor csókolóztál először?

-Ne már, nincs időnk ilyen hülyeségekkel foglalkozni! Ma még sok mindent meg kell néznünk, gyere!-pattantam fel.

-Ennyivel nem úszod meg!-állt fel ő is, majd ujjait az enyémekre kulcsolta.

-Nem akarok úszni. Inkább csak a parton szeretnék sétálni, a Temze túl hideg.

-Óóóó!-nézett rám elég furcsán.

-Mi bajod van?

-Te.. Jesszus! Te velem csókolóztál először!-nézett rám csodálkozva.

Az arcom pirosba borult, és ezt sehogy sem tudtam volna leplezni. Kezét elengedtem, és karajaimat dühösen össze fontam magam előtt.

-Harold Edward Styles! Ha még egy szót szólsz, itt hagylak a francba, és azt csinálsz amit akarsz!-néztem rá dühösen, de ennek ellenére még mindig zavarban voltam.

Hátat fordítottam neki, hogy ne nézzen tovább, mert az arcom már így is forró volt a pirosságtól, ami elöntött.

Jó-jó, igaza van. Tőle kaptam az első csókomat, de ez olyan kínos. Ő már 11 évesen túl volt rajta, én meg nyomi módjára 16 évesen csókolóztam először, ráadásul pont vele!

Hallottam, hogy közeledni kezdett felém, majd karjait a derekamon éreztem, állát pedig a vállamra támasztotta.

-Ne csináld már! Nem azért mondtam! Szerintem ez tök aranyos, és én örülök Neki!-nyomott egy apró puszit a fülem mögé.

-Nem, ez inkább ciki!

-Már miért lenne az? Szerinted jó az, ha 11 évesen valaki elveszi tőled az első csókot, és ráadásul még rossz is volt?!

-Neked nem tök mindegy? Te fiú vagy, általában titeket nem szokott érdekelni az első, akármilyen tekintetben is vesszük.

-Na akkor most elárulok Neked egy titkot! A fiúkat is ugyanúgy érdekli, mint titeket, csak mi nem csinálunk belőle akkora nagy dolgot, és nem kürtöljük világgá. Ugyanúgy félünk, mint ti, és ugyanolyan sokat jelent nekünk, mint Nektek, lányoknak.

-És tényleg olyan rossz volt?

-Szörnyű! A csaj tökre béna volt, de inkább nem részletezném!

-Jobban is teszed! De te már olyan sokszor csókolóztál, mert már volt barátnőd is!

-Ne legyél már ilyen hülye! És akkor mi van?! Lehet, hogy már sokszor megtörtént, de ez nem fontos. A lényeg, hogy kivel élvezed a legjobban, nem igaz?!

-Hát biztos nem velem!-sóhajtottam lemondóan.

-Boo, te menthetetlen vagy! Más életét olyan pozitívan látod, a sajátodhoz pedig negatívan állsz hozzá! Eddig 3 lánnyal csókolóztam. Ebből egy katasztrófa volt, de azt már mondtam, egy másik pedig túl korai. Fiatalok voltunk, épphogy 14 évesek és tapasztalatlanok. Most már 16 éves vagyok, bár nem mintha sokkal tapasztaltabb, de idősebbnek idősebb. És egy csodálatos barátnőm van, már miért ne élvezném veled a legjobban? Ráadásul az előző lány nem is volt igazán komoly, csak amolyan fellángolás... 

-Miért, ezt most komolyan gondolod? Mármint hosszabb ideig szeretnél velem lenni?

-Életem végéig!-fordított maga felé, majd lágyan megcsókolt.

Már egyszer elmondta, de olyan jól esik ezt hallani Tőle. Az hogy megismertem Harry-t a legjobb dolog az életemben. Van egy biztos pont ez életemben, akire tudom, hogy mindig számíthatok, és mindig mellettem van. El tudom képzelni vele a jövőmet. El tudom képzelni, hogy egyszer majd ott állunk az oltár előtt, és kimondjuk a boldogító igent. És el tudom képzelni, hogy együtt neveljük a gyerekeinket, és együtt öregedjünk meg. 

Tudom, komoly szavak ezek egy 16 lány szájából, de azt hiszem a sors éretté tett. Sok mindenen keresztül kellett mennem... Az édesapám elköltözése, az igazság, hogy miért is hagyott el minket, anya nélküli élet, rengeteg utálat, sok-sok csalódás, különböző érzelmek.... Az élet megtanított arra, hogy soha nem szabad feladni, mert mindig van miért élnem. Ha éppen padlón vagyok, fel kell állnom, és tovább lépnem, mert az élet megy tovább. Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell. Ha igazán hiszek valamiben azt meg is tudom csinálni, csak küzdenem kell a célom elérésének érdekében. Hálásnak kell lennem, azért amit kapok, és nem szabad még többet követelnem. Sokan nem érthetik, hogy most miről beszélek, de az élet változik. Egyszer fent, egyszer lent, de mindig csak felfelé kell törekedni. Mindenki azt kapja amit megérdemel, és a sorsunk ellen nem lehet küzdeni.