~23. fejezet~

Sziasztok! Ne haragudjatok hogy nem hoztam tegnap új részt, de edzés volt meg sokat kellett tanulni meg minden, de mára össze hoztam egy új részt! A szünetben nem tudom, hogy mikor fogok új részt hozni, mert mégis csak szünet.
Egyébként hallottátok már a Story Of My Life-ot?? Ha nem azonnal hallgassátok meg! Nagyon-nagyon jó és szerdán jön a videóklip, szóval rekordot kell döntenünk!!
A rész viszonylag hosszú lett, legalábbis hosszabb mint a többi. Szerintem van benne bőven leíró rész, legalábbis próbáltam minél többet bele írni.
Köszönöm a 19 feliratkozót (már majdnem 20!!!) és az előző részhez érkező megjegyzéseket, nagyon jól esnek ezek dolgok! Köszönöm, imádlak titeket!!
Na és akkor én befogtam a számat, majd jelentkezem, ha kész az új rész! Jó olvasást és várom a véleményeket!xx

~Brooklyn szemszöge~23.rész

Reggel, mikor felkeltem, meglepődtem, hogy a kanapén fekszem, de aztán vissza gondoltam a tegnap éjszakára, és így már minden világos volt. Magam mellé néztem, de Harry nem volt ott. Riadtan néztem körbe a helyiségbe, és szemem megállapodott a fotelben alvó fiún. Furcsálltam, hogy ott látom, mert biztos voltam benne, hogy mikor elaludtam, velem volt, és csak nem vagyok olyan kövér, hogy ne férjünk el....

Halkan felálltam, és oda mentem Harry-hez. Elég furcsa pozicíóba aludt el, de annyira aranyos volt, hogy nem volt szívem felébreszteni, így ki is mentem a nappaliból.

A hűtőbe nézve, kutakodtam, hogy mi van itthon, mert szerettem volna meglepetés reggelit készíteni a barátomnak, ha már miattam ilyen kényelmetlenül kellett töltenie az éjszakát.

Szerencsére találtam pár tojást, így feltörtem, és bele tettem a serpenyőbe. Ahogy sülni kezdett, az illata terjedt a levegőbe, és ettől még jobban kezdett korogni a hasam.

-Úristen, de fáj mindenem!-mondta Harry aki igen csak furcs járással érkezett meg a konyhába.

-Miért aludtál a fotelba? Nem fértél el?

-Dehogynem! Simán elfértem, csak nem akartam, hogy anyukád reggel úgy találjon ránk.. Tudod, kicsit félre érthető...

-És te komolyan azért aludtál ott?-kérdeztem meglepődve, de ugyanakkor olvadoztam, hogy milyen figyelmes!

-Aha. Nem lenne túl jó, ha anyukád kidobna!-támaszkodott a konyha pultra, én pedig két keze között álltam, szembe vele.

-Nem tenne ilyet! Legközelebb inkább ébressz fel!

-Nem foglak ezért felkelteni. Aranyos vagy mikor alszol!-nyomott egy puszit a számra, amiből végül egy hosszú csók lett.

-Basszus!-távolodtam el tőle azonnal, mikor megéreztem az égett 'reggelink' szagát.

Gyorsan levettem a tűzhelyről, de persze voltam olyan tehetséges, hogy elégettem az ujjamat. Lüktetett a fájdalomtól, és tiszta vörös lett az egész, de mikor hideg víz alá tettem, enyhülni kezdett.

Harry eközben elővett két tányért, és kettévágta a tojást.

-Jól vagy?-kérdezte aggódóan és megnézte a kezemet.

-Nyugi, túl élem!

-Jó reggelt!-jött be anyu a konyhába.

-Szia!-köszöntünk vissza egyszerre.

-Igazán kedves, hogy rám is gondoltatok!-nézett a reggelinkre.

-Bocsi! De ha akarod megkaphatod az enyémet!-ajánlottam fel.

-Nem kell. Azt hiszem jobban járok, ha csinálok magamnak, az legalább nem lesz égett!

-A baj az, hogy nem csak a tojás égett!-mutattam fel az ujjamat.

-Nem is te lennél!

-Kösz!-vágtam le magam az egyik székre, és megállapítottam, hogy ez nem az én napom.

És ez még csak a kezdet volt. Mikor neki kezdtem a tojásomnak, leettem a pizsamámat, bele szúrtam a villát a nyelvembe, és elharaptam a számat. Persze a fogmosást se tudtam anélkül elintézni, hogy ne legyen olyan a fölsőm, úgyhogy a pizsimet két hatalmas folttal együtt tettem be a szennyesbe.

Harry csak röhögve nézte a bénázásomat, én pedig szintúgy nevettem a szenvedésén. Bárhogyan ült, mindenhogy fájt a háta, és állandóan nyöszörgött.

-Harry, neked mitől fáj a hátad?-tette szóvá anyu.

-Azt hiszem nem túl egészséges egy fotelbe aludni!-válaszolt.

-Ezt értenem kéne?-nézett kettőnkre, mire megráztuk a fejünket.

Gyorsan felszaladtam a szobámba, és valami normális ruha után néztem. Egy nyomott mintás pólóra, és a fekete cica nacimra esett a választás, mivel ma úgy is itthon maradunk, fölösleges valami kényelmetlen darabot magamra rángatni. A hajamat kifésültem, és a tükörbe nézve késznek nyilvánítottam magamat.

-Brook, én elmentem!-nyitott be a szobámba anyu.

-Hova mész?

-El sem tudod képzelni, hogy mennyi papír munka van még hátra! Talán még a fele sincs kész!-sóhajtott, és tudtam, hogy már kezd elege lenni az állandó ügyintézésből.

-Rendben! Szerintem mi itthon leszünk, de aztán kitudja. Majd meglátjuk, hogy alakul. Szia!-nyomtam egy puszit az arcára, és már ott sem volt.

Az egyik polcomhoz léptem, melyen különböző CD-k sorakoztak, ABC-sorrendbe. Átnéztem őket, de igazából egy sem volt, amit nagyon szeretnék. Egytől-egyik nagyon régiek és több mint a fele apué volt, így az én kedvenceim nincsenek is benne. Meg aztán ebben a modern világban szerintem nem sokan hallgatnak CD-t, hiszen az internetről bármit le lehet tölteni, és ezt én is így szoktam. A telefonom tömve van zenékkel, úgyhogy azokat futottam át a szememmel. De aztán rájöttem, hogy nem az enyémben kéne kutakodni, hanem Harry-ében.

Lementem a nappaliba, és szerencsére a fiút ott találtam. Tudom, hogy bunkó dolog, de kikaptam a kezéből a telefonját, és a zenéit kezdtem el nézegetni. Ahogy elnéztem egyik sem volt túl friss, és ez is csak azt támasztja alá, hogy tényleg régen hallgatott zenét...

-Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz?-kérdezte végül Harry, mikor már egy ideje a telójába voltam bújva.

-Csak a zenéket néztem. Ne aggódj, nem úszod meg!

-Boo... és mi van akkor, ha én ezt nem akarom?

-Egyáltalán nem érdekel! Mármint engem érdekelne, de a tanárok nem fogják megkérdezni, hogy neked épp mihez van kedved, és nem lóghatod el az ének órákat egy zenei suliba! De ha akarod, akkor felőlem szenvedhetsz ott is, ha nem akarsz most túl leni rajta!-vontam vállat, majd vissza adtam a telefonját, és leültem a fotelbe.

-Nehogy már ezért dühös legyél rám!

-Egyáltalán nem vagyok az! Ismerhetsz annyira, hogy tudd, én semmit nem erőltetek. Csak segíteni akartam, de nem muszáj elfogadnod!

-Ajj, a fenébe is igazad van! De egyedül nem fog menni...

-Ki mondta, hogy egyedül kell csinálnod? Én segítek, de ahhoz neked is foglalkoznod kell a dologgal és akarnod kell!

-Köszönöm!-ült le a karfára, majd egy lágy csókot nyomott a számra.

-Imádom az ilyen köszönet nyilvánításaidat!-nevettem el magamat, majd újra a kezembe vettem a telefonját.

Nem tudhatom, hogy milyen érzés lehet ez neki, de az biztos, hogy nagyon szomorú. Akárhogy is próbálja leplezni, a szeme mindent elárul. Az ember sok mindenhez kötődik, és mindennek oka van. Neki pedig a zene jelent sokat... vagyis csak a fájdalmat jelenti számára. De ezen muszáj változtatnunk! Újra meg kell találnia az örömöt az éneklésben!

Tegnap sikerült kieszelnem egy tervet, hogy ezt hogyan is lehetne elérni, és talán sikerül megvalósítanunk.

-Na figyelj! Most kapsz egy kis engedményt! Válassz ki egy számot és azt hallgasd meg egyszer vagy kétszer vagy ahányszor akarod, tök mindegy! Hallgathatsz többet is, és ha lehet valami olyan zenét, ami közel áll a szívedhez! Próbáld meg feleleveníteni az emléket, ami hozzá fűződik, ha gondolod el is mesélheted, de nem muszáj! Oké?-vázoltam fel a tervemet, ő pedig egy aprót bólintott.

Vissza adtam neki a telefonját, és pár pillanat múlva megszólalt egy szám. Lassú, de ugyanakkor egy gyönyörű szám volt. Nem tudom pontosan, hogy mi volt, de nem kérdezősködtem. Csak az arcát figyeltem, melyről fájdalom tükröződött. Bátorításképpen megszorítottam a kezét, és ő is hasonlóképpen cselekedett. Folyamatosan az összekulcsolt ujjainkat nézte. Talán ennek az volt az oka, hogy nem akart a szemembe nézni vagy esetleg a könnyeit próbálta vissza fojtani. De úgy a dal közepénél, mesélni kezdett:

-Ezt a dalt, kiskoromba rengetegszer hallottam. Ez volt anyu kedvenc száma, mert apu akkor csókolta meg először, mikor ez a dal szólt. Az esküvőjükön is erre vonult be, nem a szokásos uncsi dallamokra. Rengeteg képet láttam a nagy napjukról. Olyan boldogak voltak mind a ketten, és anyu olyan gyönyörű volt... Sokszor elmesélte a találkozásukat, az esküvőt, meg az életüket, amikor még nem volt gyerekük. De mindig azt mondta, hogy sokkal jobb velünk, mert előtte üres volt az élete, mi pedig tele töltöttük vidámsággal... Mindig mosolygott, még akkor is ha nehéz napja volt. Sosem volt igazán dühös ránk, egyrészt mert nem is voltunk olyan rosszak, másrészt pedig, mert imádott minket!

Ahogy felidézte az emlékeket, könnyei megeredtek, és a sós cseppek a kezünkre estek. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, de talán jól tettem hogy hallgattam. 

Rossz volt őt ismét sírni látni, de azt hiszem jó, hogy most kiadja magából az érzelmeit, így talán később már nem lesz vele gond. Tudom, hogy már nagyon sokat sírt az anyukája miatt, de szerintem ezzel semmi gond nincs. Egyáltalán nem tartom kínosnak, ha egy fiú sír. Sőt inkább büszke lehetne rá, amiért van bátorsága megmutatni az érzéseit, és nem szégyenli.

Rengeteg számot hallgattunk meg a nap folyamán, némelyiket többször is. Harry-t végig szomorúnak láttam, de a végére kezdett javulni a helyzet. Könnyebben beszélt a múltról, és a fájdalomnak már csak halvány jelei voltak. Könnyei is eltűntek, és már a kezemet sem szorította olyan erősen.

Elértem a célomat, mert én pontosan ezt szerettem volna. Hogy enyhüljön a fájdalma, és így talán könnyebben megy majd az éneklés is neki. 

A félelmünk ellen küzdeni kell, akármilyen nehéz is. Hihetetlenül büszke vagyok Harry-re, amiért képes volt végig csinálni az ötletemet. 

Bevallom, én sem hittem benne, hogy ez javíthat a helyzeten, csak reménykedtem. Még van bő egy hetünk a suliig, addigra szerintem simán meglesz, bár nem akarom elszólni magamat.

Miközben a zenéket hallgattuk, olyan sokáig tartott, hogy képtelenek voltunk egy helyben maradni, és rengeteg pozícióban terültünk el a szoba különböző pontjain. 

Legvégén Harry a kanapén ült, én pedig ölébe hajtva a fejemet feküdtem az ülőalkalmatosságon. 

Nem tudom mennyi zenét hallgattunk meg, de nem ez volt a fontos. Elment vele az egész napunk, de megérte, mert segíteni tudtam Harry-nek. Igaz, az anyukáját nem lehet pótolni, de bízok benne, hogy mi megtudjuk adni neki azt a szeretet... 

-Köszi, hogy velem voltál egész nap és hogy segítettél nekem!-mondta kedvesen és közben cirógatta az arcomat.

-Nem kell megköszönni! Bármit megtennék azért, hogy egy kicsit jobban érezd magad, és ez semmiség volt. Örülök, hogy segíteni tudtam.

-El sem tudod képzelni, hogy milyen sokat! Bár még mindig akadnak kételyeim.

-Nyugi, ezzel még nincs vége. Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy milyen hangod van, és lesz is rá alkalmad, hogy ezt megmutasd!

Halványan elmosolyodott, és közben egy pillanatra sem engedett volna el, amit nem is bántam. Egyik kezével az enyémet fogta, másikkal pedig   az egyik haj tincsemmel játszott, és közben folyamatosan néztük egymást.

Gyönyörű zöld szemei engem figyeltek, és egyszerűen elvesztem a gyönyörű tekintetben. Ez a szem pár már több mint két hónapja színessé teszi a mindennapjaimat. Mikor bele nézek a boldogságot látom benne, és mellette nem tudok rossz kedvű lenni. Még ha a szám lefelé is görbül, belül biztosan boldog vagyok, hogy egy ilyen csodálatos barátom van!