~7. fejezet~

Sziasztok drága olvasók! Meg is hoztam az új részt, ami szerintem elég rövid lett, de most ez így sikerült. Köszönöm az előző részhez érkező megjegyzéseket, ehhez is nagyon várom őket! Követező rész akkor lesz, ha megírtam. Nincs komment határ, és nem is lesz, de ennek ellenére mindenkit megkérek, aki elolvasta, hogy írjon egy megjegyzést! Előre is köszönöm! És akkor én abba is hagytam a szövegelést... Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Bevallom először egy kicsit tartottam tőle, hogy Harry eljön hozzánk, de aztán úgy voltam vele, hogy végülis tökmindegy... Elvégre már mindent elmondtam Neki, úgyhogy gondolom tudja, hogy mire számíthat.

Ahogy beléptünk az ajtón, a megszokott látvánnyal találtam szembe magamat. Anyu a kanapén feküdt, betakarózva és a tv-t bámulta. Mindketten köszöntünk Neki, és ő fel se nézve vissza köszönt. Mintha csak tök természetes lenne, hogy valaki haza jön velem... 

-Látod?! Erről beszéltem!-mondtam csalódottan, bár már hozzá vagyok szokva ehhez az érzéshez.

Mindennap abban reménykedem, hogy egyszer haza jövök, és úgy köszönt mint régen. Ugyanolyan szeretettel ölel meg, vagy csak az elég lenne, ha megölelne, akár érzelem mentesen is. Hogy végre érezzem az illatát, és biztonságba tudjam magamat a karjai között... Elvégre a remény hal meg utoljára..

-Ismerős-tette le azt a sok papírt az asztalomra Harry.

-Mivel akarsz kezdeni?-fordultam felé, és átnéztem a lapokat.-Matek, föci, biosz, angol... esetleg töri?

-Egyik rosszabb, mint a másik!-sóhajtott.

Találomra kikaptam az egyik papírt... Angol volt. Ez még egy szerencsésebb dolog volt, az még egészen ment neki. A föci, biosz és töri még úgy ahogy, bár itt nagyon sokat kellett magyaráznom, de azért nagyjából képben volt... Viszont a matek az katasztrófális volt. 

-Oké... Kezdjük ott, hogy melyik volt az a pont, mikor elvesztetted a fonalat?!

-Körülbelül úgy ötödikben-vágta rá gondolkodás nélkül, én pedig megrökönyödve néztem rá.

-Akkor már tudom, hogy miért vagy ennyire sötét a matek terén! Még az alapokat sem tudod...

-Persze, hogy nem! Éppen ez a bajom...

-Várj egy pillanatot! Megkeresem a régi tankönyveimet!-mentem át apu dolgozó szobájába, amit most már csak amolyan raktárként használunk.

5 tankönyvvel tértem vissza, és a legelsőt fellapoztam a legelejénél, és magyarázásba kezdtem. Azért egy kicsit könnyebb dolgom van, mivel a matekból jó vagyok (annak ellenére, hogy utálom), így abból mindent tudok. Viszont elég nehéz volt fel eleveníteni a régi tananyagot. Törtek és azokkal való művelet, plusz, mínusz számok, geometria, sok-sok szabály és annál is több számolás, hatványozás és még sorolhatnám...

-Ezt képtelenség egy nap alatt megtanulni!-csapta be a 6-os könyvet Harry.

-Legalább csak az ilyen nagyon alap dolgokat tanuld meg, kérlek! Akkor már minden sokkal könnyebb lesz!-vettem vissza az 5-es könyvet.-Nézd csak meg! Mindenbe van összefüggés!

Kinyitottam az idei könyvet is és egymás mellé tettem a kettőt. körülbelül 2 órán keresztül folyamatosan csak mondtam, mondtam és mondtam... 

-Most már valamennyire érted?-tettem fel újra a már agyon ismételt kérdést, és csak reménykedni tudtam, hogy kivételesen más választ kapok, mint eddig.

-Hát... Csak nagyjából. Talán egy kettest megtudnék írni...-gondolta át a dolgokat.

-Mindegy, ma úgyis péntek van. Előttünk van a hétvége... Hétfőre mindent tudni fogsz!-dobtam az asztalomra a könyveket.

-Ha egyáltalán túlélem!

-Persze, hogy túléled! 

-Honnan tudod?

-Mert én azt mondtam és kész! Téma lezárva. A tanulásba még senki nem halt bele, viszont éhségbe igen. Kérsz te is valami kaját?-indultam az ajtó felé.

-Aha-állt fel ő is, és lementünk a konyhába.

Ahogy sejtettem anyukám már nem volt lent, így arra következtettem, hogy alszik. Vagyis lehet, hogy csak próbál, mert elég gyakran előfordul, hogy a sírása miatt én is képtelen vagyok pihenni.

-Rántotta?-vettem elő pár tojást a hűtőből.

-Jöhet!-bólintott mosolyogva, és láttam rajta, hogy nagyon el van fáradva.

A hétvégén kemény két napnak nézünk elébe, de a jó ügy érdekében bármit megteszek. Legalább most csinálok is valamit az itthon ücsörgés helyett. Harry egy nagyon kedves fiú, és megérdemli, hogy sokra vigye az életbe. Bűn lenne, ha nem használná ki a tehetségét. A memóriája tökéletes, ha akar, akkor nagyon gyorsan megtud tanulni bármit és elsőre elmondja szinte hibátlanul. A matek az már más kérdés, ahhoz tényleg kell egy kis logika, bár szerintem ő ezzel is rendelkezik, csak egy kicsit jobban kéne igyekeznie.

Viszont abban biztos vagyok, hogy nem fog teljes mértékbe megváltozni miattam. Így is hatalmas dolog, hogy belátást nyerhettem a múltjába. Most bele kezdett a tanulásba, de az biztos, hogy szín ötös nem lesz, már csak a lustasága miatt sem. Meg azért elég nehéz 2 hónap alatt minden lemaradását bepótolnia, még akkor is, ha segítek neki mindenben.

-Nem akarok válogatós lenni, de az égett rántottát nem szeretem annyira...-zökkentett ki a gondolataimból.

Azonnal lenéztem a serpenyőre, és tényleg egy kicsit túlsütöttem a tojást... Gyorsan levettem a tűzhelyről és megpróbáltam úgy kiszedni két tányérra, hogy ne égessem szét a kezemet.

-Ami elégett azt szedd le róla, majd kidobom!-raktam le a tányért Harry elé, aki már az étkező asztalnál ült.

-Köszi!-mosolygott rám ismét.

-Szánalmas egy osztálytársaink vannak, nem!?

-Ne is mond! Komolyan nem értem, hogy Emma mit gondolt!-utalt a tesi órára.

-Lelki szemei előtt már látta, amint felkapod őt a karjaidba, és mindenen keresztül rohanva igyekszel vele az orvosi szoba felé. Majd miután túlélte ezt a szörnyű balesetet a többiek irigykedő pillantásokat lövellnek felé, amiért a titokzatos új fiú ,,megmentette" az életét.

-Befejezted?-kérdezte egy a szája szélén megbújó mosollyal.

-Én csak válaszoltam a kérdésedre!-feleltem védekezően.

-Mikor ment el apukád?-terelte el egy kicsit komolyabb dologra a témát.

-Már több, mint másfél éve....

-Azóta egyedül vagy?

-Hát tulajdonképpen igen... És a baleset az mikor történt?

-Már majdnem négy éve... Azóta már 8-9 helyen laktunk... 

-Bele sem akarok gondolni, hogy milyen lesz, mikor már nem lesz itt velem...-szomorodtam el azonnal, ahogy bele gondoltam milyen kevés idő is ez a 2 hónap.

-Végülis feltalálták a telefont...

-Igen, de az mégis csak más... Attól még a suli ugyanaz lesz, mint régen. 

-Nem csak te maradsz egyedül... Én is egyedül leszek az új helyen.

-És mi lesz akkor, ha elvégezted a gimit? Ha betöltöd a 18-at, és te döntesz a sorsodról? Haza mész a barátaidhoz?

-Ez nagyon nehéz kérdés, Boo. Mielőtt ide jöttünk, biztos voltam benne, hogy ezt fogom tenni, de most már őszintén fogalmam sincs... Már pár óra alatt, így össze barátkoztunk, akkor mi lesz hetek múlva? A régi barátaim már biztosan megváltoztak. Négy év az rengeteg idő, és már nagyon régen nem beszéltem velük. Ők is gimnazisták lettek, valószínűleg már mind külön utakon járnak, de eddig csak ők voltak nekem, és nem akartam bele törődni, hogy engem már valószínűleg elfelejtettek. Most viszont már te is itt vagy. Nem tudom megjósolni, hogy mi lesz velünk, de elképzelhető, hogy vissza jövök ide.

Elgondolkoztam azon, amit mondott. Igen, tény és való, hogy az emberek változnak. Senki nem marad olyan, mint amilyen általános iskolás korában volt. A gimiben új barátai lesznek, akik új tulajdonságokkal ruházzák fel az embert, vagy esetleg teljesen megváltoztatják.

Csak vegyünk példának engem. Általános iskolában egy mindig mosolygó, állandóan nevetgélő lány voltam. Ha valaki rám nézett, már attól jó kedve volt. Mindenhez pozitívan álltam hozzá, imádtam színes ruhákba járni, szinte nem is volt rajtam soha fekete/fehér/szürke ruha. És most mi vagyok?! Egy lelki roncs... Apu távozása óta nem voltam soha igazán boldog. A ruhatáram szürke ruhákkal bővült, az élénkeket szinte már elő sem veszem. Nem merek a jövőre gondolni, mert úgy vagyok vele, hogy úgy is csak minden rosszabb lesz. Megváltoztam és sajnos nem jó értelemben. 

-Holnap jössz hozzánk, vagy jöjjek én?-kérdezte a fiú, mikor befejezte a vacsorát.

-Szerintem gyere te. Nem akarom átcipelni az összes cuccot...-gondoltam vissza a rengeteg könyvre, ami most szana-szét hever az asztalomon.  

-Oké, akkor szerintem tíz körül jövök. Az jó Neked?

-Persze!-mosolyodtam el halványan.

-Rendben. Szép álmokat és köszi mindent.

-Neked is. És nincs mit. Természetes, hogy segítek Neked!-szorítottam meg gyengén a kezét, majd miután felöltözött, kinyitottam az ajtót.

-Szia!-lépett ki a nyílás zárón.

-Szia!-búcsúztam el, majd mivel nem akartam, hogy megteljen hideg levegővel a lakás, becsuktam az ajtót.

A konyhába lépve gyorsan elpakoltam, majd fáradtan felmentem a szobámba. Egy gyors zuhany után, az ágyba dőlve magamra húztam a takarót, de mielőtt lehunytam volna a szemeimet, tekintetem az órára vándorolt. Pontosan 23:58-at mutatott. 

Úgy érzem a mai napon volt értelme iskolába menni. Harry megnyílt előttem, és végre Nekem is volt kivel beszélnem. Most már még inkább azon a véleményen vagyok, hogy az osztálytársaim szörnyűek, kivéve egyetlen egy embert, akire ha csak pár hétig is, de számíthatok. Pár óra alatt egy szorosnak mondható kötelék alakult ki köztünk, ami azt hiszem megmagyarázhatatlan, de igaz. Két vadidegen ember megkedvelte egymást egyetlen nap alatt, úgy hogy azelőtt egymásra sem bírtak nézni. Furcsa az élet, az egyszer biztos. Viszont egyben kegyetlen is. 2 hónap. Úgy látszik nekem csak ennyi boldogság jut a gimnazista éveimben.