~9. fejezet~

Sziasztok! Meghoztam Nektek az új részt! Igen, van benne egy idő beli ugrás, de csak egy pici, melynek oka, hogy nem akartalak untatni titeket. Lehet, hogy egy kicsit szomorú lett ez a rész, meg eddig nem is volt túl sok boldogság ebben a blogban, de majd mindennek eljön az ideje. Azt hiszem ennyi lett volna a mondandóm. Jó olvasást és várom a véleményeket!xx

~Brooklyn szemszöge~ (két héttel később)

Már csak másfél hónapunk maradt. Ez a két hetünk elment tanulással, és Harry-nek mindenből sikerült felhoznia az átlagát legalább négyesre. Az idő csak úgy rohant és sorra írtuk a téma zárókat, összefoglaltunk, és megkaptuk a félévi jegyünket. Én mindenből ötöst kaptam, Harry-nek sikerült felhoznia mindent legalább négyesre. És ahogy az lenni szokott a félévi bizonyítvány kiosztásával megkezdődött az egy hetes sí szünet.

Amíg mások elutaztak külföldre, hogy a hobbijuknak hódoljanak, addig mi a szobánkba ücsörgünk, és vissza számolunk. Merthogy kitaláltunk egy tervet. Meguntuk már, hogy a szüleink nem törődnek velünk, úgyhogy cselekednünk kell!

-Három, kettő, egy!-nyomtuk ki, majd leszaladtam a konyhába, ahol anyu ücsörgött.

-Szia-köszöntem, de ő fel se nézett a laptopjából.

Egy kicsit vártam, hátha valami fontosat olvas, és majd utána esetleg rám szán pár értékes percet az életéből, de ez nem következett be. Ezzel már sikerült is felhúznom magamat, ezért dühösen oda mentem, és lecsaptam a készülék tetejét.

-Mit képzelsz magadról?-kérdezte felháborodva. (Jé! Úgy látszik, így már képes figyelni rám.)

-Ha esetleg nem tudnád, figyelmeztetnélek, hogy van egy lányod, akivel törődnöd kéne!-vágtam azonnal a közepébe.

-Na ne mond?!-kérdezett vissza cinikusan.

-Komolyan csak ennyit tudsz mondani? Mióta apu elment, hozzám se szólsz! Nem veszed észre, hogy teljesen egyedül vagyok?

-Ahogy elnéztem, megvagy te nélkülem is, azzal a fiúval!

-Azt hittem már az sem tűnt fel!

-Nem vagyok se vak, se süket!

-Csak gondoltam mondanál pár dolgot...

-Mire gondolsz?

-Tudod más anyuka aggódik a gyerekéért, és esetleg figyelmezteti a veszélyekre!

-Most komolyan azt akarod, hogy felvilágosítást tartsak?

-Nem! Csak azt, hogy törődj velem! Hogy érdekeljen az, hogy mi van Velem! Attól még, hogy apu elment, én itt vagyok! Nekem ugyanolyan nehéz feldolgozni, mint Neked!

-Na persze! Nem tudsz te semmit!

-Dehogynem tudok! Tudom, hogy apu miért ment el! Tudom, hogy soha nem szeretett minket!

-Nem hát! Csak a másik családját!

-Miről beszélsz??

-Jajj, tényleg! Szegény pici Brooklyn-nak ezt nem lett volna szabad elmondanom, mert még a végén még jobban összetörik a pici lelke! Mit gondolsz, hol volt a te apád, mikor azt mondta, hogy üzleti útra megy?! 

Fájt amit mondott... Egyenesen égette a lelkemet.... Szóval még annál is több hazugság van az életemben, mint én azt gondoltam.

-És akkor te még is minek vagy ennyire megviselve, ha tudtál róla?-tettem fel a kérdést.

-Nem tudtam. Csak mikor megmondta!-vont vállat hanyagul, majd vissza kapcsolta a laptopját.

-És én erről mégis miért nem tudok?

-Így is ki kellett fizetnem neked a dili dokit! Ha ezt tudtad volna, még több pénz oda veszett volna, erre a marhaságra! És csak azért, mert te nem vagy képes feldolgozni ezeket a dolgokat...

A könnyek marták a szememet, de nem engedhettem, hogy lássa a gyengeségemet. Egyre nagyobb fájdalom nehezedet a szívemre, és fogalmam sem volt, hogy erre mit reagálhatnék.

-Jajj nehogy most elkezdj nekem itt bőgni!-nézett rám lesajnálóan.

-Csak tudnám mit tettem, amiért ezt érdemlem!

-Miattad ment el! Fogd már fel a csökött agyaddal! Ha te nem vagy, akkor még mindig együtt vagyunk! Mindent tönkre tettél, te idióta! El kellett volna vetesselek, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok!

Itt aztán tényleg össze törtem. Tulajdonképpen kiderült, hogy az anyám utál. Azt hiszem talán soha nem is szeretett... Egy hazugság az egész életem. Én csak egy hatalmas nagy hiba vagyok. Soha nem szabadott volna megszületnem..

Felrohantam a szobámba, és miután bevágtam az ajtómat, a könnyeim utat törtek maguknak. Az éjjeli szekrényemre néztem, ahol egy családi fotó volt. Dühösen neki vágtam a falnak, így az apró darabokban hullott a szőnyegemre. Az ágyamra dőltem, fejemet a párnába fúrtam és csak úgy ömlöttek a könnyeim. 

A telefonom csörgésére lettem figyelmes, és a készülék után nyúlva megnéztem a képernyőt. Harry hívott.

-Képzeld! Sikerült! Neked hogy ment?-szólt bele boldogan, mikor felvettem.

-Szörnyen!

-5 perc-mondta komoran, és tudtam, hogy sikerült elrontanom az örömét.

A kezemben lévő készüléket kikapcsoltam, bár nem tudom, hogy mégis ki keresne engem, de azért biztosra akartam menni. Semmi kedvem nem volt bárkivel is beszélgetni, Harry-n kívül.

Az ígért idő után csöngetést hallottam, és mivel tudtam, hogy anyám úgy se fog ajtót nyitni, így levonszoltam magam.

Amint Harry belépett, azonnal a nyakába ugrottam. Könnyeimmel a pólóját áztattam, és mikor egy pillanatra felnéztem, megláttam, hogy valaki más is jött, de abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki az.

Majd elengedtem, és félkézzel átölelve egymást, felmentünk a szobámba. Lefeküdtünk az ágyamra és minden egyes részletet elmondtam neki, ő pedig együttérzően hallgatta végig a dolgokat.

-Nem hiszem, hogy komolyan gondolta!-próbált meg vigasztalni.

-Én is ezzel próbáltam nyugtatni magam, de ilyet nem mond az ember csak úgy! Egyszer talán kicsúszik a szádon, de nem ennyiszer!

-Boo, annyira sajnálom!-húzott magához még közelebb.

-Ne haragudj, hogy elrontottam az örömödet! Inkább mesélj, hogy mi volt Nálatok!

-Ne mondj ilyen butaságokat! Örülök, hogy elmondtad és nem fojtottad magadba!... Biztos hogy elmondjam? Nem akarom, hogy még rosszabbul érezd magad...

-Ezzel legalább le tudom kötni a gondolataimat, és nem érzem rosszul magam. Inkább egy kicsit jobban, amiért egyikünknek sikerült.

Egyébként az eredeti tervünk az volt, hogy végre eléjük, hogy figyeljenek ránk a szüleink, és hogy újra olyan legyen a kapcsolatunk, mint azelőtt. Mert hiába, egyszer eljön az a nap, mikor Harry-ék elmennek, és akkor egyedül leszünk. Újra.

-Szokásához híven, a laptopján dolgozott, de mikor szóltam neki, hogy szeretnék vele beszélni, akkor felfigyelt rám. Elmondtam Neki az összes gondolatomat, a bajomat, a bánatomat... Egyszerűen mindent, ami felhalmozódott bennem az elmúlt időszakban. Hosszú ideig csendben gondolkozott, majd megölelt és azt suttogta a fülembe, hogy sajnálja, és hogy ezentúl minden olyan lesz, mint régen-már amennyire ez lehetséges. Végre újra éreztem azt az érzést... Újra felerősödött a kapcsolat közöttünk. Aztán meséltem Rólad is, és azt mondta, hogy majd egyszer szeretne megismerni...

-Ez tök jó! Nagyon örülök Nektek!-próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de abban az állapotban képtelen voltam rá.

-És utánam jött mikor eljöttem, de fogalmam sincs, hogy hova tűnt...

-Nem lehet, hogy lent vár Rád?-kérdeztem.

-Várj, megnézem!-állt fel, és kisétált az ajtómon.

Én tényleg nagyon-nagyon örülök, hogy Harry-nek és az Édesapjának sikerült megbeszélni a dolgokat, de ez az öröm, nem tudja feledtetni a szomorúságomat. Csak most jövök rá, hogy tulajdonképpen Harry-n kívül nincs senkim. És egyre csak közeledik a nap, mikor már ő sem lesz itt mellettem. Fogalmam sincs, hogy mi tévő leszek akkor, mikor ő elmegy. 

Volt bennem egy halvány remény, hogy anyám talán szeret engem, de ez most már eltűnt. Nem jelentek neki semmit. Csak egy púp vagyok a hátán, akit soha nem is szeretett. Ennél rosszabbul még soha nem éreztem magamat. Túl sok nekem ez a fájdalom. Nem bírom már sokáig... Igazán történhetne valami jó dolog is!

-Na?! Itt van?-kérdeztem Harry-t, mikor vissza jött.

-Nincs. De anyukád sincs itt, ezért felhívtam aput, és kiderült, hogy együtt vannak!

-Hogy mi?! A szüleink? Együtt?

-Igen! Anyukád el akart menni, mikor mi ide értünk, és apu utána ment. Azt mondta, hogy megpróbál beszélni vele, és kideríteni, hogy miért mondta ezeket a dolgokat... Ja és azt, hogy gyere át hozzánk, és aludj ott pár napig. Mindkettőtöknek jót fog tenni, ha kicsit külön vagytok.

-Oké-álltam fel, majd az ágyam alól előhúztam a kis utazó táskámat, és bele dobáltam minden szükséges dolgot.

A fürdőbe egy kicsit rendbe szedtem magamat, és hosszú küzdelem árán, sikerült abba hagynom a sírást.

-Mehetünk?-nézett rám kérdőn a fiú mikor vissza tértem a szobámba.

Csak egy aprót bólintottam, majd egymás mellé léptünk, átkaroltuk egymást, és így indultunk el Harry-ék bérelt lakása felé.

A friss levegőtől egy kicsit kitisztultak a gondolataim, és a fejemben újra lejátszottam a veszekedésünket. Minden egyes szava bele vésődött az elmémbe, és mintha újra éltem volna az egészet. Szóról szóra feltudtam idézni azt, amit mondott, és így még rosszabb volt. Ahogy vissza gondoltam arra, mikor azt mondta: ,,El kellett volna vetesselek, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok!"

Képes lett volna megölni, mikor még nem is ismert... Mit tettem én, hogy ezt érdemlem? A legnagyobb bűnöm talán az, hogy kiskoromban elloptam egy szelet csokit az egyik ovi társamtól. Soha senki ellen nem követtem el semmit. A suliba jó jegyeket szerzek, a maga tartásomra nincs panasz.. És mégis az életem egy hatalmas nagy semmi. Harry-n kívül nem szeret senki... Még az édesanyám sem. Most már komolyan el kell gondolkoznom azon, hogy ezek után képes vagyok-e anyaként tekinteni arra a nőre, aki a világra hozott... Rossz ezt mondanom, de az iránta érzett szeretet kezd eltűnni belőlem....

Egyetlen egy szóval megtudom mondani, hogy mit érzek most, és az nem más, mint a 'fájdalom'. Fáj amiket mondott, fáj, hogy nem szeret... Fáj, hogy én csak ezt érdemlem!