Na de ennyi lettem volna én, akkor most már jöjjön is a rész. Jó olvasást és várom a véleményeket.
xxx,
Sky
~Brooklyn szemszöge~
Reggel finom illatokra keltem, és kinyitva a szememet egy tálcával találtam szembe magamat ami tömve volt étellel. Mivel a tegnap kis vacsoránk után semmit nem ettem, a gyomrom egy hatalmasat korgott, jelezve, hogy ideje lennem neki esni a kajának.
Megpróbáltam felidézni a tegnap estét, és határozottan emlékeztem, hogy Harry mellett aludtam el.
Az említett fiú pár perccel az ébredésem után megjelent az ajtóban és egy édes csókkal köszöntött.
-Hogy aludtál?-kérdezte reggeli, rekedtes hangján.
-A körülményekhez képest jól. Viszont te nem tűnsz túl kipihentnek!-néztem meg alaposabban az arcát, amely fáradságról árulkodott.
-Nem, tényleg nem aludtam semmit.
-Miért? Ugye nem miattam?
-Részben..
-Ezt meg hogy érted?
-Nem akartalak szem elől téveszteni, és képtelen voltam elaludni. Egész éjszaka téged néztelek, ahogy aludtál.
-Azt hiszem nem volt túl jó ötlet, hogy velem aludj...-ébredtem rá, hogy tulajdonképpen miattam nem aludt egy percet sem, és még ezek után reggelit is csinált Nekem.
-Ne butáskodj! Ha nem kérted volna meg, akkor is maradok Veled. Remélem egy percre sem gondoltad komolyan hogy egyedül hagylak ilyen helyzetben!
Szemeimbe könnyek gyűltek, de a reggel ezen pár percében kivételesen a boldogságtól. Mikor Harry-vel vagyok különlegesnek érzem magam... Ő a világ legaranyosabb sráca, és hihetetlen, hogy pont engem szeret. Annyi szebbnél szebb lány közül pont engem választott, és egyszerűen érzem, hogy Ő igazán szeret engem.
-Viszont csak akkor tudok megbocsájtani, ha segítesz elpusztítani ezt a rengeteg kaját!-mutattam a tálcára, amit idő közben az ágy közepére tettem, hogy mindketten kényelmesen elérjük.
-Már vártam, hogy megkérj rá!-mosolyodott el, melynek köszönhetően megjelentek édes kis gödröcskéi.
Mondanom sem kell, hogy az a hatalmas mennyiség pár perc alatt el is fogyott, hiszen mind ketten farkas éhesek voltunk. Harry isteni kaját dobott össze és tényleg volt rajta minden... Kenyér, felvágottak, joghurt, sajt, gyümölcsök. Szóval meg merem kockáztatni, hogy életembe nem volt még ilyen kiadós reggelim.
-Tudom, hogy én lennék a soros a mosogatásba, de nem igazán szeretnék lemenni a konyhába-jutott eszembe, hogy anyu biztosan oda lent van.
-Anyukád nincs itthon. Apu elvitte valahová, mert gondolta, hogy nem szeretnél majd össze futni vele. De természetesen eszembe se jutott, hogy te mosogassál. Inkább csak pihenj, oké?!
Egy aprót bólintottam, de természetesen most sem tudtam egy helyben ücsörögni, és gondolkozni anyun, és a tegnap kiderült dolgokon. Amint elhagyta a szobámat, felálltam, és az egyik polcomhoz léptem. Leemeltem róla azt az albumot, amit Emily-től kaptam az utolsó napomon a régi suliba.
Rögtön az első oldalon egy osztály fénykép volt, még az első közös évünkről. Mindenki mosolygott rajta, és ölelgettük egymást. Azt mondták ránk, hogy miénk a legjobb osztály közösség, és mégis mi lett belőle...
Tovább lapoztam, és itt már egy-egy személyes üzenettel találtam szembe magamat, amiket már rengetegszer elolvastam. Talán némelyiket már kívülről is tudom. Hiába történtek csúnya dolgok a múltban, én képes vagyok a megbocsájtásra.
Vagyis az osztályom esetében igen, de nem tudom, hogy anyuval mi lesz... Már másodszorra hazudik nekem, és ez nagyon fáj. Nem tudom, valaha is képes leszek-e túltenni magamat rajta, bár nem lesz más választásom. Ugyan már! Csak nem kerülgethetjük egymást éveken keresztül, amíg ki nem repülök a gólya fészekből...
Kezembe vettem egy zsebit, és könnyeimet azzal itattam fel. Az újra végig lapozott albumot az éjjeli szekrényre helyeztem, és szinte másodpercre pontosan akkor szólalt meg a telefonom is. A kijelzőn ismeretlen szám villogott, és kicsit hezitáltam, hogy felvegyem-e. De végül a kíváncsiság győzött, úgyhogy ujjamat a kis zöld telefon ikonjához érintettem.
-Igen?!-szóltam bele félénken.
-Szia, Brook. Andy vagyok!-köszöntött az ismerős hang.
-Ááá, szia!-mosolyodtam el, de még mindig szipogtam.
-Baj van? Zavarok?
-Hát baj az van, de ez egy hosszú történet. De egyébként nem zavarsz, mond csak!
-Csak azért kerestelek, mert megyek futni és hogy lenne-e kedvetek velem tartani.
-Ez most egy célzás akart lenni, hogy túl kövérek vagyunk, és szükségünk van a mozgásra?!-kérdeztem tettetett sértődöttséggel a hangomban.
-Na jó lebuktam... De ne aggódj, majd segítek Nektek gurulni-kezdett bele komolyan, de a végére elröhögte magát.
-Várj megkérdezem Ha..-indultam volna ki, de ebben a pillanatban megjelent az én csodálatos barátom.
-Mi van Velem?-kérdezte mosolyogva és egy puszit nyomott a számra.
-Andy kérdezi, hogy van-e kedvünk elmenni vele futni.
-Naná! Megyek is készülődni!-sietett a szobájába.
-Hol találkozzunk?
-Szerinted én fogom megmondani? Mikor egy napja vagyunk itt?
-Jó, tényleg, igazad van. Mond, hogy hol laktok, és oda megyek-kérte, mire lediktáltam a címet.-Jó, ha fél óra múlva megyek?
-Persze!
-Rendben. Akkor nem sokára találkozunk.
-Oké. Készülj fel, nehéz lesz majd végig gurítani Brighton utcáin.
-Már edzett vagyok, rajtam semmi nem foghat ki!
-Jól van akkor. Szia!
-Szia!-nyomta ki a telefont, én pedig a szekrényemhez léptem. Előkotortam a futó cipőmet, egy fekete cica nacit, és az egyik kereszt pántos felsőmet, amely barack színben pompázik.
A fürdőbe vonulva gyorsan lezuhanyoztam, magamra vettem a gönceimet, hajamat egy laza lófarokba fogtam, sminknek pedig csak vízálló szempillaspirált kentem fel, hogy kibírja az izzadságot. Vissza lépve a szobámba, bele néztem a teljes alakú tükörbe, és azonnal az arcomra tévedt a tekintetem. Szemeimen látszott, hogy rengeteget sírtam, és teljesen fehér volt a bőröm. Csak remélni tudtam, hogy a futásnak köszönhetően kicsit jobb állapotba kerülök, és nem úgy fogok ki nézni, mint egy zombi.
-Készen vagy?-kopogott be Harry, mire én már mentem is ki hozzá.
-Persze!-mosolyogtam rá, és megfogtam a kezét.
-Gyönyörű vagy-nyomott egy apró puszit a számra.
Bár nehezemre esett megtartani ezt az álarcot, igyekeztem boldognak tűnni. Elég hogy Harry-t bele kevertük ebbe az egészbe, nem kell, hogy Andy is meg tudja. Mármint nem arról van szó, hogy nem mondanám el neki, csak nem szeretném traktálni az ilyen dolgokkal. Nincs szükségem arra, hogy sajnáljanak az emberek, mert semmi szükség rá. Megpróbálok megbirkózni ezzel a fájdalommal, és remélem sikerrel fogok járni.
Leérve az ajtóhoz, a fogasról lekaptam a melegítő felsőmet, majd miután felvettem, kiléptünk a frissitő levegőre.
-Sziasztok!-köszöntött minket egy széles mosoly kíséretében.
-Szia!-pusziltam arcon, majd Harry-vel is kezet fogott, amolyan tipikus fiú módon.
-Arra gondoltam, hogy akkor megmutatom Nektek az egyik kedvenc helyemet. Egy park, amit fák vesznek körül, meg egy ösvény, amit a helyiek futó pályának használnak. Jó lesz?-ismertette a tervet.
-Naná!-vágtuk rá egyszerre, majd már mentünk is utána.
-Könnyen eltaláltatok a házatokig?
-Hát... az elején tök jól haladtunk, aztán elkezdett szakadni az eső, és elfutottunk egy tök más irányba hogy menedéket keressünk. Persze mire elállt mindkettőnk telefonja lemerült, és ugye térkép az nem volt nálunk. Úgyhogy kérdezősködtünk, és viszonylag gyorsan oda találtunk-emlékeztem vissza a megérkezésünkre.
-És hogy tetszik?!
-Gyönyörű! Hatalmas ház, és nekünk is hatalmas szobánk van, meg minden... Fantasztikus!
-Azt innen kintről is látom, hogy jó nagy...
-Ha van kedved, majd bejöhetsz megnézni-ajánlotta fel Harry.
-Anyuék mikor jönnek vissza?-súgtam Harry fülébe, és ahogy ez eszembe jutott, újra lefagyott a mosoly az arcomról.
-Ahogy elnézem én csak zavarnék-nézett kettőnkre a barátunk.
-Nem, nem dehogy! Gyere csak nyugodtan-próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
-Biztos?!
-Persze. Ez a súgdolózás csak azért van, mert egy kicsit... nagyon össze vesztem anyukámmal, és otthon áll a bál, de ez egy hosszú történet. Viszont az nem azt jelenti, hogy nem jöhetsz! Sőt, pont ellenkezőleg. Örülnék, ha jönnél.
-Hát jó, akkor természetesen elfogadom a meghívást. Köszi!
A továbbiakban tulajdonképpen a semmiről beszélgettünk, de ennek ellenére nagyon jól elvoltunk. Aztán oda értünk a parkhoz, és én még jobban megszerettem Brighton-t, mint előtte. Ez a hely egyszerűen gyönyörű! Némelyik fánál nem lehet eldönteni, hogy melyik ág, melyik növényhez tartozik, annyira össze voltak 'nőve'. A tavasz megérkeztével a levelek már szépen zöldellnek, némelyiken pedig már nyílnak a virágok. Madár csicsergést hallottunk, valamint a sirályok összetéveszthetetlen hangját. A fák árnyékot vetnek a földre, így egy kicsit hűvös volt a hely: tökéletes a futáshoz.
Azonnal neki álltam a bemelegítésnek, nehogy meghúzzam valamimet futás közbe. A srácok is hasonló képpen tettek, és körülbelül tíz perc múlva, már elkezdtük a köreinket futni. A két fiú mellettem futott, én pedig közöttük, és így még kisebbnek tűntem, de már Harry mellett kezdem megszokni, hogy ilyen apró vagyok. Mindig is szerettem mellette állni, vagy megölelni, mert olyankor mindig azt éreztem, hogy ő megvéd mindentől, és semmitől sem kell félnem.
Hallgattuk a madarak dallamos hangját, és közben beszélgettünk is pár dologról. Andy-t ahogy egyre jobban megismerem, egyre jobban megkedvelem, hiszen ő egy fantasztikus ember, és biztos vagyok benne, hogy jó barátok leszünk a jövőben.
Nem tudom hányadik körnél tarthattunk, de abban biztos vagyok, hogy akkor már régóta futottunk. Mint azt már említettem az egyik kedvenc időtöltésem a sportolás, és mind közül a futást szeretem a legjobban, és jól is bírom. Én voltam a legkevésbé kifáradva, mégis valami furcsa érzés futott át rajtam. Először a hasam görcsölt be egy pillanatra, de nem törődtem vele. Aztán már a lábam is kezdett remegni, de nem érdekelt, csak futottam tovább. Aztán már a látásom is kezdett elhomályosulni, végül pedig már Harry-be kellett kapaszkodnom, hogy állva tudjak maradni.
