~36. fejezet

Sziasztok! Most gyorsan elkészültem az új résszel, viszont egy 'kicsit' rövidke lett. De mentségemre mondanám, hogy nem volt ihletem, mit is írhatnék Harry szemszögéhez. Az előző részhez csak egy megjegyzés érkezett, viszont azt ezúton is köszönöm. Imádlak, drága 'hűséges' olvasóm! (már ha mondhatok ilyet)
Azt hiszem több mindent nem is mondanék, csak a szokásos: a következő rész akkor jön, ha megírtam, jó olvasást, és várom a véleményeket!

xxx,

Sky

~Harry szemszöge~

Boo egész hamar elaludt, ahhoz képest amire én számítottam. Viszont én képtelen voltam az álmaimba merülni. Nem akartam szem elől téveszteni Brooklyn-t. De egy idő után már képtelen voltam egy helyben feküdni, még akkor is, ha mellette lehettem. A kis asztalon hagytam neki egy kis üzenetet, hogy ha felébred, akkor ne higgye azt, hogy itt hagytam, és lementem apu szobájához. Halkan bekopogtam, és mikor meghallottam a 'gyere' szót, csöndben be osontam hozzá.

-Képtelen vagyok rá, hogy lehunyjam a szememet-vágtam azonnal a közepébe.

Mindig is szerettem apuval beszélgetni, mert mindig megértő velem szemben, akár miről is legyen szó.

-Én sem vagyok sokkal nyugodtam. Egész végig rajtuk gondolkoztam!-célzott Boo-ra és Kate-re.

-Te tudtad ezt?!

-Igen, Kate elmondta. Már akkor megtette, mikor még Londonban olyan csúnyán össze vesztek Brook-kal. 

-Komolyan?! 

-Ilyennel nem viccelnék. Én már akkor mondtam neki, hogy valljon be mindent, mert gondok lesznek. De persze most én vagyok a hibás, mert nem dobtam ki a bizonyítékokat.

-Boo teljesen ki van. Mióta megtaláltuk azt a pincét, azóta sírt.

-Ne haragudj, hogy Neked is hazudtam, Harry.

-Nem gond, de azért elmondhattad volna, mert akkor nem engedem le Brooklyn-t.

-Hát ez most így alakult... Sajnos nem tudunk mit csinálni. Ami megtörtént az megtörtént, de legközelebb már okosabbnak kell lennünk.

-Miért, szerinted ezt hogy lehetett volna megakadályozni?!

-Igazsággal. Mondjuk az igaz, hogy mi ebbe nem szólhattunk bele.

-Hát nem... De mégis az az érzésem, hogy  ez az én hibám...

-Nem, dehogy! Ne is gondolj erre...

-Olyan rossz őt így látni. Ott fekszik az ágyán, teljesen ki van merülve... Soha nem láttam még őt ilyennek. Órákon keresztül be volt zárkózva a szobájába, és még engem sem engedett be. Mikor pedig kijött azt mondta, hogy nincs értelme az életének... Teljesen össze van zavarodva.

-Édesanyád mindig megakart védeni téged az élet dolgaitól, egészen addig még nem állsz rá készen. De nekem köszönhetően már egy csomó mindenen keresztül mentél, pedig csak 16 éves vagy.

-Ne okold magad. Most már megtudlak érteni, hogy mit éreztél mikor elvesztettük anyut. Ha Boo nem lenne... én nem tudnék tovább élni!

-Mikor először beszéltél róla, azt hittem, hogy csak ez csak egy tini szerelem. De most már látom, hogy ti tényleg nagyon komolyan gondoljátok és igazán szeretitek egymást. Édesanyád most nagyon büszke lenne Rád!-ölelt meg szorosan, és ahogy anyura gondoltam könnyek mardosták a szememet. 

-Köszönöm, Apu! De... nekem most vissza kell mennem Boo-hoz-álltam fel, miután elengedtük egymást.

-Jól van, Harry. Menj, vigyázz rá, és ha felkel próbáld meg meggyőzni, hogy beszéljen Kate-tel.

-Rendben. Jóéjt!-léptem ki az ajtón, és megpróbáltam minél halkabban vissza menni a szobámba, de Kate megállított útközben.

-Hogy van Brook?-szólt utánam. 

-Most alszik. De egyébként rosszul...-mondtam az igazságot.

Mi értelme lett volna, hogy hazudjak!?

-Ezt nagyon elszúrtam, de megtennéd, hogy vigyázol rá, helyettem is?!-törölgette a könnyeit.

-Ha nem kérnéd, akkor is megtenném. De ne búcsúzkodj tőle örökre. Megpróbálom megbékíteni-öleltem meg Őt.

Éreztem ahogy könnyeivel a pólómat áztatja, és eszembe jutott, hogy nem sokkal ezelőtt Boo is ezt tette. A boldogság eltűnt, és a hatalmas házból szomorúság árad. 

Vissza mentem a barátnőmhöz, aki ugyanúgy feküdt, ahogy ott hagytam. A papírt, amelyre a rövid üzenetet írtam, össze téptem és kidobtam a kukába. Vissza bújtam Boo mellé, és átöleltem. Megpróbáltam nem felkelteni, és ez sikerült is. Pár perc múlva szembe fordult velem, és álmában ennyit mondott:

-Szeretlek!

Elmosolyodtam ezen a rövidke szón... Legalább álmában nyugodtnak láthatom. Még közelebb vontam magamhoz, és mélyen beszívtam jellegzetes illatát. Egyik kezemmel a haját babráltam és gyönyörködtem a barátnőmben. Elgondolkoztam az elmúlt heteinket, és annyi minden történt már velünk. Szomorúság, őszinteség, boldogság, barátság, harag, majd szerelem, ezzel együtt boldogság. Viszont most újra olyannak látom, mint mikor először találkoztunk. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy még annál is rosszabb...

Bár tudtam, hogy alszik, és nem hallja amit mondok, de miután egy apró puszit nyomtam homlokára, suttogva mondtam ki azt a szót, amit nem régen ő is:

-Szeretlek!