~8. fejezet~

Sziasztok, Drága olvasók! Sokára ugyan, de meghoztam az új részt. Kicsit rövidke lett, de ez most így sikerült. A következő részt már elkezdtem írni, holnap vagy holnapután szerintem kész is leszek vele, de nem ígérek semmit. Azt hiszem most nincs több mondanivalóm... Jó olvasást!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

A hétvége nagyon gyorsan elment. Egész végig tanultunk, vagyis inkább csak én. Boo iszonyú sokat segített, és most már elértem arra a szintre, hogy értem a matekot. Ha nem is vagyok 100%-os a tudásomban, azért sík hülye sem vagyok. Az eszem mindig is megvolt a tanuláshoz, viszont a szorgalmam az egyenlő a nullával. De Brooklyn felnyitotta a szememet, hogy ez így nem mehet tovább. Gondolnom kell a felnőtt életemre, mert muszáj hogy vigyem valamire az életben. Anyu mindig is azt szerette volna, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek. Ez pedig csak jó jegyekkel valósítható meg. Hiányzik a nővérem és édesanyám... Olyan üres nélkülük az életem. Ráadásul apu sincs velem és talán ez még jobban megvisel. Hiszen ő életben van, de mégis olyan, mintha egy teljesen más bolygón élne. Csak utazgat össze vissza, de olyan mintha nem lenne lelke. Mintha anyu és a testvérem kitépték volna a szívét, és magukkal vitték volna. 

Most van Boo, és tudom, hogy rá számíthatok... De csak 2 hónap... Minden egyes percet ki kell használnunk. Élni kell a lehetőséggel, hogy most van valaki, akiben megbízhatok. 

Ezért is jöttem el reggel hozzájuk, hogy együtt tudjunk menni aka suliba. Mikor kilépett az ajtón, eléggé meglepődött, hogy a kapujukba várok rá.

-Hát te?-adott hangot gondolatának.

-Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt suliba.

-Oké!-mosolygott, majd amint bezárta az ajtót, mellém lépett, így együtt indultunk el a csendes utcán.

-Egész éjszaka alig aludtam valamit... Utálom a vihart...-mérgelődtem, miközben egy hatalmasat ásítottam.

-Én is utálom. De annyira fáradt voltam, hogy ha akartam volna sem tudtam volna fent maradni. Ahogy lefeküdtem, azonnal bealudtam.

-Bocs, hogy elvettem a hétvégédet...

-Ne hülyéskedj! Egyrészt amúgy sem csináltam volna semmit az otthon ücsörgésen kívül. Másrészt meg amúgy is segítettem volna. 

-Köszi!-vetettem rá egy hálás pillantást.

-Remélem nem felejtettél el mindent. Törivel kezdünk, és elég nagy a valószínűsége, hogy te felelsz. 

-Szerintem a négyes simán meglesz!-gondoltam vissza az anyagra.

-Ne a négyesre hajts, hanem az ötösre!

-Hát nem hiszem, hogy az menni fog. De próbálkozom.

Mikor a suliba értünk, minden osztálytársunk tekintete ránk szegeződött. Persze, mi nem is figyeltünk rájuk, csak tovább beszélgettünk. Leültünk az utolsó padba, ahol eddig Boo egyedül ült.

Brooklyn hitt bennem, és ezt én valahogy meg szerettem volna hálálni. Még pedig azzal, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem volt fölösleges az a két és fél nap folyamatos tanulás. Ahogy mondta, tényleg én feleltem és csodák csodájára sikerült össze hoznom egy ötöst.

Aztán jött a neheze: matek. A tanár egy köteg lappal lépett be, és ebből tudtuk, hogy dolgozatot írunk. Szörnyen izgultam, és megpróbáltam felidézni minden szabályt, és többé-kevésbé sikerült is. Az első fele könnyű volt a feladat lapnak, viszont egyre csak nehezedett. Minden erőmmel azon voltam, hogy vissza emlékezzek Boo szavaira. 

A tanár óra végére ki is javította őket, és szinte az örökké valóságig tartott, amíg végre én is a kezem közé kaptam. Félve néztem le a lapra, ahol egy bizonyos szám díszelgett.

Boo-ra néztem, aki mosolyogva nézett vissza rám. Megszorította a kezemet és ezt mondta:

-Nem ismertem Anyukádat, de most biztosan nagyon büszke lenne rád!

És teljesen igaza volt. A matek soha nem volt az erősségem, négyesnél jobbat soha nem írtam. De most mégis sikerült. Brooklyn-nak köszönhetően sikerült megírnom ötösre. Mérhetetlenül boldog voltam és csak az járt a fejemben, hogy vajon anyu lát-e engem valahonnan. Abban biztos vagyok, hogy velem van. Ha máshol nem is, de a szívemben biztosan. 

Nem volt hiába, hogy az egész hétvégénk elment a tanulással, mert elértem a célomat. 3 nap alatt gyökeresen megváltozott az életem. Van egy ember, akivel tudok beszélgetni, és rájöttem, hogy akár hol is vagyok, akár mennyire is egyedül vagyunk, muszáj tanulnom, mert apu munkája miatt nem szabad a jövőmet tönkre vágni egy rossz bizonyítvánnyal, esetleg bukással. Gondoskodnom kell a jövendőbeli dolgokról, hogy ne érjen rossz meglepetés. 

-Nélküled ez nem ment volna!-öleltem meg Boo-t a kicsöngetés után.

Azt hiszem egy kicsit meglepődött a tettemen, de képtelen voltam megállni. Végül ő is vissza ölelt, és végig simított a hátamon.

-Én csak segítettem egy kicsit, de magadnak köszönd. Hiszen te tanultál meg mindent!-mondta.

-Az lehet, de te tanítottál!

-Ha gondolod, ma is átjöhetsz, hogy tudjuk megint együtt tanulni-ajánlotta fel.

-Miért nem jössz te hozzánk?-kérdeztem.

-Mehetek?-kérdezte bátortalanul.

-Miért ne jöhetnél?

Nem értettem, hogy miért kérdezi. Hiszen apukámról tudja, amit tudni kell. Semmi rejtegetni valóm nincs...

-Nem tudom... Talán hátha van olyan amit nem szeretnél, hogy lássak...-sütötte le a szemét.

-Mire gondolsz?

-Esetleg fényképek... régi emlékek... vagy nem szeretnéd, hogy találkozzak apukáddal...

-Ne hülyéskedj már, Boo! Te is megengedted, hogy elmenjek hozzátok! Az egész házunkba nincsenek is képek, csak az én szobámba egy-kettő, de azokat szívesen megmutatom. Emlékeim pedig nagyon nincsenek is... Csak anyukámtól pár dolog. Apukám meg szerintem ugyanúgy fog viselkedni, ahogy anyukád...

-Milyen aranyos! Már becenevet is találtak egymásnak!-játszotta meg magát az egyik kedves osztály társunk, Emma, aki az első nap után eljött hozzánk.

-Fogd be a szádat, mert ha én fogom be, az fájni fog!-szóltam neki oda.

-Úgy se mersz megütni egy lányt!-fonta karba a kezeit, és amolyan ,,ha-harc-hát-legyen-harc" tekintettel nézett rám.

-Lehet, hogy ő nem, de én igen!-csattant fel Brooklyn.

-Milyen vadmacska lett a kis cicamicából...-provokálta tovább Emma Boo-t.

-Most legszívesebben megtépnélek, de nem szeretnék lealacsonyodni a te szintedre!-mondta megvetően, és láttam rajta, hogy tényleg képes lenne neki esni.

Ekkor oda lépett Emma három csatlósa is, így most már ők voltak fölényben.

-Na, mesélj! Milyen a mi szintünk?!-kérdezte az egyik ribanc.

-Ha most elkezdeném sorolni, még körülbelül fél évig itt állnánk-védte folyamatosan az igazát Boo.

-Ugyan kérlek! Nehogy azt hidd már, hogy te jobb vagy nálunk!-mutatott először a Boo-ra, majd magukra Emma.

-És ti miben vagytok jobbak? Brooklyn legalább nem rakja ki azt, ami nincs. Emma könyörgöm! Mit gondolsz nem feltűnő egy kicsit, hogy zoknikkal tömködött ki?-szóltam közbe, mert ezt már nem hagyhattam annyiban.

-És akkor mi van? Érdekes, értem még így is döglenek a pasik!

-Igen?! És melyik? Mert akkor szólni kéne, hogy menjenek el szemészhez!-vágott vissza Boo.

-Ne hogy azt hidd már, hogy vicces vagy!

-Miért te talán az vagy? Csak a kinézeteden, meg a tanulmányi teljesítményeden lehet röhögni! 

-Nem lehet mindenki olyan stréber, mint te! És úgy látszik fertőző!-siklott Emma tekintete rám.

-Attól még, mert van egy kis eszünk, nem vagyunk stréberek!-mondtam.

-És ha az lennénk akkor mi van? Mi legalább visszük valamire és nem a sarkon állva kéregetjük a pénzt egy kis extra szolgáltatás ellenében!

-Mindenki a helyére megy, most!-vágta be az ajtót a történelem tanárunk.

Emma-ék sértődötten kullogtak a helyükre, mi pedig önelégülten néztünk utánuk.

-Azt hiszem mi nyertük!-súgtam Boo fülébe.

-Harry, lennél szíves abba hagyni a sutyorgást? Ha nem zavar órát tartanék!-kiabált idegesen a tanár, és ezzel kezdetét vette egy újabb óra.