~31. fejezet~

Végtelenül sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam az új részt, de egyszerűen képtelen voltam megírni. Időm sem volt meg kedvem sem... Versenyek, dolgozatok, edzés meg minden.  Remélem azért még maradt olvasóm. A részről annyit mondanék, hogy nem túlságosan tartalmas, de azért reménykedem, hogy tetszeni fog nektek, és megérdemlek egy-két megjegyzést, annak ellenére, hogy sokára hoztam. Mostanában csak egyetlen egy ember kommentel, aminek természetesen örülök... De ilyen rossz, hogy a többiek nem is írnak?

Na mindegy... A következő részt, akkor hozom, ha megírtam, ami nem tudom, hogy mikor lesz... Jó olvasást, és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Brooklyn szemszöge~

Nem szokásom a fogadás, de abban a pillanatban ez csak úgy jött. És azt gondoltam, hogy ez semmiség, hiszen még csak nem is egy teljes nap.

Aha... Hát majdnem! Ehhez képest többször is kísértésbe estem, de végül mind annyiszor időben észbe kaptam, és végül nem történt semmi. Egymás kezét fogva sétáltunk az utcákon, és ez talán még jobban megnehezítette a dolgunkat, mert így túl közel voltunk egymáshoz. Viszont egy valamit még meg sem beszéltünk:

-Mi lesz azzal, aki először megcsókolja a másikat?

-Egy hétig ő mosogat, mikor éppen a másiknak kéne. Vagyis hát két hétig mindig ő mosogat.

Ja igen... Volt egy olyan megállapodásunk anyuval, hogy egyik héten én mosogatok, a másikon pedig Harry, hogy mi is ki vegyük a részünket a házi munkából.

-Utálok mosogatni!-mélyedtem bele még jobban a térképbe, hogy legalább ezzel is eltereljem a gondolataimat, és ne akarjam megcsókolni a barátomat.

Persze Anglia minden egyes részére igaz, hogy bármikor eleredhet az eső, és ez most be is bizonyosodott. Körülbelül fél óra bolyongás után, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Persze semmi menedék nem voltam, úgyhogy futásnak eredtünk egy teljesen másik irányba, mint kellett volna. Egy kávézót találtunk meg legkorábban, melynek oldalában álltunk meg, hiszen ott védve voltunk a csapadék ellen. Én álltam a falnál, ő pedig közel hozzám. Szánk pár centire volt egymástól, és én majdnem megcsókoltam, de kibírtam.

-Tudod, nagyon utálok mosogatni!-szólal meg.

-És ez most hogy jött ide?

-Úgy, hogy én nem bírom tovább!-mondta, majd lágyan megcsókolt.

Bár fáztam az ázott ruháim és hajam miatt, ez a csók felmelegített, hiszen boldogsággal tölt el, mikor közel kerülünk egymáshoz.

-Hát.. Még is megálltam! Te bírod nehezebben!-ült ki arcomra egy elégedett mosoly, de persze örültem, hogy ez így történt.

-Egyszerűen csak nem bírtam nézni a képedet. Láttam, hogy már alig bírod ki!

-Ezt az önfeláldozást!

-Csak, hogy lásd milyen rendes vagyok!

-Ettől még nem fogom átvállalni a mosogatást. A fogadás az fogadás!-mosolyodtam el, mert jól tudtam, hogy mire megy ki a játék.

-Pedig meghívtalak volna egy sütire!-nézett be a kávézóba, melynek oldalába álltunk.

-Nem vagyok annyira csóró. Egy sütit meg tudok venni magamnak!-mosolyogtam rá, majd az ajtót kitárva, beléptem a helyiségbe.

Az időjárásnak köszönhetően rengeteg ember volt bent, de szerencsére sikerült találnunk egy üres asztalt, ami pont két személyes volt. Miután kinéztük, hogy mit szeretnénk, megrendeltük, és a pincér pár perc múlva ki is hozta a kávénkat, és a két szelet sütit.

-Azért megnyugodtam, hogy nem nekem kell mosogatnom két hétig!-szólaltam meg egy elégedett vigyor kíséretében.

-Persze, még mond el nyolcszor. Így is elég rossz bele gondolni-borzongott meg.

-Na jó! Csak hogy lásd kivel van dolgod! Mától egészen keddig én mosogatok. De utána te befejezed a jövő hetet, és az utána lévő hét is a tiéd!

-De az csak négy nap! Vagyis csak három és fél.

-Ja, ha az neked 'csak', akkor még ennyit sem vállalok be!

-Jó-jó! Igaz. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli...

-Pontosan! Szóval elfogadod az ajánlatomat, miszerint átvállalok tőled 4 napot, vagy esetleg szeretnél te mosogatni akkor is?!

-Még jó hogy elfogadom!

-Már csak az a kérdés, hogy hol lakunk! Mert jelenleg fogalmam sincs, hogy hol vagyunk....

-És a telefonod?-tette fel a kérdést.

-Lemerült!-mutattam fel a készüléket.-De a tiéd?

-Szintén! A töltőmet a táskám aljára tettem, és reggel nem volt kedvem előszedni. Pedig már tegnap este le volt merülve.

-Valahogy én is így voltam vele. Sőt én azt sem tudom, hogy melyik dobozba van! 

-És akkor most hogy akarod megtalálni?!-nézett rám kíváncsian, de nem láttam rajta rémületet.

-A megoldás szörnyen egyszerű! Megkérdezzük az embereket az utcán. Biztos vagyok benne, hogy aki itt lakik az ismeri a környéket. És oké, hogy Brighton nagy város, de már közel voltunk a célhoz. 

-Csak tudnám, hogy hol voltunk mikor eleredt az eső! Annyi helyen kanyarodtunk be, hogy már biztos nem találnék vissza.

-Hát én se!-mondtam elkeseredetten.

-Na gyere, menjünk tovább!-állt fel, mikor már elállt az eső, mire én a táskámban kezdtem el kutakodni, pénzt keresve.

-Hagyd, majd én rendezem!-fogta meg a kezemet, mire elmosolyodtam.

Egy puszit nyomtam a szájára, és jól esett ez a dolog. Már nem azért, mert ingyen kaja volt, hanem azért, mert az előbb még azt mondta, hogy nem fogja kifizetni, és én nem is várom el tőle. Hiszen nekem is van pénzem...

-Na mi az? Miért mosolyogsz ennyire?-kérdezte, miután vissza jött a pulttól.

-Miért? Baj, ha örülök valaminek?

-Hát... Attól függ, hogy ki tesz téged boldoggá.

-Természetesen a világ legcsodálatosabb fiúja!

-Ennek örülök!

-Honnan tudod, hogy ki az?!

-Természetesen én. Hiszen a jelzők teljes mértékben illenek rám.

-Hát, persze. És a szerénység is egy fontos tulajdonság!

-Amiben én világelső vagyok! 

-Úristen, többet inkább nem mondok semmit! Így is túl nagy az egód-csóváltam meg a fejemet.

-Te csak ne sértegesd az egómat!-tettetett felháborodást.

-Inkább a kutatásba fektesd az energiádat, ne a hülyeségbe!-indultam el az egyik irányba, és a megfelelő embert kerestem, akit leszólíthatok.

A járda vizes volt, hiszen csak pár perce állt el az eső, de ennek ellenére az utca telis tele volt emberekkel, viszont ahogy elnéztem a legtöbb turista volt. 

Egy idő után viszont kiszúrtam egy bevásárló zacskóval a kezében bicikliző idősebb asszonyt, és szinte biztos voltam benne, hogy ő helyi lakos.

-Elnézést!-szóltam utána, mire ő megállt.

-Igen?-nézett rám kérdőn, egy halvány mosollyal az arcán.

-Meg tudná mondani, hogy merre találjuk meg ezt a helyet?-nyomtam a kezébe a papírt, amelyen a címünk volt.

-Hát ez pont a másik irányban van, viszont nem tudom pontosan, hogy hol... Induljatok el arra, és majd ott is kérdezzetek meg valakit!-javasolta.

-Nagyon szépen köszönjük!-szólalt meg Harry is.

-Nincs mit. Remélem segíthettem. Szép napot!-helyezte lábait újra a pedálra, majd ismét útnak indult.

-Önnek is!-szóltunk még utána, és talán még meghallotta.

A hölgy nagyon kedves volt, de tényleg. Először kicsit féltem, hogy valami házsártos öreg asszonyt szólítottam le, de ezek szerint jól választottam.

Az utasítások alapján mentünk egyenesen az utcán. Folyamatosan fogtuk egymás kezét, néha pedig egy-egy csókot nyomtunk egymás szájára. Hiába: innen is látszik, hogy nem bírunk meglenni egymás nélkül. Még egy fél napot sem bírunk ki anélkül, hogy ne csókolnánk meg egymást...

Komolyan mondom, már el se tudom képzelni az életemet Harry nélkül. Szinte már nem is emlékszem milyen volt teljesen egyedül, csak egy-egy kritikusabb napra... De most már itt van velem ez a tökéletes fiú, édesanyám is velem van, és ha mindenki ilyen jó fej, mint Andy, akkor biztos vagyok benne, hogy sok új barátra tehetek szert.

Apropó Andy... Hihetetlenül örültem neki, mikor megtudtam, hogy egy városban fogunk lakni, hiszen már akkor nagyon szimpatikus volt, mikor Londonba találkoztunk. Persze, most már más a helyzet, hiszen akkor még csak barátok voltunk Harry-vel. De azért mert jóba vagyok egy fiúval, nem feltétlenül jelenti azt, hogy tetszik nekem. És ha tetszene?! Szeretem Harry-t, és soha nem lennék képes megcsalni, amit szerintem ő nagyon is jól tud. Az első pár percben láttam rajta, hogy féltékeny, de aztán látta, hogy nincs mitől félnie. Igen, Andy egy baromi helyes fiú, kedves is meg minden... De csak barátként tekintek rá, és ez soha nem is lesz másként. Én az ő személyében egy olyan srácot ismertem meg, akiben meglehet bízni.... Azt a két órát, amit a vonaton töltöttünk nevetéssel és beszélgetéssel ütöttük el. Mindhárman nagyon jól éreztük magunkat, és Andy-n láttam, hogy őszintén örül annak, hogy Harry és én együtt vagyunk.

Reggel még azt hittem, hogy szörnyű lesz ez a nap, és egész végig szomorú leszek. Sőt azt hittem, hogy a vonaton még a könnyeim is megerednek... És pont az ellenkezője történt! Ez a nap eddig csodálatos és én már imádom Brighton-t! Amiket Andy mesélt az egyszerűen varázslatos. A suli, a környék... Minden olyan tökéletes!