~22. fejezet~

Sziasztok! Meg is hoztam az új részt! Igyekeztem minél több leírást bele csempészni, mert sokszor megkapom, hogy tele van párbeszéddel. Remélem most sikerült javítanom a hibámon. Köszönöm a 18 feliratkozót! Hihetetlenek vagytok. Szinte minden nap lesz egy új olvasóm! Csak azt sajnálom, hogy nem írtok megjegyzést... Viszont köszönöm azoknak, akik írnak, nagyon sokat jelentenek! És bevallom minél több megjegyzést kapok, annál nagyon kedvem van írni! Na nem is dumálok tovább, jó olvasást, és várom a véleményeket!xx

~Harry szemszöge~

Fogalmam sincs, hogy hány órát gyalogolhattunk, de olyan mintha bejártuk volna egész Londont.
De nagyon megérte! Azt hiszem ez a leggyönyörűbb hely az egész világon! Gyönyörű parkok, tele szebbnél szebb állatokkal, a Temze csillogó vize, a magasba nyúló épületek sora... Egyszerűen fantasztikus!
Az utcákon soha nem áll meg az élet, mindig pörgés van. Érdekes emberek mászkálnak, gyakran különböző jelmezekbe bújva. Hajuk a szivárvány minden színében pompázik, de ez teszi különlegessé ezt a helyet.
Hihetetlen, hogy itt voltam 2 hónapig, és én bent ücsörögtem a négy fal között. Ha tehetem, majd vissza jövök ide, mert nagyon megszerettem ezalatt a két nap alatt. Gyakran az emberek csukott szemmel mászkálnak, és nem figyelik hogy milyen szép helyen laknak. Viszont nekem most sikerült megismernem ezt a gyönyörű várost, Boo-nak köszönhetően.

Fáradtan estünk be az ajtón, olyan fél tizenegy körül. Kate a tv előtt ült, és már a lefekvéshez készülődött.
-Azt hittem már soha nem értek haza! Milyen volt?-kérdezte mosolyogva.
-Hű! Hát gyönyörű!-ismételtem még egyszer önmagamat, mert már jó párszor elmondtam ma ezt.
-Jó lesz, ha itt ágyazok meg Neked?-mutatott a kanapéra, ami már ki volt nyitva-Bocsi, de csak itt van hely.
-Nem gond, jó itt!-nyugtattam meg, mert nekem tényleg semmi bajom nem volt vele-aludtam már ennél rosszabb helyen is...
-Jól van... Akkor én elmentem aludni. Szép álmokat!-ment fel az emeletre.
-Mehetek előbb fürdeni?-kérdezte Boo.
-Aha, csak siess, mert el fogok aludni!-ültem le az ideiglenes 'ágyamra', és a telefonomat nyomkodtam, hogy valamivel lekössem magamat.
Felnéztem a közösségi oldalakra, de szokás szerint semmi értesítés sem fogadott. Tulajdonképpen nincs is kitől, mert semmit nem csinálok. Alig van egy-kettő ismerősöm (azok is a régi suliból), egy darab képem van fent, és talán havonta egyszer megyek fel. Felmentem az adatlapomra, és a beállításokra kattintottam. Az állpotom 'egyedülálló'-ról, 'kapcsolatban'-ra váltott, és ezzel már sokkal jobban ki voltam békülve.
Ha már egyszer fent vagyok, akkor valós információk legyenek rólam megadva... Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mindent meg kell osztani magamról. Utálom mikor valaki minden egyes percét az interneten lógva tölti. Hiába van több millió ismerőse, ha a valóságban alig pár ember van mellette. Valamint attól is a hideg ráz, ha valaki állandóan idézeteket ír ki... Mi értelme van annak? Az egy dolog, ha egy-egy megtetszik, vagy éppen igaz rád, de az hogy naponta megoszt egyet... Nagyon-nagy hülyeségnek tartom!
Mikor már mindent megnéztem ahova csak regisztrálva vagyok, és minden friss hírt elolvastam, végre elkészült Boo, úgyhogy én voltam soron. Kezembe vettem a pizsamámat, a fogkefémet meg a tusfürdőmet, és már mentem is a fürdő felé.
-Én elmentem aludni! Képtelenség, hogy tovább fent maradjak!-szólt utánam Brooklyn, így megálltam.
Egy 'jóéjt' csókkal elbúcsúztunk egymástól, és ezzel két külön irányba mentünk. Én az előbb megcélzott helyiségbe, ő pedig a szobájába.
Beálltam a zuhany alá, és miközben folyt rám a meleg víz, elgondolkoztam azon amit Boo mondott. Hogy legyek önmagam, és ne vegyek fel semmilyen szerepet. És igaza van. Nem akarom megjátszani magamat, mert úgy túlbonyolítanám az életemet.
És le kell küzdenem a zenével járó fájdalmat, mielőtt a suli elkezdődik... Ezzel talán megkönnyítem a dolgomat.
Dúdolni kezdtem anyu egyik kedvenc dalát, így felkészülve a továbbiakra, mert biztos vagyok benne, hogy Boo betartja amit ígért, és addig nem fog békén hagyni, amíg nem éneklek.
Bár, hogy őszinte legyek aput még mindig nem sikerült megértenem.. Miért íratott be egy ilyen suliba, ha tudja, hogy milyen érzelmek kötnek a zenéhez? És miért nem ő mondta el nekem, miért Kate-től kell megtudnom? De most már kár ezen rágódnom... Ami megtörtént, megtörtént. Legalább Boo-val egy suliba járhatok... De ez az egész tényleg olyan, mintha egy mesébe/álomba csöppentem volna.
Egyszerre minden a helyére került, és boldog vagyok még akkor is, ha ehhez sajnos egy ember halála kellett. Nem kell tovább utazgatnunk, hanem megmaradunk egy helyen. Méghozzá itt, Angliába! És a legjobb az egészben, hogy ezt Brooklyn-ékkal és apuval. A legfontosabb emberekkel, akik csak léteznek egy teljesen új életet kezdhetek, egy teljesen új helyen... Talán megismerhetek új embereket, akiket később majd a barátaimnak mondhatok. Azt hiszem ennél nem is kell több. Végre igaz szeretetben élhetek, egy csodálatos lánnyal.
A sors elvett tőlem valakiket, de helyettük kaptam egy másik embert. Igaz, őket nem lehet pótolni, de Boo egy kicsit kitölti azt az űrt, amit ők hagytak maguk után. Úgy érzem, hogy kaptam egy lehetőséget az élettől az újrakezdéshez, és nagyon remélem, hogy ezúttal semmi nem rondít bele a boldogságomba.

Lemostam magamról a szappant, megtörülköztem és felvettem a pizsamámat. Amint bebújtam a takaró alá, szemeim azonnal lecsukódtak, és másodpercek alatt mély álomba merültem.
Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, de arra keltem, hogy valaki lefeküdt mellém. Nem volt hozzám túl közel, és így épphogy elfértünk ketten.
Kinyitottam a szememet, és a fél homályban csak Boo gyönyörű, szőke haját láttam.
-Hát te? Nem kéne aludnod?-kérdeztem, és azt hiszem egy kicsit megijesztettem.
-Bocsi, nem akartalak felkelteni! Csak rosszat álmodtam, és rossz volt egyedül!-fordult felém.
-Miért? Mit álmodtál?-tűrtem a füle mögé a szemébe lógó hajtincset.
-Nem lényeg. Hülyeség...
-De engem érdekel!
-Egyedül voltam! Olyan volt, mintha láthatatlan lennék, mintha meghaltam volna. Ott voltál te, anyukám, meg Sam és mindannyian sírtatok. Hiába mentem oda hozzátok, nem láttatok és nem hallottatok! Szörnyű volt!-bújt hozzám, mire én szorosan magamhoz öleltem.
-Nyugi! Ez csak egy álom volt!-próbáltam nyugtatgatni.
-Tudom, de ez akkor is nagyon ijesztő volt! Én tulajdonképpen... meghaltam.
-De ez nem fordulhat elő! Te nem halhatsz meg, maximum ha eljön az ideje! De te csak 16 éves vagy, Boo! Ne is gondol ilyenekre, és próbáld meg elfelejteni ezt a butaságot!
Azért egy kicsit én is megijedtem. Nem élném túl, ha Boo-val történne valami, de ebbe bele sem akarok gondolni!
A hátát simogatva próbáltam nyugtatni, és ez szerencsére elég hamar sikerült is. Viszont olyannyira megnyugodott, hogy elaludt a karjaim között. Igyekeztem úgy kimászni az ágyból, hogy ne keltsem fel, és elértem a célomat. Az egyik fotelhez mentem, és helyet foglaltam benne. Nem szerettem volna, ha Kate reggel együtt talál minket, és esetleg félre érti a helyzetet...
Így ott ültem, takaró meg minden nélkül, de olyan fáradt voltam, hogy ez se érdekelt. Egy ideig figyeltem a békésen alvó Boo-t, de aztán szemeim lecsukódtak és ismét álomba zuhantam.